Bölénytelenül

A közepén kezdem: szerintem a fikcióról van szó. Mármint a 20. század művészetében. Ebben az örökös rontás-bontásban és újjáépítésben, ami századunk művészetében folyik, aminek mindannyian résztvevői, cselekvői vagy eltűrői vagyunk – mintha folyamatos födémcserében élnénk –, az eddig jól bevált fikciók hiteléről van szó. A művészi elhitetés eszközeinek megingása, szétdöntése vagy újracementezése látszik egyik alaptémánknak, ilyen vagy olyan néven, kisebb-nagyobb mértékben, új meg új hullámokban.

A 20. század – amely körülbelül a 19. század közepén kezdődött – úgy indult, mint annyi más periódus vagy művészeti irányzat előtte is: a tagadással. Azzal a gesztussal, hogy mindent elölről kell kezdeni. Voltaképpen meglepő, hogy ez ilyen fokig sikerült is neki. Többek között az is szándéka volt, hogy megnézze végre: mi is a művészetben a művészet? Mitől hat, ami hat? Érvényesek-e a régi fikciók? És megkezdődött a kutatás-bontás: formabontás, színbontás, tartalom- és tudatszeletelés, szavak, idomok, hangok részekké trancsírozása. Úgy látszik – elkerülhetetlenül – a művészet alapvető összetevői érdekelnek minket ma, a végső elemeket keressük, a lényeget, de lényegképzetünk nem szintetikus, hanem analitikus.

Ha pedig analízis a javallott módszer, akkor mégis a kezdetekhez kell visszakanyarodnom. Nem messze, csak ide a kőkorszakba.

Sokat beszélünk mai napság például a költészet szerepének szűküléséről. Úgy érzem, panaszainkkal némileg elkéstünk. Hiszen körülbelül a felső paleolitba kellene visszamennünk, ha a vers, a dal, a varázslás igazi fénykorát keressük. Akkor volt csak jó dolga a költőnek, a varázslónak, a mindennapi hús előbűvölőjének vagy a szellem sáfárának. Azóta ez a szerep szembetűnően megcsökkent. Amióta nem kívánjuk, hogy az ének-vers, a szertartás, a tánc bölénycsordákat legyen képes elénk terelni, attól fogva a művészet glóriája mindjárt kopni kezdett. A költészet néhány ezer év óta bölénytelen.

A kérdés csak az: képes-e a vers, akár minden társművészetével együtt, bölényt varázsolni, vagy nem képes? És ha nem képes, csodálatos paleolitkori hatalma, föl egészen a Periklész-korig, tévedés volt-e, vagy nem volt tévedés? Úgy tekintsük-e a művészeteket, mint egy laicizálódott, tudományos társadalom dekadens korcsait, amelyek kőkori emlékekből tengetik árnyékéletüket? Vélt hasznukat vesztve – a kenyéradót, a fognivalót, az életvédőt – nem olyanok-e, mint a házőrző kutyából nevelt ölebek, s minden szerepük nem luxus és pótlék-e csupán?

Nyugodtan mondok igent. Igenis kénytelenek vagyunk kételkedni a vers bölényhajtási képességeiben, igenis téves volt valamikori hatalma, igenis, ha úgy vesszük, luxus és pótlék. Természetesen olyan értelemben luxus, ahogy fényűzés volna a szellemi élet egy tőkehalnak, és olyan értelemben pótlék, ahogyan pótlék a második jelzőrendszer – az emberi beszéd – az első jelzőrendszerhez, a mutogatáshoz képest.

Éppen azért megkérdezhetjük, nem tévedünk-e, ha a mágikus ősszertartások lukratív bűvölő igéit puszta tévedésnek tartjuk? Nem volt-e valamiféle fordított viszony a vers haszna és hatalma között? Azt állítjuk ma: azért vált nagy hatásúvá, mondjuk a sámánizmus, mert bűvölő igéinek tévesen hasznot tulajdonítottak. Nem fordított-e a helyzet? Nem azért tulajdonítottak-e hasznot a samanisztikus igéknek, mert a hatásuk nagy volt? Persze nem a rénszarvascsordákra. De mindazokra, akik a szertartásban részt vettek, akik kitalálták, csinálták, látták a ceremóniát. Talán már a mágikus világszemlélet alig született művészeteinek csecsemőarcán is ott volt a jegy, amely egyéb emberi cselekvéstől oly élesen megkülönbözteti őket. Az tudniillik, hogy nagy hatással vannak az emberi tudatra, anélkül hogy életfontosságú funkciókkal szoros kapcsolatban volnának.

