Magyar líra a világban

Szeretnék a nagy kérdéskörből – a magyar líra helyzete odakint – egyetlen részt választani. Azt, hogy miképpen látja a külföld a mai magyar költészetet. Beszéltünk már erről, hadd beszéljünk róla újra. Módomban volt néhány – főleg francia – véleményt meghallgatni ez ügyben, nem illetéktelenekét. S nem árt az ilyesmire odafigyelni. Autóvezetők szokták mesélni, hogy milyen hosszú ideig eltart, amíg egy autós megtanulja a kocsija szélességét. Amíg annyira eggyé válik az autójával, hogy pontosan tudja: mekkora helyen fordulhat meg, mekkora közre van szüksége, hogy két másik között átférjen. Azt hiszem, hogy sokkal hosszabb ideig tart, amíg az ember megtanulja az országa szélességét. Márpedig a költészet közúti forgalmában sosem szűnhetünk meg viszonyítani magunkat.

Az udvariasságot most elhagyom. Mármint a külföldiek udvariasságát, amit a magyar költészet némely terméke iránt tanúsítanak. Mit kifogásolnak bennünk? Természetesen a kifogásokban eleve bennfoglaltatik a költői fordítás bizonyosfajta reménytelensége, különösen, ha kis nép verseit fordítják nagy nép nyelvére. Igyekszem azokat a kifogásokat csokorba kötni, amelyek a versnek leginkább fordítható rétegére vonatkoznak, arra, ami „átmegy” egyik nyelvből a másikba. Tehát nagyjából összefoglalva a dolgot, főleg azt szokták szemünkre vetni, hogy a mai magyar vers pedagógikus, szerkezetében avíttasan magyarázkodó és – ez a legkényesebb – képeiben tarka, túlzsúfolt. Az első két kifogásra nem is reflektálok, sok okunk van rá, hogy igazat adjunk nekik. De a harmadik kifogás, a magyar vers képgazdagságát illető – amiről már az iskolában megtanultuk, hogy költészetünk büszkesége –, az húsba vág.

Mi nem tetszik nekik a képeinken? Hiszen – hogy ne is menjünk át más nyelvterületre, s maradjunk csak a franciánál – nemrég küzdöttem egyik neves francia költő két sorával, amelyben számomra kibogozhatatlanul fonódott össze néhány elem: egy sasmadár, a vér és egy magasba emelkedő kéznek a képzete. Nem úgynevezett nyelvi nehézségről volt szó. Értettem a szöveget. A képet nem értettem. Vagyis a két sor lényegét – szerintem. Magyar módra okoskodtam, szóról szóra hittem el, ami írva van. S megint tapasztalhattam – amit minden műfordító százszor tapasztal – a szavak szférakülönbségét a különféle nyelvek között. Hiszen elvben tudjuk, hogy a magyar szó érzékletesebb, testszerűbb, mint a francia. Csak gyakorlatban oly nehéz újra és újra összeütköznünk ezzel a jelenséggel. Hogy magyar példára hivatkozzam: senki sem tudja már az „érdekelteken” kívül, hogy az „érdekel” szó eredetileg „érintget”-et jelentett. „Ló oldalát sarkantyúval érdekelni” – így szól erről az iskolai példa. De a szó már réges-régen átkerült az elvontság szférájába – úgy, mint a francia szavaknak a magyar szavaknál sokkal nagyobb százaléka. Mi viszont, ha francia verset fordítunk, hajlamosak vagyunk minden megfontolás nélkül belerakni a mi testesebb, kevésbé fogalmi szavainkat a versbe, és így – ami már elkerülhető volna – testesebb, kevésbé fogalmi gondolkodásmódunkkal méricskélni a szöveget. Vagyis bizonyos fokig hajlamosak vagyunk a ló oldalát sarkantyúval érdekelni, akkor is, ha már valahogy másról van szó.

Ezek persze árnyalatok. Nem súlyos félreértésekről beszélek. Hanem a szinte-szinte elkerülhetetlen atmoszféra-különbségekről. S most fordítsuk meg ezt a gondolatmenetet. Mit érzékelhetnek a külföldiek a mi magyar verseink képeiből? Úgy látszik: a túlfűszerezettséget. Az éles ízek olyan fokát, amit az ő ínyük nem kíván. Mi azt mondjuk: a magyar vers színes. Ők azt mondják: rikító. Mi azt mondjuk: érzékletes, erőteljes. Ők azt mondják: vaskos, nehézkes. Ezek árnyalatok. Árnyalatok, amik a jót rosszá, a jelentős verset jelentéktelenné tehetik.

