A nyelv válságáról

Az, amit ma a nyelv válságának nevezünk, körülbelül százesztendős. Csak akkoriban még költői forradalomnak hívták. S joggal hívták annak; senki se várta volna, hogy néhány verstechnikai újítás, néhány fiatalember irodalmi nyugtalankodása, néhány magánlevélben vagy tarka betűs manifesztumban kinyilvánított gondolat, legyen bár irodalmi hatása akármilyen messzire nyúló – ma a legkülönbözőbb szaktudományok területéről visszhangozzék. De nem visszhangról van itt szó. Inkább olyanféle ez, mint a bozótégetés; sok oldalról, bekerítő mozdulatokkal kezdték a gyújtogatást, szociológusok, matematikusok, irodalomtudósok.

Ezzel a bozótégetés-hasonlattal nem kívánom a helyzetet dramatizálni. Elég drámai az önmagában. Eltekintek a hasonlat továbbfejlesztésének csinos lehetőségeitől is. S hogy az olvasó ne essék tévedésbe, s ne valami kellemetlen nárcizmust véljen látni az előbbi mondatokban, amikor is a szerző saját, közepes minőségű hasonlatait boncolja, ahelyett hogy a tárgyról beszélne, hadd jegyezzem meg: az előbbiek példamondatok voltak. Az új nyelvszemlélet egyik ágazatának illusztrációi, amelyek azt voltak hivatva bemutatni, hogy a hasonlatot (képet, metaforát, szimbólumot stb.-t) ezentúl sokkal komolyabban kell venni, még annál is komolyabban – mondják a tudósok –, mint ahogy azt az írók-költők lázas vagy játékos izgékonyságukban eddig cselekedték.

Mi, írófélék, eddig is ápoltuk mesterségünk eszközeit. Célunkhoz képest óvtuk, csiszoltuk vagy törtük-zúztuk őket. Létünket éreztük fenyegetettnek, ha eszközeink minőségét értetlenség fogadta. De az a – többnyire negatív irányú – jelentőség, amit mai napság a nyelvnek, céhtitokként melengetett metaforáinknak vagy kötőszavainknak tulajdonítanak, az valahogy fölülmúlta várakozásunkat. Egy kicsit úgy jártunk százesztendős írói forradalmunkkal, a modern költői nyelvért folytatott sokágú küszködéseinkkel, mint egy ártatlan almafa, amelyik elsősorban mégis teremni akar, s egyszerre csak megtudja gyümölcséről, hogy az Newton almája lett, a gravitáció legendás bizonyítéka.

Azok a tételek, amelyek ma a nyelv válságát, illetőleg újfajta szemléletét körvonalazzák, közismertek. Mégis hadd kössem néhányukat csokorba, hogy úgy mondjam: veszélyességi sorrendben. Tehát: a régi művészi eszközök kiüresedtek, új nyelvet kell találni. (Ez nem lep meg túlságosan bennünket; azon igyekszünk.) Azután: az írásbeliség elsorvad, szerepét az új közlőeszközök veszik át. (Egyetlen megjegyzést ehhez: tartósított közlésre mindig szükség lesz.) Továbbá: a verbális nyelven kívül kezdődnek létünk lényeges tudomásai. (Ez izgalmas. Ezt a detektívnyomozást a verbum területein túl a költők mindig is űzték, ha nem is azt keresték, amit a matematikusok – megtaláltak.) S végül még egy tétel: a nyelv és a gondolkodás sorrendjének megfordítása, az a feltételezés, hogy nem is gondolhatunk mást, mint amit nyelvünk adott sínpályái elénk szabnak.

Nem hiszem, hogy ezek a kérdések ma csakugyan megválaszolhatók. Mégis hadd válasszam közülük ezt a legutóbbit, hogy néhány szót fűzzek hozzá. Természetesen hiábavaló dolog ténnyé válható tudományos hipotézisekkel vitázni. Nem is a mi dolgunk. Nézzük meg mégis, miért jelez veszélyt tudatunk, ha ehhez a tételhez közeledünk. Azért, mert miközben látszatra megnöveli a nyelv szerepét, megfosztja a nyelvet (eddig gyakorlatilag végtelen) tartalékaitól. Egy titkos ismeretelméleti fordulatot hajt végre, képletesen szólva megcseréli az alany-tárgy viszonyt (a gondolat-nyelv viszonyt), s így tudatunk amúgy is kesernyésen érzett korlátozottságát erősíti.

