Negatív szobrok

A költészet utóbbi száz éve sokféle nyugtalansággal töltötte el művelőit és olvasóit egyaránt. Nyugtalanok vagyunk sok okból; többek között talán azért is, mert megint egyszer észrevettük, hogy tudatunk szélesebb, mint szókincsünk.

Hiszen régi dolog ez. Majd minden nemzedék megvívja a maga őszinteségi forradalmát az előzővel, új szavakat keresve az új valósághoz, vagyis a korszakban éppen érvényesnek érzett tudattartalomhoz. Ami mindebben új, az a szélsőséges mivolta. Úgy érezzük, nagyobb a hasadás korunk költészete és a megelőző korszaké között, mint az korok közt szokásos (persze ha az utóbbi száz évet egy nagylelkű, de nem oktalan gesztussal egységes korszakként fogjuk össze). S hogy ezt a szokatlanul nagy hasadást ténynek tekintsük, ne csak „időbevetettségünk” fontoskodásának, arra sok tárgyi indokunk van.

Ha tehát megengedjük magunknak ezt a túlságosan is széles áttekintést, azt mondhatnánk: most ott tartunk, hogy mindent, amit körülbelül száz évvel előttig versnek neveztek, megkérdőjelezünk. No persze, nem az értéket kérdőjelezzük, hanem az eszközöket; nem a minőséget, hanem a vers hatóanyagába vetett különféle hiteket. Tudni véljük háromezer éves hagyományainkkal szemben, hogy a vers igazi hatóanyaga nem tartalmi vagy formai penzumaiban rejlik. Absztrakcióink nyilvánvalóan azt kutatják, a vegyítetlen lényeget. Abban a hatalmas költői batyuban, amit évezredek ránk hagytak, bizonyosan ott van az is. Ott van a bölcsek köve a temérdek „mellékes holmi” között, és mi száz év óta dobáljuk el, rendezzük át, dúljuk szét öröklött fogalmainkat – a rimbaud-i vagy már nem is rimbaud-i dérèglement-nal –, hogy megtaláljuk a sugárzó magot.

Nem feledhetjük ugyanakkor, hogy lázadásunk nem fiatal, és versírói etikettje kis híján olyan szoros s ugyanakkor éppoly változatos, mint más, tisztes időt megért periódusé. Nem kell attól tartanunk, hogy egyoldalú lényegre törésünk megfosztott volna a fölöslegtől. Nekünk is megvannak a magunk penzumai, a formabontás (és tartalombontás) mozdulatait már éppúgy örököltük, ha frissen is, mint feltevéseinket és dezillúziónkat, ezeket a fordított illúziókat. Abban reménykedhetünk hát, hogy tévedéseink éppoly termékenyek lesznek, mint az ötszáz év előttiek. Mindenesetre a nagy gesztus (többek között Rimbaud-é), amely 20. századivá tette a költészetet, mintegy megelőzve ezzel a térben és időben, a háborúkban és csillagföldrajzban beállott változásokat, ma már örökségünk része. A dérèglement szabállyá lett, ezernyi költői iskolánk kútfejévé.

Ami nem jelenti azt, hogy kikopott volna belőle a nyugtalanság. Mert a cél változatlanul a bensőbb, rejtettebb, az eddig névtelen és kimondhatatlan költői látomás rögzítése. S ebben – mindnyájan többé-kevésbé azt hisszük – előbbre jutottunk valamicskét. Legalább annyit alaposan megtanultunk az utóbbi száz évben, hogy mi az, amit nem tudunk. Nem tudjuk, mitől vers a vers. Idevágó fogalmaink lebomlottak. Nem tudjuk, mi a művészi hatás legbelseje. Idevágó véleményeink tagadók. Nem a szó, nem a szándék, nem a forma, nem a formabontás. Nem ez, és nem az. Tudomásunk csupa negatívum. Mint Pompeji negatív szobrai, a lávába kövült üregek, amelyek menekülők hajdani teste nyomát, a végső mozdulatokat őrzik, s amelyekből kiporladt a test. De a művészi hatás, a lényeg titkait, a sok nem-tudomot nem lehet gipsszel kitölteni, mint régészek tették azokkal a pompeji lávaüregekkel, hogy kinyerjék a félelmes szobrot. A lényeg szobra egyelőre ismeretlen.

Nem tehetünk tehát úgy, mintha ismernénk, amit nem ismerünk. Annál is kevésbé, mert úgy gondolom, hogy az ismeretlen mögött egy másik ismeretlen áll, a múlttal való szélsőséges különbözésünket egy másik kétely is táplálja. Eldőlt forradalmaink megtanítottak rá, hogy a 20. században 20. századi módon kell írni. De ott van mögöttük a másik 20. századi kérdés: lehet-e írni egyáltalában?

