A Nyugatról

Semmi hivatalos közöm nem volt hozzá. Senkit sem ismertem írói közül. Olvasója voltam csupán – nagyon fiatal olvasója. Életem büszkesége, hogy a Nyugat volt az első lap, amire előfizettem; utolsó évfolyamára fizettem elő, diákzsebpénzemből. Felnőttségem szédítő tudata – hogy tudniillik én már „előfizető” vagyok – és a Nyugat: elválaszthatatlanok egymástól emlékezetemben.

Irodalmi kapcsolataim ez időben főleg arra szorítkoztak, hogy fehér matrózblúzban ólálkodtam a könyvnapi sátrak körül. Itt láttam Szerb Antalt, Halász Gábort, akikkel később – még egyetemistaként – megismerkedtem. Itt láttam Tamási Áront, Rónay Györgyöt. Móriczot egyszer az utcán. Jékely Zoltánt a Rózsadombon. Karinthyt a Hadik kávéházban. Örley Istvánnal, Ottlik Gézával a háború utolsó éve hozott össze. Ismeretségeim tehát Nyugat-utániak. Akkor már nem volt Nyugat, akkor már Magyar Csillag volt; azután az sem.

Természetesen tudtam, hogy ezek az írók, akiket láttam, és mindazok, akiket nem láttam, különböznek egymástól. Hiszen lehetőleg minden sorukat elolvastam. Tudtam, hogy az egyikük öreg, a másikuk most lép be az irodalomba. Tudtam, hogy az egyik nagy művű prózaíró, a másik kezdő költő. Bizonyos értelemben mégsem tudtam őket megkülönböztetni, magasan és egy sorba voltak fölrakva a képzeletemben, mint a bizánci mozaikok figurái, egyforma arany háttérrel. Ez az arany háttér a Nyugat volt.

A fiatalkori, irodalmi áhítat drága holmi. Megfizethetetlen, pótolhatatlan s amellett könnyen veszendő. Vagy átalakul, mint a magas rendszámú elemek. Egy gramm urán potomság egy grammnyi ifjúi lelkesedéshez képest. Az ilyen lelkesedést korántsem zavarja tapasztalatainak töredékes volta. Mennyi mindent nem tudtam a Nyugatról! Sohasem láttam Babitsot. Sohasem láttam Kosztolányit. Fogalmam sem volt személyes kapcsolatokról, vonzásokról vagy ellentétekről. Nem ismertem az irodalmi irányzatokat, feszültségeket a lapon belül és kívül. Nem tudtam, hogy a Nyugatnak korszakai vannak. És így folytathatnám tovább tudatlanságom részletezését, mindjárt bevallva, hogy célom nem kisebb, mint Petőfié, amikor a téli pusztáról azt állítja, hogy: „nincs ott kint a juhnyáj méla kolompjával” – vagyis hogy a sok nem-mel és nincs-csel szeretnék kirajzolni a tudatlanság pusztája mögött egy gazdag, termékeny, értelemmel teljes tájékot, amit igenis ismertem.

Nem volt semmi bizonyítható közöm a Nyugathoz. Csak részese voltam a késői Nyugat-hangulatnak. A Nyugat és a Magyar Csillag volt az irodalmi iskolám. Minden kétely nélkül fogadtam el ugyanis ezt a másodikat az első utódául, s bár az irodalomtörténészek nyilván sok különbséget fedezhetnek fel a kettő között, az én szememben egybefolytak. A névváltoztatás fájt ugyan, de valamiféle konspirációnak fogtam fel, s egyértelműen boldog voltam, hogy a Nyugatnak van folytatása. Ahhoz a nemzedékhez tartozom tehát, amelyik még látta eltűnni az időben a Magyar Csillag utolsó számának a fehér csücskét. És ez nem mindegy. Annyit jelent, hogy a Nyugat még eleven mérce a szememben, nemcsak mese, szóbeszéd, irodalomtörténet. Az utolsó pillanatban láthattam még valamit, mintegy a szemem sarkából, amit az utánunk jövők már nem láthattak. Valami fontosat és nagyszabásút a magyar irodalomban.

Nagyszabásút, mondom. Egy alig fölserdült személyiség előtt minden nagyszabású. Szüksége van a nagyságra. Ha nem találja, pótszerekből is megteremti. Magánszerencsének is tarthatom, hogy az én korai nagyságélményem bevált. Nem mintha nem távolodnék el olykor egy-egy Nyugat-nagyságtól. Istenem, hát persze. Változik az ízlésem. Ma nem tetszik az egyik. Holnap nem tetszik a másik. Holnapután újra felfedezem őket. Összeveszem a halottakkal, aztán kibékülök velük. Hiszen – természetesen – nekem nem halottak. Ami pedig a testben is itt járó Nyugat-írókat illeti, ők is leléptek már arról a régi arany háttérről, és kézfogásnyi közelségbe kerültek. S mégis ott maradtak valahol, ahová a kamaszképzelet helyezte személyüket, rögzültek az időben – különösen mert maga az idő is rögzítette őket. A Nyugat után történelmi-irodalmi cezúra következett. Azok, akik odatartoztak, életük mai felével kortársaink, írótársaink, a természet rendje szerint. De életük múltbeli felével időbe rögzült legendák. A Nyugat-legendárium tagjai.