Ezt alapjában véve nehéz megemészteni. A művészet elvégre sem nem étel-ital, sem nem fegyver avagy szerelem, sem fogpaszta, sem kardántengely. Teljesen érthető, ha bozontos rokonunk ott, az altamirai barlang környékén idegesen utasította el magától azt az agyafúrt gondolatot, amely a saját agyában támadt, hogy ő csak „fikciót teremt”. Hogy ő most dalaival, táncaival, festményeivel úgy tesz, mintha csakugyan vadászatról, halálról, feltámadásról volna szó. Hiszen ez az „úgy, mintha” (vagyis a művészet egyik alapelve) oly mélységesen rázta meg tetőtől talpig, hogy tízezer évekig tartó életszemléletet, vallást, a mai napig ható filozófiákat, művészeteket alapozott rá. Azt, amit a ceremónián érzett, létfontosságúnak érezte. Ebben valószínűleg nem tévedett. Sürgősen és gyakorlatiasan össze is kapcsolta megrendülését azzal, amit létszükségletének ismert, vagyis a közeledő bölénnyel, esővel, földöntúli hatalommal. Az oksági kapcsolatot eltévesztette. Ha azonban végigtekintünk a művészetek történetén, s látjuk a különféle korok művészeteket illető közvetlen és gyors haszonigényeit, akkor talán elnézőbbek leszünk ősatyáink iránt.

Egyáltalán: hogyan élhette túl a művészet eredeti, szakrális környezetéből való kiszakadását, a belé vetett mágikus hitek lassú, de biztos megsemmisülését, a művészetek történetének e legnagyobb megrázkódtatását; hogyan élhette túl, hogy a hasznosságát illető e legtermékenyebb félreértés eloszlott? Gondolom, egy másik félreértés segítségével.

Az imitáció elve meg a harmónia elve már pusztán a szavak hangzásával más világba visz. Az antikba természetesen. Persze ha az arisztotelészi szavak érvényét némileg kitágítjuk, mondjuk a 19. század közepéig, ha úgy használjuk őket, ahogyan a közszokás használja (és nem az eredeti értelemben), s ha belenyugszunk abba a föltételezésbe, hogy az irodalom és a képzőművészetek értéke a valósághűségen alapszik, a zenéé, az építészeté pedig matematikai viszonyokon – akkor máris elérkeztünk a mai legszélesebb közfelfogásig. Kortársaink, olvasóközönségünk túlnyomó többsége arisztotelista, akkor is, ha nem tudja. Amivel korántsem kívánom azt mondani, hogy nem volt közben néhány szellemi kanyar az európai történelem során, de a művészeteket illető köztudatban, az irántuk támasztott kívánalmakban még mindig mintha Arisztotelész göndör szakállas, görög koponyája volna a vetített háttér. És ezen nem is lehet csodálkozni. 2300 év – mi az, ha az előtte letelt húszezerre vagy százezerre gondolunk!

Ami tehát a képzőművészeteket és az irodalmat illeti, a paleolitkori „úgy, mintha” mágikus, művészi gyakorlata és hasznossági elve mintegy észrevétlenül tolódott át az „olyan, mintha élne” értékrendszerére, a természethűségre, az alázatos utánzás fenséges praxisára. Értékes az, ami a természethez hasonlít – mennyire görög megoldás ez, megszabadítva már a mágikus „közvetlen visszacsatolás” rögtönös haszonképzetétől (vagy csak titokban, itt-ott visszhangozva rá); hány ragyogó évszázadot, hány reneszánszot, a látvány mennyi, de mennyi örömét köszönhetjük kigondolóinak. És fogunk is még köszönni nekik egyet-mást. A reneszánszok – úgy érzem – végtelenek. Mégis valahogy kényelmetlen, a görögös művészetelveket feszegetve, hogy lám, egyes művészeteknek szükségük van a mai értelemben vett mimézisre, másoknak pedig nincsen. Régi, ám mindmáig kellemetlen kérdés ez. Hogy tudniillik a zene meg az építészet mimézis nélkül üdvözül.

A félreértés – ez a magával ragadó félreértés – ott van, hogy ahol lehet utánozni a természetet (képzőművészetben, irodalomban), ott kell utánozni, vagyis a lehetőség kritériummá lép elő; ahol meg nem lehet utánozni az anyag természeténél fogva, ott hát… ott mit is tegyünk? Ott kisegít bennünket egy másik mélységesen görög idea, a matematikai és geometriai harmóniában való gyönyörködés. A logikai csúsztatás nyilvánvaló. Vagy az egyik a „szép” kritériuma, vagy a másik.

