Rózsa, rózsa

Voltaképpen a versemlékezetről szeretnék írni, versmegtartó és versfelejtő beidegzéseinkről. És nem a rózsákról. De – eléggé meglepő módon – versemlékezetem és -felejtésem nem egy szögletében találkozom rózsával. Valódiakkal és pótrózsákkal, tökéletesekkel és kellemetlenekkel, ilyen-olyan színűekkel, itt-ott fanyar, leendő hecserlilekvárral is. Az emlékezet és a felejtés küszöbét nem a gyom veri fel bennem, hanem a rózsa, ha versről van szó.

Szereti ön a rózsát? Hogyne szeretném, válaszolom bátran. Szeretem. De azonkívül még sok mindent szeretek. A kukoricát például. Vagy a tonhalat. Vagy a platánfát. Hát akkor honnan ez a gyakori rózsakiállítás az emlékezetem zugaiban?

 

*

 

Füst Milán rendkívül figyelemreméltó fejezetet szentelt Esztétika-jában a rózsának. Azt fejtegeti a tőle megszokott álszubjektivitással, hogy milyen nehéz elhelyezni egy szál piros rózsát úgy a mondatban, hogy valóban piros rózsa legyen. És ne tangószöveg. Nekifut a témának innen is, onnan is, példamondatokat vág ki, egyik ragyogóbb, mint a másik, idegesen elhajigálja őket mint utálatos banalitásokat, megváltoztatja az alanyt, az állítmányt, a szórendet, a rózsa színét. De nem tetszik neki semmi. Végül aztán egy kisnovellát kerekít Szent Olaf napjáról, amikor esett, esett, esett az eső északon, és akkor – akkor! – végre elhelyezi azt az egy szál piros rózsát egy szállodai szoba asztalán. Úgy. Ahogy kell.

A bravúrária sikerült. A gondolatmenet szintén. Tapsolni szeretne az ember, mint egy felvonásvégen, lelkesen fölugorva a könyv mellől. De aztán visszasüpped valami révedező irigységbe. Hja persze. Füst Milánnak még lehetett. Az ő gyönyörű, dekoratívan megoldott rózsájához még a nagy szecesszió üvegfestmény-pirosa, mesejáték-pirosa adja az oldalfényt. De mit tegyünk mi? Húsz-harminc fokot esett azóta is a hőmérő higanyszála (Celsiusban és mínuszban) a lírai rózsapiacon.

Mert – istenem – nem az a baj, hogy a rózsa és mindaz, amit a rózsa ötezer éve jelképez, ma éppen nem divat. A nem-divatból mindig lehet valamit csinálni. Jelképet (pláne úgyis sokértelműt) lehet bővíteni, kifordítani, befordítani, csak elég erős kéz kell hozzá, vagy alkat, vagy szerencse. Inkább az a baj, hogy a rózsa mérhetetlen szívóssággal divat maradt az alköltészetben. Fülsiketítő táncdalokban („modern” sztereotípiák mellett), álnótákban, slágerekben tartja változatlan helyezését az orgona, a talán, a mámor stb. mellett. Ez kellemetlen. Már tudniillik az, hogy egyes szavak időnként leírhatatlanokká válnak. Komoly tornamutatványokat kell végeznie a költőnek (már Füst Milánnak is), ha vissza akarja tépni az alköltészetből anyanyelve egy-egy lényeges szavát. Valóságos örömünnep, ha sikerül egy-egy benyálkásodott szót megtisztítania és elhelyeznie. A mai költészet számára tehát összehasonlíthatatlanul megfelelőbb szó a pléhlavor, mint a rózsa. Józan megfontolásból is meg egyszerűen ízlésből is. Tudati tartalmaink lényegéhez e percben jóval közelebb áll a pléhlavor, a drót, a mellékvesekéreg-hormon vagy a növényzet, mint a süllyedék-líra szótára.

Jaj! De azért ne siessünk annyira. Sokat elvett és elvesz tőlünk az alköltészet, amely annyi ízlés számára a költészetet jelenti. Például tőlem elveszi a rózsát. Kevés közöm van az álnóták gesunkenes Kulturgutjához, sőt aránylag igen kevés közöm van az eddig való igazi költészet rózsaszimbolikájához is – de igenis, lényeges ismeretség szálai fűztek néhány rózsához. Úgy értem: nem papírból valóhoz. Meg merhetem-e írni a rózsáimat? Dehogy merhetem. Nem vagyok én olyan bátor ember. Maradok a derék, megszokott ribonukleinsav mellett.

