Mihályfalvi kaland
Töredék egy verses elbeszélésből
| Micsoda roppant júliusi égbolt! |
| Csillagaitól úgy rezeg az éj, |
| hogy, mint a sűrű harmat szinte szétfoly |
| a sok fénycsepp – s egymáshoz mégsem ér, |
| csak tovább vibrál, lebben és rezeg, |
| az éggel együtt lassan lélegez |
| és meg-meg lüktet néha, mint a vér. |
|
| Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik, |
| az út dereng, órád foszfora jár; |
| bozontos fűz a lankás lenti égig |
| emeli hátát. Ott van a határ. |
| A kukorica roppant nagyra nő itt, |
| suhogtatja friss, kemény keszkenőit |
| hátunk mögött. Tán ott valaki jár? |
|
| Senki. Tücskök vékony Morse-jelekkel |
| bevonalazzák végig a mezőt. |
|
Másnak jeleznek. Hogy értse az ember? |
| Ülünk. Várjuk az elkövetkezőt. |
| Felkél a hold. Narancs-szárnyát kibontja. |
| Az irtás moccan, emlékszik a lombra: |
| a fűzfa-csonkok minden árnya zöld. |
|
| Messziről végre megdobban a járőr. |
| Szétválogatjuk árnyékuk szerint. |
| Egy golyószóró. Ez Somogyi Pálé. |
| Barátságos szemével ránktekint: |
| – Szakaszvezető úr, már megint egyszer |
| fegyvertelen ellenőrzi a fegyvert, |
| pedig… – a cserjés hirtelen meging. |
|
| Szél jár. Szél jár? Hiába van kiirtva |
| a Dráváig le minden parti fa – |
| (a pisztolytáskában is csak papir van) |
| – Somogyi bácsi! Milyen éjszaka! |
| (ha tudná!) S mi itt állunk katonásan! |
| (Lapos a rét, de bizony csak hiába, |
| s hiába négyes járőr katona!) |
|
| A lápi kosbor illatát sodorja, |
| s térden felül már buktat a folyó, |
| cirmos virág, holdfényben-ingó kobra |
| fekete rajza cirmos szemgolyó – |
| hogy kerültetek dupla idegenbe |
| Danila, Ursz és Alexi Terente, |
| három román – ti mindig hallgatók? |
|
| A négy szelíd (mert ők négyen barátok) |
| megindul – mi is lépjük az utat. |
| Indázó szöllő; holdfény és farácsok |
| házunk előtt, s csepp meggyfa bólogat. |
| A vashálón – nem fogja kézigránát, |
| de engedi a csillagot, s a párát – |
| behull az éjből egy kockás darab. |
|
| A fűzfaágy, szalmával tömött bárka, |
| (Danila fonta) csendesen zizeg, |
| napraforgó az asztalon, pohárban, |
| hat könyv, lavor, és fülledő meleg. |
| Katonaszagú zubbonyod ledobtad. |
| Ne gyujts világot. Nézd inkább a holdat. |
| Érembe-metszi fiatal fejed. |
|
| S az ezüst-érem felirata: ifjú, |
| a Dráva mellett, negyvennégy nyarán. |
| Háromhónapos házas. Vékonyarcú. |
| Borbély keze rég nem járt a haján. |
| S a fiatalság olyan gyönge rajta, |
| mint gyönge száron ritka rózsa-fajta – |
| katona. Méláz. Tájon, szón, hazán. |
|
| (Csodálkozol: ilyen kis pillanat, |
| e régi pénzt, ha kiásod a földből, |
| hogy megmaradt, ezernyi év alatt, |
| miközben már az iszonyat csörömpölt. |
| Kár volna mégis meg nem fényesítni: |
| nekünk, hiába, mégis ez jutott ki |
| az ifjúságból és a szerelemből.) |
|
| Szobánkban lassan vándorol a hold, |
| az asztal mögé lép-lép hosszú lába, |
| a halk beszéd, halk lélekzésbe folyt, |
| emelkedik és lappad zummogása. |
| Fel-felriadunk. Itt vagy? Itt vagyok. |
| Kint ragyognak a roppant csillagok, |
| s csak fülelünk a csöndes éjszakába. |
|
|
| Mintha víz alól, fulladozva, halkan, |
| az éjszakában vékony zene jár. |
| Sűrű sötétben tekereg a dallam, |
