64 hattyú

Néhány magyar írótársammal álldogáltam egyszer egy bruges-i folyócska partján. Eléggé természetesen vetődtünk oda, a belga tengerpartról igyekeztünk hazafelé, Knokkele-Zoute-ból, a költői biennálék vendéglátó városából. Hogy Bruges gyönyörű, hogy Bruges-ben meg kell állni – ezzel semmi újat nem mondok. De aznap valahogy különösen gyönyörű volt ez az Észak Velencéje (egyik Észak Velencéje a többi közt), gót házsoraival, várost átindázó csatornáival, a tevehátú hidakkal meg a vízre hajló fasorok sötétzöldjével. Egy híd és egy fasor könyökében támaszkodtunk a kőpárkányra, s néztük ábrándosan, ami néznünk adatott – amikor is megjelent a hattyú. Természetesen éppen ekkor jelent meg, pompás lélektani érzékkel úszott be felfokozott ámulatunkba, a hattyúktól megszokott, nosztalgikus mozdulatokkal. Viselkedése ugyan kissé meglepő volt; alighogy megpillantott minket, felénk rohant, és sziszegve, szárnyát csapkodva követelt ennivalót a párkány alatt – határozottan agresszív hattyú volt. Mi röstelkedve és bágyadtan bámultuk, nem volt nálunk kenyérdarab. S ekkor kiáltott fel egyik útitársam: „Nézzétek a csőrét!”

Megnéztük a hattyú csőrét. És a feledhetetlen hattyú feledhetetlen sárga csőrén lila, irodai bélyegzővel odapecsételve látszott a jel: „B. 64”. Amiből sok minden következik. Annyi bizonyosan, hogy Bruges városának legalább 64 hattyúja van (esetleg sokkal több is), és az is következik belőle, hogy Észak Velencéjében komolyan veszik az ingóságok leltározását.

De még ennél is továbbmennék. Mikor kezdődik például egy vers irodalmi megpecsételése? A kritikus kezdi-e el? Vagy pláne az irodalomtörténet? Azt hiszem, már maga a költő elkezdi. Már maga a költő elkezdi minősíteni, értelmezni, ilyennek vagy olyannak tartani, mintegy sorszámmal ellátni a saját verseit, amikor már legalább 64 van belőlük (esetleg sokkal kevesebb). Ugyanezt teszi mások verseivel is. Igyekszik idő múltával közelebbről szemügyre venni az emberi tapasztalatoknak azt az eléggé sajátos körét, ami az övé, és ami a versírás, versolvasás. Eltűnődik versélményein, megpróbálja elemezni, rendezni őket. Eközben nemegyszer úgy jár el, hogy nagyon is hasonlatossá válik Bruges városának közigazgatásához: megpecsételi a vízimadarak csőrét.

Ezt a hasonlatosságot azonban nem röstellem. Úgy gondolom, a versnek nem árt a tudatosság pecsétje (a megkísérelt tudatosítás imaginárius pecsétjéről beszélek természetesen). Úgy gondolom, a versírót előbb-utóbb érdekelni kezdi a saját mestersége, érdeklik azok az eljárásmódok, amelyeket többnyire tudattalanul használ, s amelyeket mások használnak, és érdeklik azok az élménykötegek, mintegy rejtett kábelcsomók, amelyeken átfutva a vers verssé lesz. Letagadhatatlanul vonzódik eszközeihez; mint egy edzett pallér a kőhöz, téglához, vakolókanálhoz, úgy vonzódik a nyelvhez, a verslábhoz, a kötőszavakhoz, és nemegyszer el is átkozza őket, ha mégsem esnek jól a keze ügyébe. A téma sok-sok lehetősége közül az itt következő elmélkedésekben főképpen egy dolog érdekelt engem: a vers alakulása, a szó több értelmében. Érdekelt a vers létrejötte, kialakulása az élménymagtól a kész versig, és érdekelt a vers átalakulása, úgy, ahogyan részben kortársként megfigyelhettem, szemmel kísérhettem a 20. századi vers, versfunkció, versélmény nagy változásait a megelőző verseszményekhez képest.

De hát nem írok én valami irodalomtörténet-félét. Sem kritikát. Talán még tanulmányt sem. Egyszerűen tapasztalataimat közlöm, egy alanyi versíró alanyi gondolatait. Ha alcímet keresnék ehhez a könyvhöz, ilyesmit választanék: tűnődések a versről. Vagy: hogyan szokás verset írni? Persze, ahány ház, annyi szokás – erről igyekeztem el nem feledkezni. Megpróbáltam más és más költők versírási módjait fölfejteni, műhelyükhöz minél közelebb férkőzve, és megpróbáltam a magam műhelyéből hozzácsapni a versélményhez mindazt, amit egy gyakorló költő versismeretből összegyűjt. Műhelylátogatásra invitálom tehát az olvasót, megjegyezve, hogy ez többé-kevésbé szabadtéri műhely. Olyan, amelynek van valami köze a természetmegfigyeléshez, mintha egy madártelep felszerelését óhajtanánk megtekinteni, szemlénk közben nem feledkezve meg a természetesnek és a mesterségesnek arról a sokszor nehezen elhordozható kettősségéről, amit a versírás vagy a versolvasás jelent.

A hattyú egyébként utálatos állat. Legalábbis ezt mondják a madárszakértők. Szép, szép, már akinek, és főleg messziről, de vad, összeférhetetlen, nehezen kiismerhető. Ebből a könyvből itt-ott kiütköznek az antiromantikus hattyúszemlélet jegyei. Sok szó esik antihattyúkról és főleg antihattyúiságról, ahogy azt a 20. században érteni szokták. De talán az nem baj.

Hiszen – mindennek ellenére – mégiscsak szeretem a hattyút.