 

*

 

Úgy látszik, ezért találok annyi rózsafélét itt-ott elszórva az emlékezetemben, akkor is, ha nem keresem. Úgy látszik, a 20. századi líra kötelező érzelemmentessége, ez az igaz színlelés (amit osztok, helyeslek, vállalok), mégsem old meg mindent. Amit kidobunk az ajtón, visszajön az ablakon. És milyen furcsa ablakon.

De tartsunk rendet.

 

*

 

Ültem egyszer egy szép teraszon. Sütött a nap. Többen is ültünk ott, kicsit szédülve az erős fénytől, még beszélgettünk is, az ilyen napfürdő-társalkodások hosszú-hosszú szünetjelei közt.

Akkor hirtelen eszembe jutott egy verssor. Ezt nem nevezném ritka esetnek. Magát a verssort azonban ritkának kell mondanom, mert szembetűnően furcsa tulajdonságai voltak. Például nem volt semmi értelme. És nemcsak a sor maga volt értelmetlen, hanem szavai közt volt nem valódi szó is, semmi szótárban nem található. Így hangzott:

Rózsa, rózsa; megitális rózsa.

Persze rögtön tudtam, hogy ez fedőszöveg. Mögötte van az igazi vers, azt kell kitalálnom, ha már így – félig – rejtjelet küldött magáról. De nehezen ment a dolog. Forgattam a szavakat erre-arra: ez a sor engem az égvilágon semmire sem emlékeztetett. Gondoltam, ez a naptól van. Abba is hagytam a napozást, elvonultam a teraszról, és hideg vízzel próbáltam felfrissíteni az agysejtjeimet. Hiába. Mikor már napok óta látogatott lidércnyomásként a megitális rózsa, gondoltam, mást próbálok. Embertársaimhoz fordulok, hogy támogassanak nehéz helyzetemben. Szemérmesen félrevontam egy-egy versértő ismerősömet, és elrecitáltam a megitális rózsát, izgatottan várva a kipattanó megfejtést. Semmi eredmény.

Láttam, nem hagyhatom annyiban a dolgot. Módszeresen fogtam neki a kutatásnak, heteken át szedtem le egy-egy verskötetet a polcról, különösen a „rózsás” költőkét. Úgy gondoltam, a rózsa az egyetlen alap, amelyből kiindulhatok.

 

Kosztolányi:

 

Egy régi név kiált az életemben, egy régi lány, kiről nem énekeltem, kinek a szívem rég adósa volt, ki rózsa volt, s neve is Rózsa volt.

 

Hát ez nem az. Folytattam a keresgélést. Rilke. Rilke! Az lesz a jó nyom. Tele van rózsával.

 

Rilke:

 

Rózsa, te tiszta ellentmondás, gyönyörűség, annyi temérdek pilla alatt senkisem alszik.

 

Ez sem az. A többi rózsás verse sem. Trakl? Ronsard? Csokonai? És ne feledkezzünk meg a ritmikáról sem. Valamint, továbbá, folytonosan, ott van az a „megitális”. Mi lehet? A megoldás váratlanul jött, mintegy mellékesen, ahogy az ilyesmi történni szokott. Egyszerre világosan meghallottam a sort, és tudtam, hogy ez az igazi.

Oh, Róma, Róma, megalázott Róma…

Mi ez? Egy Gyulai Pál-vers. Gyulai Pál! Mikor gondoltam én Gyulai költészetére? Tíz éve, húsz éve, huszonöt éve? Diákkoromban kétségtelenül ismertem ezt a verset, a Horatius olvasásakor-t, de az is kétségtelen, hogy azóta nem fordult meg a fejemben. Nagyon régről jött, nem csoda, hogy annyira eltorzult útközben. Mert most láttam csak: nagyon eltorzult. Nemcsak a megitális volt értelmetlen benne, hanem – csodálatosképpen – a rózsa is. A rózsa is helyettesítő szó volt, egy pótrózsa az emlékezet mélyéből. Hangalakja miatt került a versbe, nem léte miatt. A ritmika is jégre vitt; hiszen lenyeltem a sorkezdő „Oh”-t, és jambusból trocheust vagy magyarost csináltam (ami különben könnyű). Most már, hogy a kezdősor kezemben volt, hosszabb részeket is le tudtam gombolyítani a versből, magam előtt is megfoghatatlanul:

 

Oh Róma, Róma, megalázott Róma! Horatius im örömről dalol, Mikéntha rablánc rajtad nem is volna, S díszében állna még a Capitol. Oda a hit és oda a szabadság, Egy ember – Isten! Hogy tűrhetni meg! Dicsőségét lángelmék harsogtatják, Nincs többé nép, csak élvező tömeg…

 

Úgy néztem a versre, mint egy kísértetre. Hát ezt én betéve tudom? És ez volt a gyönyörű, az édes rózsa mögött? Ejnye, ejnye, rózsa. Mit akarsz itt, rózsa? Hiszen ugyanúgy megtette volna helyetted a róna is vagy a róka vagy a róla, ha már pótszavakról van szó. Mindenüvé odatolakszol; elfedsz, és jelet adsz. Nyugodj végre bele, hogy idilli vagy, érzelgős vagy, szerelmes, netán merengő. Avagy odáig fajultál, hogy ezentúl bármiféle emóciót jelenteni akarsz?