Hogy mi volna a megoldás? Sokféle. Amennyi a kiindulás. Nekem kétségtelenül a „rendezettség elve” tetszik, annál is inkább, mert igazi Kolumbusz tojása. Ha például azt állítjuk – ahogyan oly sokszor állítottuk már –, hogy minden művészet alapja bizonyos ritmus és arány, a dolgok térbeli vagy időbeli rendezettsége, ezzel belülre helyeztük a művészet elvét, embertörvényűvé tettük: ezek szerint elménk adottságai, pszichénk (biológiailag meghatározott) sajátságai, ritmusokra és arányokra adott válaszai döntik el, mi a művészi – és az imitáció csak anyag, amin a lélektani alaptörvények megmutatkoznak. Ott van például ez a csodálatos aranymetszés, ez a Leonardo kodifikálta őstapasztalat, amely geometriai gyönyörűséggel hat (tehát úgynevezett művészi harmóniával) tudatunkra avagy ösztönünkre, nyilvánuljon bár egy ablakkeret, egy templomalaprajz vagy egy képkompozíció akármilyen tárgyú aktualitásában. A tudományban már rég nyilvánvaló, hogy elménk ritka háló, amellyel a világot úgy-ahogy befogjuk, és nem is foghatjuk be másként, mert elménk olyan, amilyen. A művészetben viszont még mindig – hiába – többé-kevésbé értékkritérium az imitáció elve – vagyis a művészet hatóanyagának összetévesztése a művészet tartalmaival. Olyan nehezen levethető naivitásunk ez, mint az érzékeinkkel felfogható világ szembeszegülése tudatunkban az érzékelhetetlennel – mondjuk, az atom alatti univerzumokkal.

Itt azonban meg kell állnom egy percre. Hogy a művészi hatás törvényei lélektaniak-biológiaiak, az igen kevéssé vitatható. S mindez milyen jól magyarázza éppen a 20. századot. Jól magyarázza képeink és verseink absztrakcióját, sok-sok irányzatunk kézzel-lábbal való tiltakozását a természetelvűség, a pusztán racionális „mondanivaló” ellen, amellyel századunk művészete ki akarja nyilvánítani, hogy a művészi hatóanyag másban és másképp keresendő. Jól magyarázza tehát az adott századot – de titokzatossá teszi a magától értetődőt: a képzőművészet és az irodalom évezredeken át tartó, csak itt-ott megingó, ma is sok helyütt gyakorolt valósághűségét (amely mindezidáig a „fejlettség” ismérveként szerepelt). Úgy értem: a valóságnak azt a gyönyörű fikcióját kérdőjelezi meg, amelybe belemerülve senki sem hiszi ugyan, hogy a festményen látható távlat igazi távlat, de mégis századokon át indultunk el a vászonra festett jegenyefasorban a természetelvűség vászon mögötti, imaginárius pontja felé. Nem tagadom, nem tudok én sem meghatottság nélkül nézni a trecento-hátterek festett kockaköveire, amint édesdeden szűkülő soraikon egy új, egy frissen született idea gyereklábnyomait hordozzák. S mintha még a kép sarkán álló zenélő angyalok is azt trombitálnák (skurcban): perspektíva!

Ez volna hát, ami félrevezető. A valóság látszata mint értékkritérium. Ezt támadjuk mi itt és most, vagy száz esztendeje már, egymás mellé rakott, semmihez sem hasonlítható színfoltokkal, jelentéstől szabadított szövegekkel (szélső esetekről szólván), hogy a művészi hatás lélektani törvényeit a hordozó közegtől elválasszuk. (S ezenkívül sok okból – de maradjunk meg a saját juhainknál.) Mégis: ilyen egyszerű-e a dolog? Ha sikerült megszabadulnunk a natúrától, eljutottunk-e a lényegig? A Nap ugyanis felkel – szemünk, nyelvhasználatunk és képzeletünk szerint – akkor is, ha pontosan tudjuk, hogy a Föld forog a Nap körül, és nem megfordítva.

Tévedés-e ez? Tévedés-e, hogy a Nap felkel? Tévedés-e vagy fölösleges-e az érzékeinkkel felfogott világot belerakni, beleteremteni a képbe, a szövegbe, azzal a hátránnyal együtt, hogy hamis képzeteket kelthetünk a művészi hatóanyag felől?

Több világban élünk. Atom alatt és atom fölött, csillagméretekben és Kiskunlacházán. Nem sérthetjük meg a 20. század realitásigényét azzal, hogy bármelyik világunkat hallatlanná tesszük. Már csak azért sem, mert nem érzékelhető világaink, a napkitörések vagy az atommagok egyre sürgetőbben, egyre nagyobb helyet kérnek tudatunkban, hiszen – mint arról kényelmetlenül növekvő tudásanyagunk felvilágosít – egyszerűen az életünk függ tőlük. Mégsem vitathatja senki, hogy fenyegetett életünk legnagyobb részét az emberi nagyságrendű világ teszi; természetben, társadalomban, kavicsok, villanyszámlák, juharfák és indulatok közt élünk. Ez a művészet elsődleges közege.