| hosszú fonálon, mint a békanyál. |
| Közébe-cuppog, elmaradva néha, |
| mint mély iszapba holmi apa-béka, |
| a nagybőgő s a citera kiszáll. |
|
| Kocsmában ül a környék hadinépe. |
| Az asztalon már tócsát vet a bor. |
| Karból-karba, citeraszóra lépve, |
| az egy-szál asszony imbolyog, botol. |
| Fehér Gyuláné. Szűk ruhája reppen, |
| de összefogja, annál feszesebben, |
| s bő húsa buggyan, mint a tej, ha forr. |
|
| – Eredj haza –, így szól Fehér Gyula. |
| – Sose megyünk! – rikkant reá Balog. |
| Babos csak néz, és zsebébe nyul a |
| villamosbérletért; remeg, vihog, |
| s verejték szántja apró, barna képét, |
| úgy mutatja szép fénykép-feleségét – |
| csak nevetik. Feláll, eloldalog. |
|
| Mindenki tudja: sírni megy Babos, |
| motyorékol: virágom, életem… |
| s egy alvó ló nyakára hajtja most |
| kerek fejét, keze a bérleten, |
| – mert kalauz volt Babos hajdanában, |
| s a közlekedés trágyás otthonában, |
| esettfejű, síró szakértelem. |
|
| Az ivóban már minden fül vereslik, |
| Fehér Gyula motyog a pad alatt. |
| Büntetlenül inni reggeltől estig |
| mégsem lehet. A döngölt fal ragad, |
| valaki rákent bort, vagy veritéket. |
| Csúszik a padló. Síkosak a léptek. |
| Úsznak a füstben, nagy, nehéz halak. |
|
| Egy darab tenger imbolyog az éjben, |
| sárga fény dereng üvegablakán, |
| s az öntudatlan, vízalatti létben |
| beszédesen tátogat a magány – |
| ajtónyiláskor kiömlik a kertbe, |
| ott tántorog locsogva, énekelve, |
| s hány, bugyborékol a lugas falán. |
|
| Nem látjátok ti, mi készül a csöndben? |
| Isztok, dögöltök, mint az állatok! |
| Az istállóban nemcsak Babos görnyed, |
| valaki jár, a jászol nyikorog. |
| – Ki az? – Én, Ursz. – Járőrből? Mért nem alszol? |
| Egy patkó villan, a küszöbbe karcolt. |
| – Hová viszed a lovat? – Itatok. |
|
| Most? – csodálkozik utánuk Babos, |
| s lassan kiballag az ajtó elé. |
| A kút körül, hol mindig iszamos, |
| a fehérlábú Rigó félrelép. |
| Ursz hajlong, – s lám, a színig tölt vederbe, |
| most látja csak, a holdat is kimerte – |
| kiloccsantja, akár a tej fölét. |
|
| – Hé! Hová mész? – A hadnagy úr parancsa. – |
| S eldobrokolnak a kiskapun át. |
| Még hallani, az útról dong a hangja, |
| még sejteni a csöndes katonát. |
| S akár a hold, félig a lomb között, |
| már eltünőben visszatükrözött: |
| feldobognak az árok-hídon át. |
|
| Csend lett aztán. A falu hallgatott. |
| A nádtetőkön kiütött mohának |
| minden kis szálát megolvashatod, |
| ha így, a hold már megüli a fákat; |
| ezüstös még, de óriás, hasas, |
| az út meredten fénylik, mint a vas, |
| s mint kövületek villognak a házak. |
|
| Egy-egy falon kivésődnek a lombok |
| éles árnyai, mint az ujjnyomok. |
| A szél megállt. Egy nesz mégis kibomlott, |
| valami sóhaj, rezgő, vontatott, |
| hatszáz lehellet tán a csepp szobákban, |
| vagy idekint a por neszez magában – |
| az első kakas halkan felkotyog. |
|
| Nagy kacagás puffan tompán a kertbe, |
| és rácsattan a zúgó muzsika, |
| Babos fülel. Valaki énekel benn. |
| Vékonyan cifrázza a citera. |
| – No, Pista, rajta! – újra felvihognak. |
| Gyors csattanás. Egy poharat ledobtak. |
| És kicsordul a dallam folyama: |
|
| |
| Molnár Sára felment az erkélyre, |
| kilátszott a selyeminge széle, |
