Csatavesztések

Hogy hat-e egymásra a fordítói munka meg a költői munka? Persze hogy hat. Csak nem egyszerűen hat. Nagyon bonyolultan, kerülőkkel, félreértésekkel (amelyek oly fontosak), eltávolodással, visszatéréssel hat. Olyan sokágú téma ez, hogy nem is kezdek neki. Mindjárt beleugrom a közepébe. Kiválasztok egyetlen költőt azok közül, akiket fordítottam, és megpróbálom vele való (nekem lényeges) viszonyomat úgy-ahogy fölfejteni.

Rilkéről van szó. Mélyen hatott rám. Mélyen hatottam rá. Úgy, ahogy a szem is hat a tárgyra, amelyet megnéz – a tudósok állítása szerint. És úgy is, ahogy a fordító hat a fordított szövegre. Tizennyolc éves koromban találkoztam vele. Véletlenül kaptam kezembe a Buch der Bilder-t, az Őszi nap-ot akartam megnézni benne, meg néhány más antológiadarabot; ezeket már ismertem magyarul. Nem tudtam letenni a könyvet – egy német verseskönyvet! –, pedig nyelvtudásom, régi, nemes hagyományokhoz híven, pontosan olyan volt (és maradt), mint magyar költőké lenni szokott. Hogy mért éppen akkor találkoztam Rilkével? Nemcsak azért, mert egy újszülött elmének az egész világirodalom új, hanem azért is, mert a világháború előtt és alatt iskolába járóknak a Nyugat-nemzedék jelentette a modernséget. A mi iskolakönyvünkben egyetlen Ady-vers volt található, és csak egyes, kiváló tanárok engedték meg maguknak, amit a mi tanárunk megengedett: hogy Adyból három érettségi tételt adott ki, és külön tétel volt Babits, Kosztolányi, Tóth Árpád, Móricz. A Nyugat tehát új volt, izgalmas, félig-meddig tilos; nagy írói még ott jártak az utcán. Ehhez az irodalmi előzményhez világosan, logikus folytatásként kapcsolódott Rilke.

Úgy estem neki a szövegének, mint friss kenyérnek az éhező. Egyszerűen föl akartam falni. Ami annyit jelentett, hogy nemcsak olvasni akartam, hanem szinte azon nyomban fordítani is. Olvasóként már tudtam, mi a műfordítás, addigra már bekebeleztem a nyugatosok fordításköteteit, a Pávatollak-at, az Örök barátaink-at, a Modern költők-et és még sok mindent, tudtam, hogy a „nagy irodalomban” fordítani szokás. És majdnem annyira hideglelős voltam a vágytól, hogy fordíthassak, mint attól, hogy írhassak. Néhány iskolás próbálkozással a hátam mögött, teljesen készületlenül nekiugrottam a Rilke-fordításnak.

Az eredmény katasztrofális volt. Még az én tapasztalatlanságom is észrevette, hogy a fordítások csapnivalók. Nem tudtam még, hogy aki ilyen módon vág neki Rilkének – éppen Rilkének! –, az tisztes bukással is megelégedhet. Mert azért akadt egy-két vers vagy inkább versszak vagy szókapcsolat, amit tisztes bukásnak lehetett nevezni. Húsz év múlva két verset fel is vettem, javításokkal, Rilke-fordításaim közé. Ideiktatok egy-két idézetet, annak bemutatására, hogy miképpen váltakozott ezekben az ifjúkori fordításokban a kudarc és a félsiker.

 

Az angyalok:

 

Egymáshoz mind hasonlít egyként. (rossz) Az Úr kertjének hajlatán (rímkényszer) hallgatnak néma hangközökként az Ő hatalmas dallamán. (megfelelő)

 

Angyali üdvözlet:

 

Kitártam széles szárnyamat, oly messze vitt, puhán, (primitív rímkényszer) s elönti most kis házadat hullámzó, nagy ruhám. (Rilkés)

 

Legnagyobb bukásom maga az Őszi nap volt, mert azt is orcátlankodtam lefordítani. De sohasem felejtettem el többé, hogy: „Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.” Csatát vesztettem tehát Rilkével szemben, amiben nincs semmi csodálatos. A csodálatos inkább az, hogy mennyit nyertem ezen a csatavesztésen. Olyan közelről hallottam meg Rilke hangját – ha nem is tudtam magyarul visszaadni –, hogy még a belélegzését is hallottam sorkezdetkor és kilégzését rím után. Ezért mertem nekifogni jóval később, és megint csak a saját kedvemre, hogy most már komolyan fordítsam.