S ha megpróbáljuk elválasztani a művészi hatáskvantumokat, a sávot, a színt, a hangot, a puszta arányt és iramot a hordozó közegtől, eljutni kívánva a hatás elemi részecskéiig, ahogyan azt a század erősen analitikus tendenciái teszik, akkor nyilvánvalóan a látszatot kívánjuk lehántani a lényegről, mintegy párhuzamosan a tudomány új meg új világokat feltáró mozdulataival. De azért senki sem hiszi, hogy az einsteini, a plancki világkép megsemmisíti a newtonit. Csak – ahogy mondani szokták – „kijelöli a határait”.

És hát éppen erről van szó a század művészetében. A hasonló és a nem-hasonló, a natúra és a hatóanyag határairól, egy új fikció kiküzdendő hiteléről, az „úgy, mintha” kérdés újabb fellazulásáról. Akárcsak a valódi és nem-valódi bölénycsordák mindmáig nyugtalanító esetében. A határok tehát újra eltolódtak. Hogy megsemmisültek-e? Vajon.

Ha egyáltalán fenn akarjuk tartani a „művészet” és az „érték” fogalmát (mert elvégre szét is lehet foszlatni őket; nem egy irányzat meg is teszi), akkor nem árt észben tartanunk, hogy minden mű csatatér. A tudat és a látvány, az absztrakt és a konkrét, a művészi (lélektani) törvény és az adott közeg csatatere. Közegellenállás nélkül nem volna küzdelem, s küzdelem nélkül, úgy érzem, nem volna művészet. Vagy legalábbis emberi művészet. Hiszen akkor nem volna esendő.

Akár el is vághatnám itt a fonalat. De fölmerül itt még két csekélység. (Kettőt mondok, hogy száz ne legyen belőlük.) Az egyik: melyek azok a lélektani-biológiai törvények, amelyeken a művészi hatás alapszik?

Fogalmam sincs róla. Mentségemre szolgáljon: nagyon kevés ember meri csak állítani, hogy ismeri őket. Néhány tényezőt, amely kétségtelennek látszik, azért előhozhatunk. Mondjuk: különféle aránytörvények (a fent említett aranymetszés például), kontraszthatások és megfelelések, eltérések és összecsengések, a hangsorok matematikai viszonyai vagy az ismétlés vagy a szimmetria vagy a „strukturáltság” foka – és így tovább. Valamint mindezek ellentétei. Kávéskanalanként hordták össze őket tudományokból, pszichológiai kísérletekből, és nyilvánvalóan rengeteg az ismeretlen tényező. Ám értékmeghatározásra az eddigiek nem alkalmasak. A negatív példa számos: lehet mű, amelyben minden eddig felderített hatáskvantum megvan – és mégis csapnivaló. Ez persze nem szól további kutatásuk ellen. Sőt! Mért is mondanánk le gyermekes ábrándunkról, a kvantitással mérhető kvalitásról?

A másik csekélység: a kifejezés ügye. A művészeknek az a megrögzött szokásuk, hogy mondani akarnak valamit, közölni, elregélni egyet-mást, legfőképpen önmagukat óhajtják belülről ki-fejezni (ez utóbbi nagyon is újmódi dolog, programszerűen csak a romantika óta cselekszik), és teljességgel valószínűtlen, hogy a jövőben erről lemondjanak. Hogy ne akarjanak ilyen módon is kapcsolatba kerülni embertársaikkal, hogy ne óhajtsák őket befolyásolni, meglepni, káromolni, felvilágosítani. Milyen is volna az a művészet, amely az esetleg valóban feltérképezett hatástényezők sorát in se ipso használná? Az a művészet, amely rezgésekből, számokból, viszonylatokból állna? Amelynek nem volna (vagy alig volna) közege? Utópia ez nyilván; de nem bizonyos, hogy terméketlen utópia. El lehet képzelni egy sci-fi-beli bolygót, ahol a művészet nem bugyolálja magát jelenségekbe: érzelmekbe, tájképekbe, történetekbe, hanem olyan egyenesen hat tudattól tudatig, mint egy jól választott elektromos rezgéscsoport, mint egy bizonyosan kiváltódó kémiai folyamat, mondjuk, fotoszintézis egy nappali tölgyfalevélen.

Azt hiszem, mégsem kell attól tartanunk, hogy a művészet, törvénykeresési lázunk folytán, sürgősen rezgésekké finomul. Mert mi – ceterum censeo – ki akarjuk fejezni magunkat; tartalmainkkal legalább annyira akarunk hatni, mint eszközeinkkel; egész emberi hóbelevancunkat szeretjük belehurcolni a művészetekbe. És talán jól is van így.