| csincsalavér, csincsalavére, |
|
| Babos belép: Ursz elvitt két lovat. |
| – Hallgass Babos, most Lucska énekel. |
| – De mért épp most? – Mi történt? – Két lovat… |
| – Fogjátok be… – Lucska megáll, vedel, |
| és tántorogva kidalolja végig, |
| hogy mért ült ő tizenkét hosszú évig, |
| mert róla szól, mert ő… – Ursz vitte el? |
|
| |
| Lucska Pista gyere be a házba. |
| Nem mehetek, mert az urad látja. |
| Ha az uram többé sose lesne, |
| eljárhatnál hozzám minden este, |
|
| – Kérdeztem tőle: hová mentek éjjel? |
| – A kocsiszínben kapott szekeret. |
| – Ursz megszökött. – Két lóval és szekérrel?! |
| Ugyan! – Partizán? – Hová mehetett? |
| Szemben usztasák, s tudja jól akárki, |
| a Dráván túl nehéz azt eltalálni… – |
| – Az öreg Molnár engem szeretett. |
|
| |
| Lucska fiam, maradj itt a házba, |
| rosszat forral feleségem Sára. |
| Nem maradok, Molnár bácsi, hallja, |
| szakadjon le a selyeminge alja, |
| csincsalavér, csincsalavére… |
|
| – És aztán mégis? – Mégis. – Fejbeverted? |
| – Fejbe. – Elástad? – El, de kiderült. |
| Pestújhelyen nem lehetett a kertbe, |
| és így aztán a pincébe került. |
| Csincsalavér, csincsalavére… – Lucska! |
| Hol a hadnagy? Csicskása vagy! – Ki tudja? |
| (Lucska legyint:) – A hadnagy elrepült. |
|
| Még nappal is csalóka víz a Dráva. |
| Hiába nézed, az még nem a part. |
| Sok ágát egyre fonja, szétzilálja, |
| a bokrosokba mocsarat takart, |
| szunyog lepi, zörgő-szakállu sás, |
| bársony gyékény, egy fűz, egy bukkanás: |
| s újra előtted, új sodorba hajt. |
|
| S amikor a hold beleér a vízbe, |
| megmártogatva fáradt oldalát: |
| apró ködök gurigáznak vesződve, |
| meg-megszúródva a nádtorzson át. |
| A nyárfalombok zörögnek, rezegnek |
| a félig-éber, moccanó szelekben, |
| s locsog a víz, roppan a fűzfagát. |
|
| Fátylas a fény, a hab is csupa pára, |
| tükreit a szél belehellte már, |
| a hold félfeje ködbe-bugyolálva, |
| egy messze homokzátonyon megáll, |
| majd elcsúszik mögötte, mint a párnán, |
| csak üstökéből marad ott egy pár szál |
| vékony-nyaláb, violaszín sugár. |
|
| Elsötétül a táj. Most, ott a gátnál, |
| a vízbe toccsan egy ponyvás-szekér, |
| hőkől a két ló, szügyig csap az ár már, |
| megfarolnak, a fejük összeér. |
| – Siessünk Ursz. Megvirrad nemsokára. |
| A hadnagy a ponyva szélét cibálja: |
| bomlik a bog, s a szállítmány kövér. |
|
| Meg-meglebben a terepszínü vászon, |
| a víz suhog a szekér oldalán, |
| akár a súlyos búza aratáskor – |
| púposodik a rejtett rakomány, |
| meghimbálózik, széjjelhömpölyög, |
| s a döccenőknél halkan felröfög – |
| mert tíz malac zötyög bent szaporán. |
|
| A túlsó parton megmoccan egy fűzfa. |
| Ott a csempész. Úgy tetszik: integet. |
| – Aztán hallgass, Ursz. – Hallgat. Ahogy szokta. |
| – A benzint most. – (Kincstári.) – Ide tedd. |
| Anélkül is megy majd a rossz tragacs. |
| A tartály kottyan, mint egy nagy kulacs, |
| s a disznók újra felnyüszítenek. |
|
| Kikel a szél. Meghullámzik a tájék, |
| szürkéből kékbe mint az óceán, |
| észrevétlenül szinesül az árnyék, |
| tejes fény cseppen a mező haján – |
| s mert senki más: a keresztúton állva, |
| kis bódéjában csöndesen vigyázza |
| a pitymalló határt Szent Flórián. |
|
|
|
|