Fordítani

Valahányszor kezembe vettem egy lefordítandó verset, mindjárt első pillantásra láttam, hogy soha ebben az életben nem fogom tudni lefordítani. Ezen a kezdeti lámpalázon nem segítettek az évek, nem segített a már lefordított ötezer, tízezer sor, nem segített, ha szerettem a fordítandó költőt, és nem segített, ha nem szerettem. Idővel persze megszoktam, hogy efféle nyugtalanságaimról ne beszéljek; némán tűrtem a kételyt, mint egy kisebb fogfájást. Titokban pedig azon igyekeztem, hogy műfordítói kételyeimből hasznot húzzak.

Mert a kételkedés hasznos dolog. Lassan-lassan rájöttem, hogy ez a fordítói lámpaláz az ihlet rokona. Persze csak afféle korcs rokon, inkább a feladat nagyságára figyelmeztet, mint a megoldás módjaira. De nem jól mondom. A fordítói lámpaláz nem is annyira a feladat nagyságát jelzi, mint inkább a feladat fajtáját. Vagyis azt, hogy költői feladatról van szó; s ennek az elismerésével szerencsésen össze is kevertem a költészet és a műfordítás fogalmát.

Nem tudom és nem is akarom a fordítói tevékenységet a költőitől elválasztani, ezt magyar költő nem is teheti. Ez a mi műfordítói kultúránkban, a négyszáz éves első magyar hexameterrel a hátunk mögött lehetetlenség. De olyan magától értetődő-e ez, mint amilyennek mi tartjuk? A kételkedés, mondom, hasznos dolog, s nem árt figyelembe vennünk a személyes kételyeken túl azt az általános kételyt, amivel a műfordítást világszerte fogadják. A szellemi értékek listájára a műfordítás szükséges rosszként van felírva. Gyógyszer, amellyel élünk ugyan, de keserű fintort vágunk hozzá.

Igazunk is van. A tökéletes műfordítás önellentmondás.

Mi itt, a világnak ezen a pontján, mégis hiszünk a műfordításban. Csak azért, mert hasznos? Nem igaz. A művelődéstörténet eléggé megmagyarázza a magyar műfordítás-irodalom terjedelmét, talán fontosságát is, de nem magyarázza meg a színvonalát. Alkalmam volt kitűnő francia költőktől hallani azt a kérdést, hogy tulajdonképpen miféle fonák becsvágy fűti a magyar költők javát, amikor költői erejük nagy részét műfordításokra fecsérlik? Talán baj van az úgynevezett eredetiségükkel? Magyar koponya, megvallom, nehezen jut erre az olyannyira magától értetődő gondolatra. Sőt meghökken tőle, mintha valaki – bocsánat a hasonlatért – Shakespeare eredetiségét vonná kétségbe kölcsönzött motívumai miatt. Egyszerűen az történt – válaszoljuk mi a külföldi kérdezőknek –, ami kis népek közt gyakori: a szükségből erényt fabrikáltunk, vagy (ahogy egyik írótársunk mondja) kihasználtuk helyzetünk hátrányait. Elkezdtünk gyönyörűséggel fordítani. Az eredmény az lett, hogy a magyar műfordítás sokkal inkább alkotásjellegű, mint a fordítás általában.

A műfordító kételyét – a személyeset és a tárgyilagosat egyaránt – csak a költészet gyógyíthatja.

A műfordító feladata mégiscsak az, hogy költészetet hozzon létre. Persze se jobbat, se rosszabbat, se mást, mint az eredeti. Képtelenség ez, amit mindennap gyakorlunk. Hát még ha hozzászámítjuk azt a lehetetlen, csakis magyar követelményt, amit az úgynevezett formahűség jelent? Hogy ez a követelmény egyáltalán létrejöhetett, annak legfőbb oka nyilván maga a magyar nyelv volt.

A magyar nyelv elszigetelt. A magyar nyelv világirodalmi halál. Magyar nyelven verset írni gályarabság. A magyar nyelv költészetre kivételesen alkalmas. Hadd támogassam meg ezt a merész meggyőződést egy egyszerű okkal: a magyar nyelv formai-verselési lehetőségeivel. Hadd mondjuk el újra meg újra: ritmikai rendszereink külön-külön meg egymásra hatásukban olyan verselési bőséget hoznak létre, ami másutt Európában nem található. Ami pedig a magyar rímet illeti: az európai (tehát indoeurópai) nyelvek 20. századi, jogosult rímundora csak részben érvényes a mi egészen más szerkezetű nyelvünkre. Nem, még egyáltalán nem játszottunk le mindent, amit a magyar nyelv kottái jelölnek. Ha az anyanyelvünkről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy fiatal anya gyermekei vagyunk.

Tudom, hogy mindez nem elég. Tudom (ami a tolmácsolást illeti), hogy a formai hűség így is közmegegyezésen alapuló, paradox követelmény marad; a költészetről pedig módomban volt megtanulni, hogy a lehetőség nem megvalósulás. Küszködtem – mint minden fordító – a magánhangzó-illeszkedés tűrhetetlen monotóniájával, tisztában vagyok az a hang nyerseségével, az e unalmával. Fél éjszakákat tűnődtem a ragozó nyelv átkos, hosszú szavain, néha még álmomból is fölvert egy-egy ilyen lidérc, mint: természetszeretet vagy: ócsárolhatatlansága. Mégsem tudom elfelejteni a kamaszkorombeli Tóth Árpád-kötetet, a kicsi, barna bőrbe kötött Örök Virágok-at (és a többit), amit ugyanúgy szerettem, mint az eredeti magyar verset. Az pedig, hogy a fordított vers ugyanolyan élmény lehet, mint az eredeti, valami módon mégiscsak a műfordítás igazolása és – a magyar nyelv diadala.

Szeretem a magyar nyelvet. Amikor ezt leírom, nem riaszt meg Gide intelme, amit olvasóinak címzett: Örülök, ha értenek, de könyörgök, ne értsenek meg olyan gyorsan. Nem értettem meg túlságosan gyorsan az anyanyelvemet. Valószínűleg ma sem értem eléggé. De szeretem, mint az élet feltételeit, szeretem nem felejtő kamasz módra, és szeretem egy edzett műfordító fanyar megfontolásaival egyaránt.

S szeretném, ha mások is szeretnék.