Természetesen ebből nem az következik, hogy képtechnikánkat – mások ízlése szerint! – át kellene alakítanunk. Semmi szín alatt nem lehet elvárni tőlünk, hogy nyelvünk adottságait, mai állapotát egyszeriben megváltoztassuk. És miért is változtatnánk? Hiszen ez – mint igyekeztem körülírni – nem is csak stíluskérdés. Nagyon is mélyen belenyúlik a nyelv, az anyanyelv alaprétegeibe. Ha egy nyelv érzékletes, ha szavai (még) foghatók, ez legalább annyira előny, mint hátrány, ha költészetről van szó. Mondom, bátran elfogadhatjuk azt a kifogást, ami a magyar vers túlzottan didaktikus mivoltát, magyarázkodó szerkezetét illeti. S ha igyekeznénk okulni abból, amiből okulhatunk, talán még didaktikusan is többre jutnánk, ha érzékletességünket, a magyar vers ősi és modern képszerűségét nem didaxisba rámázva nyújtanánk át a külföldi olvasónak.

Vagy itt van a másik idevágó kérdés: a formabontásé. Az európai költészet a századforduló óta nagyjából szabadvers-jellegű. A magyar költészet a századforduló óta sem szabadvers-jellegű. Természetesen írtunk és írunk szabadverset, majd minden jelentős költőnknek volt erősen formabontó korszaka, sőt vannak kiváló szabadversköltőink is. Mindezt tudjuk. De azt is tudjuk, hogy a magyar líra törzse, számbelileg túlnyomó hányada a formabontásnak más fokán áll, mint más nyelvek költészete. Mindebből pedig az következik, hogy Magyarországon kevéssé voltak meg azok az okok – lettek légyen bármilyenek –, amelyek az európai formabontást létrehozták. S milyen kényelmetlen külföldön hallani, hogy a kötött forma a verset – az ő szavukkal – demodernizálja. Hadd fűzzek hozzá ehhez a nagyon is sokágú kérdéshez egyetlen megjegyzést. A rímre vonatkozót. A magyar ritmikáról, amely az antikot is magába olvasztja, és lehetővé teszi, már sokat beszéltünk. De mintha nem vennénk eléggé tudomásul, hogy a magyar rím más. Másabb más, mint a többi rím egymás között, Európában.

Azt mondja nekem a kiváló francia költő: „Itt van a maga versének az első sora franciául. Ha azt kívánja, hogy a továbbiakban formahíven fordítsam, leírom mellé az összes francia rímlehetőséget. Van vagy öt darab. Nézze. Lehet, hogy egy, legfeljebb kettő nem jut eszembe. De edzett, régi költő vagyok, belenyugodhat, hogy sokkal több nincsen. Melyikhez igazítsam a második verssort? Válasszon.” Megtekintettem a rímlehetőségeket, és megkértem szépen a költőt, hogy fordítsa versemet rímtelenül.

Okultam. Jobban megtanultam, mint valaha bármiből, hogy mit jelent a magyar nyelv ragozó mivolta. Hogy mit jelent egy nyelvben az a sok, áldott rag, amely szüntelenül változtatja a szóvéget, tehát a rímlehetőséget is. Megértettem az európai, indoeurópai nagy nyelvek rímfáradtságát, s megértettem, hogy agglutináló nyelvünk rímkészlete gyakorlatilag kimeríthetetlen.

Nem mintha azt hinném, hogy egyetlen verstechnikai ok olyan világjelenséget, mint a formabontás, megmagyarázhatna. De úgy tetszik, hogy a kötött forma lebomlását, ezt a rímelési ugaroltatást még nyelvi okok is megtámogatják. Úgy tetszik viszont, hogy a magyar nyelv szerkezete ma még bőven terem. S nem kételkedem benne, hogy a formabontás milyensége, más okokból elkerülhetetlenül szükséges foka éppolyan mélyen gyökerezik a nyelvben is, mint a stílusszándékban.