Egy nem-lombhullató fiúcska

Az elmúlt néhány évtized nemcsak a magyar műfordítás, témámhoz közeledve: a versfordítás gazdagodásának ideje volt. Elmondhatjuk bár, hogy mennyiségben is, minőségben is ritka teljesítmények szemtanúi voltunk, az utóbbi években mégis – mintegy önmagunk előtt is váratlanul egy csomó kifogást hordtunk össze saját munkánk ellen. Hajbakapásaink vagy egyszerűen tűnődéseink során nem éppen az eredményeket tettük vitássá, inkább módszereinket vizsgáltuk felül; mi magunk, versfordítók gyűjtöttük össze mindazokat a kételyeket, meggondolásokat, amelyek fölhalmozódtak bennünk az évek során, s amelyekről úgy véltük, hogy általánosítva hasznára lehetnek a magyar műfordításnak. Beszéltünk a formahűség hagyományos követelményeiről, bírálva az előírásokat, s beszéltünk a szigorú tartalmi fegyelemről, nagy elődeink munkamódszereit latolgatva, és el-eljutottunk műfordításunk néhány alaptételének újramérlegeléséhez. Végeztük és végezzük tehát önbíráló munkánkat, vizsgáljuk lelkiismeretünket az irodalomnak egy csendes zugában-szögében (mint egy Rousseau Ermenonvillében), kitől sem látogatva. Ennyi tisztes aszkézis után, a közérdeklődéstől nem háborgatottan, nem árt talán néhány jó szót is ejteni mesterségünkről, a műfordításról.

Hiszek a műfordításban. Mindennek ellenére. Hajlamos vagyok rá, hogy az eredetinél sokkal könnyebben hervadó, stílusirányzatokkal változó verses tolmácsolást nem-lombhullató fiúcskának nevezzem (Supervielle egyik képét nem véletlenül kérve kölcsön), hogy a költészet kisöccsének tekintsem, akinek igenis megvannak a maga tartós, nem évadhoz kötött tulajdonságai. S hogy vannak ilyen tulajdonságok, vannak sokszor nem is tudatosított, de annál szükségszerűbb megoldások a fordítás nehéz és gyorsan avuló munkájában, annak bizonyítására most nem érveket kívánok felsorakoztatni. Inkább egy játékot ajánlok. Hanyagul, a játék kis körében maradva kívánom – alattomos módon – ráirányítani a figyelmet a műfordítás egy fel-feltűnő sajátságára.

Hogyan jutottam ehhez a játékhoz? Úgy, hogy elolvastam az előbb már említett Supervielle-verset, Kálnoky László fordításában. Így kezdődik:

 

Ó, hadd változzam át olajfává Provánszban, hogy én, ki mindig új árnyalatokra vágytam…

 

Itt felfüggesztettem az olvasást. Kénytelen voltam felfüggeszteni, mert a magyar szövegbe beleszólt a francia szöveg. Amit nem ismerek. De süketnek kellett volna lennem, ha meg nem hallom az áttetszően tiszta magyar sorok mögött és segítségükkel az eredeti francia rímet. Mi is lehet itt a rím? A magyar vers tanúsága szerint ez: Provence nuances. Az „árnyalat”, a nüánsz, valamint a Provánsz jelenléte a szövegben erősen valószínűsíti, sőt már-már bizonyossá teszi, hogy az eredeti rím ez volt, és nem más. Szöget ütött a fejembe ez az eléggé megalapozott föltételezés. Mi volna, ha… mi volna, ha másutt is megpróbálnám? Így lelkesített fel engem Supervielle, aki vers közben már át is változott olajfává, és „egy nem-lombhullató fiúcska, Olivér”, kezével intett búcsút olvasójának, így lelkesített föl az átváltozások keresésére, az egymásba fényképezett sorok, rímek fölfedésére – természetesen Kálnoky László segítségével.

Mert ez a rímkereső játék sok mindentől függ, talán elsősorban a fordítótól. Az ő tiszta, világos, értelmileg, szerkezetileg hű munkájától. De sajnos ez sem elég. Beleszól a játékba a kor, a stílusirányzat, a szöveg milyensége, a nyelvi réteg, és beleszól nem utolsósorban az olvasó korántsem bőséges idegen szókincse. Ha azt látom egy sorban valahol, hogy: vízitorma, felcsarnakol, ízeltlábú, fránya – meg sem kísérlem a rím kitalálását. Legokosabb a klasszikusoknál maradni (felső határ többé-kevésbé a szimbolizmus), nemcsak azért, mert századunkban a rím nagyon megfogyatkozott, hanem mert főképp a klasszikusokból meríthető egy-egy nyelvnek az az alapszókincse vagy inkább alaprímkészlete, amit a fordító, a versolvasó előbb-utóbb megismer, és észben tart.