Pöffeszkedel, rózsa, rózsa.

 

*

 

Mi marad meg a versből legtovább? Úgy hiszem, minden versolvasó memóriája nyílegyenesen válaszolja, hogy ami a versből a legtovább él, az a részlet. Mindnyájunk tudata tele van nem is tudjuk, honnan való versfoszlányokkal, nagyon messziről visszhangzó rímekkel, nagy költői művek széttördelt, szemcsés gondolatdarabjaival. És ez nemcsak azért van így, mert emlékezőtehetségünk korlátozott, hanem azért is, mert mindenki megtalálja a versben a személyesen neki szólót, s leginkább azért, mert minden jó versben van valami még jobb, van egy félmondat, egy jelző, egy szókapcsolat, ami olyan, mint a görögdinnye szíve: szükségszerű és váratlan rész-az-egész-helyett. Mindenesetre, azt hiszem, nyugodtan felvázolhatnánk a költészet kvantumelméletét, hogy tudniillik a vers kvantumokban terjed, és kvantumokban is keletkezik. Nem az egészet ragadjuk meg egyszerre, és nem az egészet írjuk meg egyszerre; egymástól mintegy független versszemcsék gurulnak be a gondolataink közé, amelyeknek azonban megvan a meghatározott súlyuk és kiterjedésük. A vers részecsketermészetű.

Mi történik azonban akkor, ha szenvedélyes olvasóként sem emlékszünk egyetlen szóra sem a versből, és mégis hat ránk, mégis körülvesz bennünket mint atmoszféra, mint arctalan tudomás? Nos, a vershatásnak ezt a másik módját nevezhetném hullámtermészetűnek. Mert a vers, úgy gondolom, részecske- és hullámtermészetű egyszerre, mint a fizikában a fény. Korpuszkulái olyan kemény hátúak, olyan ellenállók, hogy a felejtés ellengócaiként maradnak meg emlékezetünkben, hullámtermészete pedig észrevétlenül jár át minket, mint egy jó értelmű sugárhatás.

 

*

 

A megitális rózsa-eset a részecske-megmaradás példája. De nem tagadnám meg tőle az általános, a névtelen hullámtermészetet sem, hiszen a kulcssor megfejtődése olyan gyorsan rántotta magával szinte-szinte az egész verset, hogy ott kellett annak lennie, s nem tudatos hullámokban hírt adnia magáról a tudatküszöb körül. De a megitális rózsa esete (olyan ez már, mint egy detektívregénycím, és joggal olyan) jó nyomra vezethet a versre emlékezés bonyolultabb kanyaraiban is.

Azt próbáltam körülírni az előbb: mi marad meg a versből legtovább? Most is ugyanazt próbálom, csak a visszájáról: mi kopik el a versből leghamarabb? Erre is könnyű felelni: a jelző. Hosszú-hosszú költői és olvasói tapasztalatok bizonyítják, hogy még a jól rögzített versrészletből is a jelző esik ki a leggyorsabban. Legveszélyesebbek a sokjelzős szócsoportok; róluk bizonyosra vehető, hogy igen hamar felcserélődnek, helyettesítődnek vagy zümmögéssé válnak az olvasó fejében. A díszítő, az árnyaló, a szótagszámkitöltő jelző, egyáltalán: a sok jelző könnyen porlik. Maradandóbb a szokatlan, az extrém jelző: „narancsszín hajad” (Éluard). De ez meg végtelenül kockázatos; a különös jelzők csak egészen kis adagokban, nagyon ritkán volnának alkalmazhatók, pusztítóan gyors inflációjuk miatt, például éppen a 20. században. Nincs unalmasabb az állandó szenzációnál (s ez nemcsak a jelzőre vonatkozik). Hogy aztán egy szellemi pillanatban hány jelzőt, milyen jelzőt és főleg mennyi különc jelzőt vagyunk képesek elviselni a versben, az divat, irányzat, korstílus dolga.