Semmi személyes közöm nem volt a Nyugathoz. De bizonyíthatom én is: a Nyugat már eleven folyóirat korában legenda volt. Legalábbis akkor és ahogyan én megismertem. Ennek a legendának a szele érintett meg és tett ünnepélyesen beavatottá, amikor az Egyetemi Könyvtár folyóirattermében (még nem büszke előfizetőként) a Nyugatot emeltem le a polcról. Ünnepélyes, legendás, titokzatos – úgy éreztem akkor, hogy ezek a jelzők nem utolsósorban Babits személyéből erednek. Ma sincs okom másképp gondolni. Nem mintha meg tudnám én azt mondani, hogy mi volt Babitsban. Hiszen fogalmam sem volt a személyéről. Ami közöm volt hozzá, az mind a műveiből és csakis a műveiből eredt. De volt valami erős és alig megnevezhető sugárzása, mint a már sejtett, de föl nem fedezett természeti erőknek. Azt a késői Nyugat-hangulatot, amely az űzöttségé és a titkos összetartásé volt, mélyen fejezte ki és foglalta össze az ő súlyos, palástos versei alatt gyötrődő személyisége. Ezt a halálakor tudtam meg igazán. „Megtépte köntösét a felhő, – Gyászolva a halott királyt” – makogtam el magamban a Babits-verset, tehetetlen rémületemben. Kevés fogalmam volt az eljövendő irodalmi gondokról, a szellemi és személyi harcokról, a politikai szándékokról, de a lényeget megértettem. 1941-ben, a háború kellős közepén elveszíteni egy Babits Mihályt és vele együtt a Nyugatot – ezt az irodalomtörténeti, ezt az egzisztenciális ijedelmet teljes egészében átéltem. S mert oly halvány sejtelmem volt az irodalom „földi” mechanizmusáról, gyászom salaktalan volt. A saját Babits-képemet gyászoltam. Volt abban valami megnyugtató, valami gyermeki biztonság, hogy ott él Babits Mihály valahol Budapesten, soványan és szenvedőn, hogy cikkeket, verseket küld mintegy titokban azokhoz a nagyon kevesekhez, akik megértik. Majdnem minden írásáról úgy éreztem, hogy személyesen szólít meg, engem, a háborúban szorongó, névtelen diákot, személyesen szólít meg a Mint különös hírmondó vagy a Jónás könyve által, s mindig valami nagyon fontosat közöl, amit egész életemre meg kell jegyeznem. Minden izmomat megfeszítve figyeltem rá, mint aki erejét, korát meghaladó dolgot művel: egy üldözött szekta titkos vezetőjének üzenetét kell szóról szóra a fejébe vésnie. Egy háborús ország sokoldalú gyűlölete kerítette be a Nyugatot.

A Nyugatnak, ennek a bevett, engedélyezett, legnagyobb tekintélyű folyóiratnak konspirációs légköre volt. Én mindenesetre lázasan összetartottam vele. A Nyugat ezt nem tudta. De az mindegy. Sohasem merészkedtem odáig, hogy a Nyugatnak vagy akár a Magyar Csillagnak egyenesen verset küldjek. Azért mégis részese voltam az összeesküvésnek, a színvonal összeesküvésének a színvonaltalanság ellen, a tisztesség összeesküvésének a tisztességtelenség ellen. S ha megkaptam a Nyugattól az irodalmi legenda légkörét, a színvonaligényt, a konspiráció izgalmas rejtjeleit – mindazt, ami a fiatalságnak elemi vágya –, és ha megkaptam a nagyságélményt, az ünnepi magasköltészet üzenetét, valamilyen majdnem fájdalmas feladattudatot – mindazt, amit Babits nevével próbáltam körülírni –, akkor még korántsem merítettem ki az adományok felsorolását. Mert kaptam valami egészen mást is, néhány évvel később: megismertem a Nyugat mindennapi arcát.

Ezt a mindennapi arcot Schöpflin Aladár hordozta. Vele a Nyugatnak mintegy régebbi állapotát ismertem meg, nem a lázasat, nem a háborúst. Ha ugyan volt valaha a Nyugatnak kevésbé küzdelmes állapota is. Mindenesetre Schöpflinben nem volt egy mákszemnyi ünnepélyesség sem. Olyan volt, mint egy régimódi táblabíró, házikabátban. Tudom, ezt már sokan mondták. De mit tegyek: olyan volt. Volt humora, száraz humora, volt dörmögő hangú, mindjárt-otthonos kedvessége, volt néhány dugott, girbegurba cigarettája a felső zsebében, és volt szűnhetetlen érdeklődése az irodalom, különösen a fiatal irodalom iránt. Hetvenéves fejével szinte-szinte jobban ismerte huszonkét-huszonhárom éves kortársaimat, mint én magam. Meghallhattam tőle én is a híres schöpflini Jó-t, a szédítő dicséret felsőfokát. És megtanulhattam tőle nem azt, ami legendás és nagyszabású, hanem ami egyszerű, természetes, cifrázatlan; az irodalom fogásának halálosan biztos, mesteremberi mozdulatát. Nem kételkedem benne: póztalansága egy életre befolyásolta érzelmi-irodalmi etikettemet.

És így volt ez jó, így volt ez kerek. Megismertem a Nyugattal az irodalmi ünnepet és az irodalmi köznapot. Kerek örökséget kaptam; ami nem azt jelenti, hogy folytathatatlant. S azt sem állítom, hogy ez az egyetlen örökségem. Többfelől is örököltem: gazdag vagyok. De az irodalom fogalmát a Nyugattól tanultam; vele való találkozásom szellemi időszámításom kezdete.

Egyébként semmi közöm nem volt a Nyugathoz.