Akkor már mögöttem volt vagy tízezer sornyi versfordítás. Tudtam már rímelni, mondatokat elhelyezni, ismertem a megengedett távolságokat az eredetitől, szóval már megszereztem azt a szokásos szakmai kézügyességet, ami a fordításnak nem is olyan megvetendő mellékterméke. Józan izgalommal közeledtem Rilkéhez, azzal az „on revient toujours”-érzéssel, ahogy az ember a kamaszkori házba visszatér. Beleadtam a munkába mindazt, amit fordításból megtanultam, és Rilkéből tudtam. Rím. Enjambement. Zene és logika. A súlyos főnevek. A kijelentő mondat rendkívüli ereje. A halk hang és a reveláció együttese. Mindent megcsináltam. Visszatérő szavaira kialakítottam egy Rilke-szótárt, s nyugodtan megengedtem magamnak, hogy az ő kedves „weit”-jét, „wunderlich”-ját, „aber”-jét, alliterációit, szójátékait akkor alkalmazzam a magyar szövegben, amikor arra mód nyílik. (Jól tettem.) Az „und”-dal például sok bajom volt. Az „és”-nek nagy szerepe van az ő szövegében, főleg hangalakja miatt. Szép, mély, rövid, dallamos. Rilkében az „und” állandó harangkongás a szöveg mögött. Sajnos erre a mi „és”-ünk teljesen alkalmatlan. De megoldottam ezt is, hol így, hol úgy. Megtettem, amit ember megtehet.

És Rilke – az eredeti – még mindig jobb volt. Ez nem olyan magától értetődő. Vannak költők, akiknél el lehet érni az eredeti szintjét. De hiába, én ezekkel az eszelősségig elmélyült Rilke-szövegeimmel elégedetlen voltam. És volt még valami, ami zavart. Minél többet foglalkoztam Rilkével, annál világosabban kellett éreznem, hogy az én személyes Rilke-képem eltér a közfelfogástól (pedig az is figyelembe veendő). Az én Rilkém, akinek a lélegzését is ismertem, valahogy keményebb, érdesebb, keserűbb. Sokkal kevesebb benne a ciráda, a szecesszió, az elomlás. Mintha fogtam volna Rilkét, és áthúztam volna a 20. század második felébe. Képzeletben beoltottam fanyar angol költők versszérumaival, alázatát helytállássá képeztem át, édességét tartózkodássá. És mindezt mivel cselekedtem? Szinonimaválasztással. Méghozzá öntudatlanul. Hiszen nagyon jól tudtam már akkor, hogy fordításban mit szabad, és mit nem. A leghívebben kívántam fordítani, szolgálni akartam minden szavammal. És mégis-mégis árformáltam Rilkét a saját Rilke-képemre.

De hát akkor mért nem tetszik ez a kép? Mért vagyok elégedetlen vele? Ha fölfedezhetetlen, rám bizonyíthatatlan és szándéktalan módon (ha csak önként magam be nem vallom) kifejeztem fordításomban a saját Rilke-élményemet, akkor mért nem tetszik eléggé?

Éppen azért. Túl sokat adtam bele, túlságosan mély, ifjúkori élményből. Rilke-fordításaimmal úgy vagyok elégedetlen, ahogy a költő a saját verseivel. Belülről nézve vagyok elégedetlen. Kívülről nézve – az más.

Vagyis másodszor is csatát vesztettem Rilkével szemben. És még sokkal többet nyertem vele, mint előszörre. Valami nagyon keményen megszolgált, nem könnyedén odahamisított önkifejezést. Egy szokatlan síkot, egy különös, elrejtett kamrát ismertem meg – Rilke lélegzetét hallgatva a fordítás és az eredeti között.