Ház a hegyoldalon
|
Ez a színhely. Hegyoldalban a ház. |
De lejjebb, itt a ház előtt |
szőlők szaladnak végeláthatatlan |
a tóra le, hullámló vonulatban, |
mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban – |
a szüretnek már vége van, |
de a levél az alkonyatban |
áttetsző s fényes, mint a füst-arany. |
A gyümölcsfa is mind szedetten. |
A lomb hegyéről olykor egy szem – |
|
|
|
Itt egy szem töppedt szilva az uton. |
Olyan az íze, mint – nem is tudom – |
|
|
|
|
|
|
|
A ház belül egyetlen nagy szoba. |
Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha? |
Persze, nem. Mintha benyúlna a hegybe. |
Keskeny parasztágy. És kemence. |
Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap: |
egy rézüst lóg a gerenda alatt. |
Erdész lakta, aztán az öregasszony, |
és mondják, egyszer sast talált, |
mondják, tört volt a szárnya, lába, |
fölvette s indult le a meredeknek, |
és amint vitte egyre nehezebb lett, |
hogy imbolygott a vézna hát, |
mintha vinné a roppant éjszakát, |
majd húzta már konokul – gyönge, vén, |
s hogy átemelte itt a küszöbén, |
akkor látta: angyalt hozott. |
Olyan volt, mint az angyalok. |
Pokrócra tette, nem fért el az ágyban. |
És ott feküdt az angyal zsákruhában. |
|
Nagy volt, barna, mint egy kaszás. |
Vagy egy sebesült katona. |
És szenvedett. Szenvedett a szeme, |
szőlő szeme a szemhéj-prés alatt, |
a szíve szenvedett, dobogott a ruhája, |
és néma hangon szenvedett a szája, |
csak csontjait lehetett hallani; |
földrengéskor nagy hegyvonúlatok: |
föl-le gyűrődtek roppant izmai, |
s válla fölött, karja alatt |
úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát, |
mint nagy, vacogó, téli madarak. |
Ecetes vízzel arcát megtörölte |
az öregasszony s virrasztott fölötte. |
és akkor nem volt semmi más, |
mint egy ablaknyi pirkadás, |
az ecetes-csupor, a lámpa, |
és üres, üres volt a ház, |
s a gyűrt pokrócon semmi más, |
fenyőgally, frissen zúzmarás. |
|
|
|
|
Most is fenyőgally a sarokban. |
|
|
|
Előfordul. Bizonyos konstellációban. |
A kamra, tudja. És a pince benn. |
Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem. |
Honnan tudná, ha nem járt itt sosem? |
Mondják, leért a föld belébe innét |
a férfi, aki fölásta a pincét, |
és hajnalonként járt a tó alatt. |
Feje fölött hallotta a halat |
és látta lenn a nádak gyökerét, |
mint óriás, sötét csillárokat. |
Homlokán lámpás, mint egy szemtükör. |
És egyszer nem jött újra föl. |
De nem halt meg, csak elveszett. |
Mondják, hogy szalamandra lett. |
Most narancsszín és fekete. |
Hallatszik olykor a nesze. |
|
|
Egy lány (kint megy az úton és énekel)
|
|
|
Szép fényes délben mentem a réten |
|
Zsálya virított az árokszélen |
|
Az árokszélen szép piros zsálya: |
|
|
|
|
A fegyvergyűjtemény. Rozsdás a pisztoly, |
de a vadászkés fényes, mint a hal. |
|
|
|
|
|
Mint egy jól-rajzolt körvonal. |
|
|
|
|
Szép fényes délben mentem a réten |
|
Mégis botoltam árokba léptem |
|
Fekete küllős fekete nap: |
|
|
|
|
Egy telefon ül itt a sutban. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
És néma, néma. Ül, kotol, |
nikkel-hasát lepi a por – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Erős a zápor itt nyaranta. |
A gömb-villám lefut a partra, |
a vízre ugrik, el nem ázik, |
mint a kálium, karikázik, |
a nád perzselten imbolyog – |
|
|
|
|
|
Minek? – Tavaly is futni kezdett |
a zápor tőre földbe vágott, |
térdig verte az agyagot – |
|
|
|
|
|
Ugye fojtó az ózon félelem? |
Ugye a villám-függönyök szaga? |
Ugye félő lehetett két alaknak, |
akik az erdőn át szaladtak, |
az ostorozó gyöngysor-éjszaka? |
Ugye ázott hajak és ágbogok – |
|
|
|
|
|
Vakították a vaksötétet – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Az ablakot, fiam, ne nézze többé. |
Ez is történet, mint a többi. |
Mögöttük egy cser lassitott |
mozdulattal földre rogyott. |
Szédült a lány. Fölkapta és emelte |
az ajtón be, s a küszöbön, ezen, |
– nézze csak, odavezetem – |
ezen emelte át, akár haza. |
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe. |
Itt a parasztágy. – A kemence. – |
Érintse meg. – Hideg kemence. – |
Hajópadló. – Akkor sáros nyomok. |
Az ágyon valaki tükröt hagyott. – |
Hajópadló. – S rozsdás – barlangi – nap – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
– – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
|
|
|
|
Ti ketten. És nálam szólt a telefon. |
|
|
|
|
|
Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot. |
|
|
|
|
|
Egy számot, ami nincs. A telefon. |
|
|
|
Egy cser lassított mozdulattal. |
|
|
|
A vezetékek. Szólt. És senki. |
|
|
|