Megint nem a kérdés az új, hanem a hevessége. Mindannyian tudjuk: a költészet legfőbb ellensége a szó. A szónak értelme van. És meg nem szűnő élményünk a százszor regisztrált hasadás a szó mint mindennapi kommunikációs eszköz és a szó mint versre használt eszköz között. Más művészeteknek semmi gondjuk az ilyesmivel. Megvan a saját elidegeníthetetlen érzékletességük, a kő, a szín, a hang, a forma. Azt szokták mondani a természettudományról, hogy morálisan közömbös. Nos, hadd mondjuk el újra meg újra – laza rímként – a nem szóbeli művészetekről, hogy fogalmilag közömbösek. Könnyű nekik! Tehetnek akármit: semmiféle irányzat, izmus, iskola el nem veheti velük született gazdagságukat, látható, hallható, tapintható mivoltukat, a művészet lényegénél őrt álló testszerűségüket.

A vers pedig… a szegény vers. Saját, endogén, testétől el nem vágható érzékletessége – a zeneisége – csekély. Attól tartok, hogy a zene zeneisége felülmúlja. A vers tehát idegen tollakkal ékeskedik. Képeink, amiket belefestünk a szavakba, mire is valók? Hogy színtelen betűkön, jeleken át az olvasó agyában transzformálódjanak „érzékletessé”. Ott tartunk, hogy a legnagyobb fondorlatokkal is alig vagyunk képesek valamit, amit igazán akarunk, belekódolni a versbe. A szavak mellett, a szavak ellenére, hangokkal vagy sorközökkel, trükkökkel vagy asszociációkkal magyarázkodunk, önkifejezésünk mégis kérdéses – persze akkor, ha nem a fogalmi szférából beszélünk. És nem azért kérdéses, mert talán 20. századi költői fegyvertárunk, nagy költőtársaink eredményei szegényesek volnának. Ellenkezőleg. Nem tudunk megelégedni azzal, ami a miénk, keveselljük szavaink köznapi használatban elkopott erejét, szembeszegülünk saját művészi anyagunk, a nyelv képtelenségével. Hadd ismételjem: mert megint rájöttünk, hogy szókincsünk kicsi. Századunk költői forradalma voltaképpen a nyelv lázadása önmaga ellen. Nevetségesen kevésnek érezzük, amit mondani tudunk. Szüntelenül azt akarjuk mondani, amit nem tudunk. Nem tudunk mondani, mert tűrhetetlenül szűkös emberi nyelvünk költői tudatunk kifejezésére kevéssé alkalmas. Vannak tehát, akik bágyadtan beleegyeznek végül, hogy azt mondják, amit a nyelvvel mondani lehet. Vannak, akik addig tépik a költészet anyagát, amíg széttépik, aztán elhallgatnak. A modern költői elhallgatás, Rimbaud-é, Rilkéé, Valéryé és annyi másé – ha korántsem egyetlen okból –, századunk egyik tünete. És vannak költők, akik továbbra is verset akarnak írni, művészetet csiholva abból a művészetellenes, másodlagos jelzőrendszerből, ami a nyelv.

És most töröljük le a táblát, amit teleírtunk. Persze hogy a nyelv kettőssége, fogalmi és nem-fogalmi, köznapi és művészi-érzékletes használata örökös tehertételünk. Persze hogy művészetünk „lényegéről” faragott ábrándjaink negatív szobrok, sokkal inkább, mint más művészetek önvizsgáló tudomásai. De vajon nem éppen ebben a kettősségben hasonlít-e legjobban a szó művészete alkotójára, az emberre? Nem kételkedünk benne: az irodalomban van valami kényelmetlen kétéltűség. Olyan, mint az a látcső, amelyik egyúttal ivópohár is. Kicsit rosszabb, mint az igazi látcső, kicsit ügyetlenebb, mint a valódi ivópohár. De hát nem ilyen-e az ember is? Gyöngébb, mint a vadállat, lassúbb, mint a gép. Túlságosan sokoldalú ahhoz, hogy specializáltan tökéletes lehessen. Úgy gondolom, az irodalom, a költészet éppen gyöngeségeiben, sokoldalú romlékonyságában rokon igazán azzal, aki létrehozza, és él vele a saját hasznára. A költészet (mint művészet) nem tiszta. De hát – attól tartok – az ember sem az.