De vajon úgy van-e? Nézzük meg közelebbről. A tételből az következik, hogy a nyelv is háló (ahogy eddig a gondolat volt az), amelyet kivetünk a világra, és mit fogunk vele? A valóság egy részét. A nyelv is – ezek szerint – egy kategória, emberi mivoltunk tulajdonsága és képessége, amelynek abszolút voltáról ugyanúgy nem szabad illúziókat táplálni, mint egyéb úgynevezett kategóriákról, térről, időről, amelyeket már oly sokszor kétségbe vontak századunk tudósai. S nehogy beleragadjunk a nómenklatúrába, dobjuk el a „kategória” szót, nevezzük a nyelvet bárminek, adóvevőnek vagy közvetítő csatornának, s ha jól megjegyeztük avagy komolyan posztuláltuk a tételt, hogy tudniillik nem gondolhatunk mást, mint amire verbális készségünk van vagy lehet, valósággal el kell ámulnunk rajta, hogy ez a szűkös és nagyon is emberi szerkezet, a nyelv olyan jól bevált évezredeken át, s különösképpen olyan dolgokra vonatkozólag vált be legjobban, amelyek nem az emberi világhoz tartoznak. A nyelv meg velejárója (szülője? házastársa? gyermeke?), a ráció, szembetűnő eredményeket ért el a természetismeretben, a tudományban, a természeti világra való ráhatásban – emberi-társadalmi hatásával korántsem lehetünk ilyen elégedettek. Tehát a „visszacsatolás” – a természetre vonatkozóan – rendszerint sikerül. Vagyis abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy gyakorlatilag kitűnően megy a dolog az emberi rációval meg a nyelvvel is – csak éppen elvileg válik mindez egyre képtelenebbé. Egyébként nem mondhatnánk, hogy elvnek és gyakorlatnak ez a viszonya olyan sűrűn fordul elő emberi fajtánk történetében. Nem azon kellene hát csodálkoznunk, hogy milyen keveset közöl a nyelv, hanem hogy milyen sokat. Ha a nyelv durva háló – és az –, amelyet a világra kivetettünk, elképedhetünk idétlen alkalmatosságunk sikerén, emberi kultúráink csodálatos halászatán.

De ne ragadjon el a nyilvánvaló paradoxon öröme. Térjünk vissza a kezdethez, a nyelv elégtelenségéhez, amely tény, mindnyájunk égető élménye. Úgy gondolom, a nyelv válsága elsősorban mérőeszközeink válsága. Hogy úgy mondjam: távcsőkérdés. Mást látott Galilei távcsöve, s mást látnak a Palomar-hegyen. Nyelvünk elégtelenségének érzése pontosságigényből fakad. Túlságosan sok mindent megtudtunk az utóbbi időben a világról, önmagunkról. Sok volt ez a 20. század, sok volt a távlat, és sok volt a részlet, sok volt az eszme, és sok volt a tapasztalat – s így többek közt megtanultuk azt is, hogy mit nem tudunk kimondani. Új távcsöveink – új élményeink – szinte bántó közelségbe hozták mindazt, amire még nincs szavunk. Differenciáltabb mérőeszközeink kimutatták az eddig elhanyagolhatónak vélt – és oly fontos – mennyiségeket. Észrevettük tehát a világ, a tudat új területeit, s észrevettük megközelítésük hibalehetőségeit az irodalomban is. Itt azonban fölmerül egy kérdés. Ha visszaemlékszünk alaptételünkre – hogy tudniillik a nyelv preformálja a gondolkodást, hogy nem gondolhatunk mást, csak azt, ami a nyelvek rendszereiben már adva van –, mégiscsak meg kell kérdeznünk: mivel vettük észre, amit eddig nem vettünk észre?

Természetesen egy pillanatig sem hiszem, hogy ez a „mivel vettük észre” kérdés cáfolata a tételnek. Van erre válasz több is, de nekünk, íróféléknek a kérdés talán fontosabb, mint a válasz. Elvégre gondolkodásunk (biológiai) determináltságát érinti, méghozzá a szóval, mesterségünk szerszámával szoros kötöttségben. Úgy érzem, amíg észrevesszük (és most egy pillanatra álljunk meg mondat közben, s adózzunk némi ámulattal a szép magyar kifejezésnek: ész-revesszük), amíg tehát fölfogjuk bármilyen kód szerint tudatunk korlátozottságát, amíg naponta morzsoljuk szét elégtelen szavainkat, s vonjuk kétségbe mesterségünk értelmét – addig van némi reményünk. „Mert a reménytelen a legvégső remény” – ahogyan Racine, már Racine is fogalmazza. Amit én egyébként sohasem fogtam fel heroikus pesszimizmusnak, hanem kellemetlen, de szükséges munkahipotézisnek.

Hadd szűkítsem le hát a témát azért, hogy igazán kibővíthessem. Hadd szűkítsem le a nyelv válságát az írói kifejezés nehézségeire. Lehet-e írni egyáltalán? Ez az a 20. századi kérdés, amely minden oldalról felénk hangzik, szaktudományok kérdezik, és olvasók, súlyos tapasztalatok kérdezik, és tárgyilagos akadémikusok, de legfőképpen kérdezik tőlünk saját zsúfolt, nyugtalan eszmélkedéseink. Hogy lehet-e írni egyáltalán? Attól tartok, nem mondhatok mást, mint hogy írni nem lehet, de kell.

És nemcsak azért kell, mert az írással foglalkozók hirtelenében mégse mehetnek el hajóácsnak vagy biológusnak. Hanem azért kell, mert a szó, a nyelv bizonyosfajta lehetetlenülése, írásbeli kultúránk megkérdőjelezése olyan, mint egy intő metafora: emberi létünk lehetetlenségeire figyelmeztet. A mesterség elemeire, a szóra szűkített figyelem kibővül, és a század létkérdéseire utal. Életünk korlátozottságaira utal, s e korlátozottság felfedésének némileg idegesítő győzelmi gesztusára. No persze, eddig is tudtuk, hogy korlátozottak vagyunk. De sohasem tudtuk ennyire. És éppen ez lehet további útjaink tövise és sarkantyúja.