Mindezt mindenki tudja. Egy betűnyi újdonságot sem vagyok képes leírni a jelzőről, kényessége alapismeret, porlékonysága alaptapasztalat mindenki számára, aki ír, olvas. Minek is írunk le egyáltalán jelzőket? Minek? Jobb volna talán… dehogy volna jobb. Lehetetlen volna. Hiszen mégiscsak érdekel minket, hogy ez vagy az milyen. Akkor is érdekel, ha az olyan könnyen elfelejtett jelző már csak puszta levegőként veszi körül a jelzett szót, mert hiszen puszta-e a levegő? Elvégre a festészet egyik nagy forradalma a levegő forradalma volt, a színváltoztató atmoszféráé. A főnév színeváltozása (végső soron: egyedisége) sokszor nem más, mint a jelző ráfújt füstje.

És maradjunk továbbra is a levegőnél. A jelző (és társa, a határozó) már csak azért is szükséges, mert a versbe levegő kell. Levegő, tér, üres folt, fehér sík a képek mögé, semleges zóna a lényeg köré, a figyelem lélegzetvétele. A közepes, a felejtésre ítélt jelzőt úgy is nevezhetném, hogy: az elhanyagolhatatlan elhanyagolható. Meg aztán – ezzel együtt – ott van az iram, a lendület, a sorok és mondatok futása, a mintegy szöveg nélküli dallam, a mért vagy méretlen ritmus. Tökéletesen jelentéktelen szavak dobhatják feljebb és feljebb a verset, ha csakis lendülete grafikonját nézzük.

S ha már ilyen szépen megvédtem a jelzőt (a jelentéktelent), hadd ismerjem be: egyáltalán nem ezekért rakjuk oda a jelzőt mi, versírók, ha már odarakjuk a versbe. Egészen másért. Azért, mert mégiscsak a lényeges jelzőt keressük. Az elhagyhatatlant. Az értelem változtatása nélkül el nem ejthetőt. Az ugyanis megmarad. Ilyesfélék, mint: rőzsedalok, szösz-sötét, fehér nyakán egy halványlila lánc, istenarcú sár, mint különös hírmondó, hallgat örökre hideg vizekben, szörnyű idő, szörnyű idő, tikkadt szöcskenyájak, szőke bikkfák, zöld erdő harmata, piros csizmám nyoma – szóval az ilyesfélék meg sem rezdülnek a felejtés földrengései közt. Nem kell féltenünk őket.

De azért a versből mégis a jelző kopik el leghamarább.

 

*

 

Az alany, az állítmány közismerten tartósabb. A tárgy, úgy érzem, közepesen tartós, az állításhoz való viszonyától függően. S a nyelvtani kategóriáktól a verstaniak felé haladva mindig újra megbámulhatóan tartós a rím és a (karakteres) ritmus. A szabadversnek például kezdettől fogva kényes pontja volt ez; a megjegyezhetőség tudniillik. A szabadvers eleve kidob magából egy csomó konzerváló erőt, kevésbé hasznosíthatja a versbeli részecskemegmaradás elvét; a szavak nélküli hullámhatást természetesen megtartja. Ha pedig a tartalom oldaláról nézzük a dolgot: lírában az éles képre, epikában a történet szilárdságára szavaznék. De ez az utóbbi már messze visz, kifelé a művészetből. A nagy sztorik, az őstörténetek, Noé és az özönvíz vagy Prométheusz a sziklán, más módon, nem szavakhoz kötve s nem csakis művészi hatóanyaggal évődnek bele emlékezetünkbe.

Mi történik azonban akkor, ha mindezekből egy porszem sem marad? Sem kép, sem rím, sem értelem? Sem főnév, sem jelző? Mi történik akkor, ha csak annyit vagyunk képesek meghallani egy versből, hogy: rózsa, rózsa, megitális rózsa? Egyáltalán: megmaradt itt valami?

Meg. Egy vers legislegutolsó foszlánya megmaradt. Megmaradt az a végső, legellenállóbb, már absztrakt képlet, ami egy verssorban még azonos önmagával: a szerkezete. A szavak elhelyeződése, szótagszáma, egymáshoz való viszonya. Nagyjából a hangalakjuk és (magyar formafelfogásra jellemző átvetéssel) a ritmusuk. Az eltorzult fedőszövegben teljesen ép a hármas ismétlés, a jelző négy szótagos hossza, a szavak nyelvtani funkciója. Úgyhogy nem is azon kell csodálkoznunk: mennyire eltorzult, szétpergett, megsemmisült ez a versemlék, hanem inkább azon, hogy pusztulásában is milyen tisztán, világosan mutatja meg a gerincét. Lefoszlott róla minden, arctalan lett és értelmetlen – de a csontváza tökéletes.

Úgy látszik, a versemlékezet támasztékai közt nincs szilárdabb erő ennél az elvont összefüggésnél, a szerkezetnél, a mindig feltámadni kész, szépen tagolt csontváznál.

 

*

 

Hogy aztán Gyulai Pálnak mi köze van – végső soron – a rózsához? Azt nem tudom.