Ha nem bízzuk el magunkat, ha addig nyújtózunk, ameddig a takarónk ér, akkor elég érdekes, sőt bőséges eredményhez juthatunk. Elolvasva például Kosztolányi híres Tengerparti temető-fordításának első két sorát: „Nyugodt Tető, hol járnak a galambok, – fenyők, sírok közt s ő remeg alattok” – nem kell fellapoznunk Valéry szövegét ahhoz, hogy megállapíthassuk az eredeti rímet: colombes, tombes. Vagy ugyanennek a versnek leghíresebb részletét megtekintve: „Szél támad!… élni próbáljunk meg újra! – Az óriás lég könyvem nyitja-fújja” – akár meg is esküdhetünk rá, hogy a rím vivre és livre volt. Ha Babitsnak egy Heine-fordítását olvassuk: „A partok közt a bárka, – mint fürge zerge kúszik: – a Themzéről leúszik – egész a Regent’s Parkba”, nem kételkedhetünk benne, hogy az egyik eredeti rímpár Bark és Regent’s Park, annál kevésbé, mert Babitsnak itt meg kellett tartania a német szöveg angol neveit angolként, és lehetőleg a vers eredeti helyén. Ha azt a refrént látom egy Shelley–Szabó Lőrinc-versben, hogy: „Soha, óh, soha már!”, akkor sziklaszilárdan támaszkodva a „soha már” szóra (nevermore), játszva találom meg a hozzá tartozó sorban az elég bonyolultan elrejtett rímet: „S hol előbb álltam, a szirt mélybe száll” (before). Ha Lenau–Vas István ezt írja: „amint a tűzfény halványabbra válva; – eloszlik a pirosló napkeletben, – s felszikrázik a tölgyek koronája”, akkor vadászizgalmamat higgadtsággal leplezve tételezem fel, hogy a német rím ez volt: verbleichen, Eichen.

Egy szerény megjegyzés: csalni nem szabad. Magunkat csapjuk be, ha előbb nézzük meg az idegen szöveget, és aztán találgatunk. Sőt bizonyos kockázatot is illik vállalni, például abban az esetben, ha az eredeti nem áll rendelkezésünkre, s meg kell maradnunk a tiszta-puszta föltételezésnél. Efféle kockázatot kívánok vállalni itt következő játékpéldáimmal, bár őszintén szólva, a kockázat nem nagy. Victor Hugóról van szó ugyanis. Mennyi, de mennyi Hugót fordítottunk. A magyar versfordítógárda bizonyos hálával és bizonyos bágyadtsággal néz végig Hugo egyre szaporodó, sok-sok magyar kötetén: mennyi vers, és mind Hugóé! Vagy szélesebb változatban: mennyi vers, és mind a másé. – Szakasszunk tehát egy verscsokrot Hugo oly tágas magyar mezejéről. Somlyó György: „Kinek szörny álma az, hogy vak legyen a lélek!… – Nekünk a szemfedőn is apró lángok égnek” (âme, flamme). Lator László: „…lebbenjen a fátyol! – s a fészek, mint csillag világol” (voile, étoile). Tóth Judit: „És megreszketteti a márványt, – az éjtől barna hegyeket, – a fák sörényes lombmagányát…” (marbre, arbre). Rónay György: „Ez a most született lények ködös-világos – nyelve, kiket a lét odavonz ablakához” (être, fenêtre). Kardos László: „Nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyű tömb, – a poklok városa se volt talán különb” (fer, enfer). A példacsokor arra is jó, hogy leleplezzünk néhány francia alaprímet, folyton visszatérőt, amelyet azonban a fordítónak mindig másképp és másképp, az adott helyhez képest kell megoldania.

Folytathatnám. De elég ennyi. Záradékul mindössze két rejtvényfejtői találatommal szeretnék eldicsekedni (ragyogva, mintha az én érdemem volna). Az egyik: Rónay Györgynek 20. századi, névtelen szerzőjű sanzonfordításában sikerült fölfednem egy különös, vad asszonáncot – ez bizonyíthatatlan. A másik: egy Nerval–Illyés Gyula-verset olvasva, négy (négy!) rímet sikerült találnom egy bokorban – ez bizonyítható. Idáig ez volt rejtvényfejtői zenitem.

De hát mire való mindez? Miért volna az eredeti rímszó jelenléte a fordított versben olyan különleges? Hiszen ott kell lennie, elengedhetetlenül; hiszen úgy tanultuk, és szeretjük úgy hinni, hogy jó versben a rím hangsúlyos, szükségszerű – miképpen maradhatna ki, ha más helyre téve is, a fordításból? Nem egészen ilyen egyszerű a dolog. A rímkészletnek megvan a maga tehetetlensége, különösen kötelező helyzetben, zárt formákban, szonettben, stanzában, alexandrinban, meghatározott strófaszerkezetekben. A rím adottság, a nyelv természetes sajátossága; rímes versben nem is az újszerű rím keresése a fontos, hanem az adott hangalak szükségszerűvé tétele. Az a költői mozdulat, az a folyamat, amely az esetlegesen kínálkozót elkerülhetetlenné változtatja. A rím indokolása fontosabb, mint a rím maga. És ha a fordított versben az eredeti rím valahol mégis megtalálható, kikövetkeztethető, az ráadás. Annyit jelent, hogy ízelítőt kapunk nemcsak a költő gondolkodásmódjából, költői indokaiból, hanem mintegy az idegen nyelv gondolkodásából, milyenségéből is.

Dolgozunk tehát mi, műfordítók. Folytatjuk, amit kell, javítjuk, amit lehet. Mesterségünk címere: a mindennap használt, még játékra is érzékeny házimérleg.