percenként temette be a tájat, |
s közben, mint akit kiástak, |
az eszméletlen csönd szemünkbe csordult, |
közt egy-egy rángó faldarab |
hogy csak az üst, a réz dongjon tovább, |
mint egy rettentő dobbanás után |
úgy ültünk, mint a végső rémület |
egy nagy, fekete szívben meghuzódva. |
|
Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott, |
ott álltak már a régi szobrok. |
|
A ház előtt ott állt a nappal, |
ott az aranyosbőrü nappal, |
térdig hulló, napszínü hajjal, |
mint egy aranyos lombu fűz, |
oly villogó, oly omlatag, |
s haja mögül sütött a nap – |
S a ház előtt ott állt az éj, |
ott állt a szélesvállu éj, |
ezüst csillag-sebek a testén, |
fekete-húsú Szent Sebestyén, |
s körbefutva a köldökénél, |
derengő, fémes pánt az éjfél – |
Ott állt az éj, ott állt a nap, |
s a ház fölött, s a ház alatt, |
minthogyha lassu szél suhog, |
hullámló, lassu mozdulattal |
vonultak át az évszakok – |
|
És aztán semmi, semmi más, |
csak lebbenés, csak surrogás, |
talán csak egy sebes madárraj, |
mit ránkdobott egy óriási ég, |
pihék, pihék, szárnyak, pihék, |
át-át csapó, tündöklő hófuvással, |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Nyitott ajtók és nyitott ablakok. |
Az esti vihar. Aztán a tűz. |
És aztán jött a roppanás. |
Mert akkor éjjel elmozdult a ház. |
Nem látni semmit. Friss vakolat. |
Egy gömbvillám bejött az ajtón, |
Nem látni semmit. A mész, a réz, a fa, |
viaszosan ragyog az új matéria, |
csak a vaskapcsok koponyavarrata |
nyikorog éjjel. Nem látni semmit. |
torzul lassan a ház belső tere, |
torzul ez a tömör üresség, |
hol tárgyak állnak, mint az eszmék, |
egy lassú zuhanásban állunk, |
nem látni semmit, a háznak, |
ennek a határolt hiánynak, |
melynek kapuin ki-be jártak |
a tény, a vágy, a képtelen, |
már nincs több léte, mint amennyi |
két perc között tud megjelenni |
e levegő körül, mely olajos |
a belepréselt léttől, mint dióbél |
vagy agyvelő körül a csonthéj, |
ropog a fal, ropog, szakad, |
s aminek teste volt, hazátlan |
agyaggá dől a roskadásban. |
|
|
|
|
|
|
|
A szétdőlt kőhalmok magánya. |
|
|
|
|
|
Mit nézel rám? Hát mért nem jöttél késsel, |
fejszével dönteni a deszkalapot, |
és mért nem álltál ott a küszöbön, |
ázott nyersvászoningben és deres |
hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted, |
a véletlent mért kellett elkövetned? |
|
|
|
Fák nőnek itt, nem én ültettem őket. |
|
|
|
Fák nőnek itt, vizes ostorok, |
villámfehér szíjcsattanás – |
|
|
|
|
|
|
Ne félj, mert jött helyedbe más. |
|
|
|
|
|
Tudod te jól a fekete-sárga férget, |
azután, ahogy kipattant az ajtó, |
s olyan magas szél jött be, mint te vagy – |
tudod te jól, ahogyan növekedett, |
a szoba négy sarkából fújt a szél, |
mint négy égtájról, forgó négyfelől |
ég-nagyságrendű ventillátorok |
s úgy lobogott a legbelső zugolyban, |
mint hajóorron, a hajunk – |
hajunk, hajóorr, el se fért, |
mert voltaképpen el se fért sehol |
az, ami volt, csak suhogás, |
pikkelyként rendezett tollaival |
a moccanatlan barna zsákruhás, |
mögöttünk már, mert ott futottunk, |
tudod te jól, mert újra ott futottunk |
görnyedten kint a fák alatt, |
mert itt rejtetted, ne tagadd, |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Elég a kérgét körbevágni, s vége. |
|
|
|
|
|
|
|
Persze. Te. Te szikkadt harapófogó. |
Nekem egy mozdulat se jár. |
Egy szó. Egy hang. A láthatatlanok. |
Nekem majd csak a néma utca. |
A vágányok, neonvilágitásban. |
Hogy hol a lány. Hát hol a lány? |
A villamossinek kicserélése éjfél után. |
Mit tudom én, hogy hol a lány? |
Itt sincs? Itt volt. Valamikor. |
De nekem majd csak a puszta járda. |
Nekem majd csak a hűvös hinta lánca |
a gyermekjátszótéren éjszaka. |
Dőljön. Essen. Arccal a földbe. Hallod? |
|
|
|
– – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
Mit ülsz ott, mint a vak? |
Mit döntöd homlokod kezedbe, |
mint ki örökre így marad? |
Elvetted a kést. Itt vagyok. |
Mért jöttem vissza? Ezért. |
|
|
|
Erdész lakta, aztán az öregasszony, |
aztán a férfi fölásta a pincét, |
s félő lehetett két alaknak, |
akik az erdőn át szaladtak, |
igen, kérem, aztán megdőlt a ház, |
egyetlen zuhanásban állunk, |
az éj, a nap, és egyre nőtt, |
a ház előtt azután két fa nőtt, |
|
|
|
|
|
|
|
– – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
(Most megy. Egy körvonal a küszöbön. |
A vaskapcsok koponyavarrata. |
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe. |
Megérintem. Hideg kemence. |
A kést most helyre. Karcolás a padlón. |
S rozsdás barlangi nap – elég. |
Kint most madár. Ilyen korán? |
Egy téli raj. Tengelicék.) |
|
|
|
|