Elégia egy fogolyról
Barátnőm emlékére
A régi kert nem volt kalandos. |
Ápolt füvén a szín kihűlt, |
az út: az út, a fa: a lombos, |
nemen kivül, koron kivül. |
S a síma út ívén szünetlen |
két nyílvessző feszítve: ketten. |
|
Riadt egyensúly. Rezge testek, |
mik őrzik még a friss tudást, |
a semmiből nemrég születtek, |
az út, a lomb, az ifjuság. |
S a kezdeten tapintva véget: |
kész sejtbe folyt a langyos élet. |
|
A szín kihűlt. De élt a forma, |
kerek szagok, kerek szobák, |
gömbölyü hang – gömbölyü torna |
S a tárgyak-adta görbületben |
a sejt falát nyomonkövettem. |
|
Én: pillanat, ki táncba rázza, |
s mozgásban éri csontjait – |
benned kemény agyadba vágta |
Te írtad? vagy igazi kréta? |
Valóban állsz, dermedt planéta? |
|
Távoli rend szegzett magosra? |
Mérték vagy-e, vagy önmagad? |
Idegen isten csipkebokra, |
vagy önnönfényü, könnyü nap? |
Mindegy. Agyaddal vont a mélybe |
a rend riasztó szenvedélye. |
|
Mindegy: amint egyszer karomra |
símult az ujjad, nemtelen, |
mégis vele a nyári pompa, |
és símult tán a szerelem – |
az illat lágy hajunkra csorrant. |
|
S szemünkbe ringva, oldozódva, |
a táj oly édes habja lejt, |
hogy könnyként buggyan vissza fodra, |
mint mohó szájon lanyha tej: |
rend, elme, délutáni pázsit, |
kibomló holland rózsafáink. |
|
Nem olvadtunk a kertbe mégsem. |
Maradtunk növekvő, kemény |
magzat az édes anyaméhben, |
növelt a fű, formált a fény, |
mig egy nap a kavicsra dűlve |
testünket a világba szülte. |
|
Te kúsztál akkor is előre, |
én hátul fogtam sarkadat, |
kinyújtott kéz csapott a főre |
(te voltál fejjel magasabb), |
belédmarkoltak, felmutattak: |
s nem kellettél a földi napnak. |
|
– Nem igaz, hogy bent nő az emlék. |
Mint csontos égbolt, kint borul, |
s mint koponyákhoz sűrü elmék, |
De hozzá nem forr: lenge ék a |
|
Búvárharang? Egy réteg élet |
a tested és a vágy között? |
Homorú holtodig nem érek? |
Az emlék létig töltözött? |
csak hordom, hordom bő magányom? |
|
– Elindultunk, Pannával, akkor, |
hogy megkeressük nyomodat. |
Mily kecsesek a honti halmok! |
Mily arányosan ring a nap |
a szalmakunyhók sárga rostján! |
– Megtaláltunk, Mária-Nosztrán. |
|
Várudvar, ajtó. Két apáca |
állt meg három hátunk mögött: |
egy lány tartott velünk a várba, |
ki tolvaj anyját látni jött. |
Ő kérdezett, szemünk kisérte. |
Egy óra még. – Menjünk misére. |
|
A templom csupa hímzett zászló |
s a boldogságos vállra szórva |
a sok, kövér pünkösdi-rózsa. |
|
– Ti őseim, kik porladoztok, |
te Kálvin-szabta fejfaoszlop, |
miket az ég úgy föd be nappal, |
mint ősömet a föld iszappal, |
|
ti titkon élők, rejtve holtak, |
ti lényem szélső pántjai, |
ti annyi űrön átkaroltak: |
a tűz kettős nyelvén sikoltón! |
Pünkösdi láng! Most nyisd a torkom! |
|
De nem kiáltok. Láng se lobban, |
a kőpadlón csak füstölög, |
a fojtó rózsagomolyokban, |
csak állok, fulladt, néma szájul – |
|
A rács sűrű. Kéz nem fonódhat, |
hálóként szőve át a drót. |
Nyílt tenyérrel estünk a drótnak, |
S hangunkat oldalról vigyázta, |
mint görbe gyertya: két apáca. |
|
– Ne szenvedj. Megfeszült izommal |
emeld a széles szenvedést, |
ital helyett kortyold a szomjat, |
hiánnyal tömd a gyenge rést, |
riadj fel éjjel, hogy lerázza |
hamvát az öntudat parázsa, |
|
döngesd magad körül a katlant, |
élni szorítsd a fulladót, |
ne mondd soha a mondhatatlant, |
mondd a nehezen mondhatót, |
vakít az éj, tekints előre – |
erőd a semmi. Kapj erőre! |
|
– Lefelé lassan lejt a dombhát, |
sarkunk alatt tapintva csontját, |
lassan léptünk, Panna, meg én. |
S lent, mint lehellet-fogta szablya, |
párásan villogott a Zagyva. |
|
Egy parthajlásban retket ettünk, |
tehénnyomok s a víz között. |
Meghíztál. Zavartan nevettünk, |
s mert a nap égetőn sütött, |
ahogy a kamaszlányok szokták, |
térdünkig felgyűrtük a szoknyát. |
|
– Téged aztán nyugatra vittek. – |
Ruganyos tested, szép agyad, |
zöldes félholdja szemeidnek, |
kezed valami könyv alatt, |
s a tüdővész, a jég, a kamra – |
igazságom! Ne hagyj magamra! |
|
|
Mihályfalvi kaland
Töredék egy verses elbeszélésből
Micsoda roppant júliusi égbolt! |
Csillagaitól úgy rezeg az éj, |
hogy, mint a sűrű harmat szinte szétfoly |
a sok fénycsepp – s egymáshoz mégsem ér, |
csak tovább vibrál, lebben és rezeg, |
az éggel együtt lassan lélegez |
és meg-meg lüktet néha, mint a vér. |
|
Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik, |
az út dereng, órád foszfora jár; |
bozontos fűz a lankás lenti égig |
emeli hátát. Ott van a határ. |
A kukorica roppant nagyra nő itt, |
suhogtatja friss, kemény keszkenőit |
hátunk mögött. Tán ott valaki jár? |
|
Senki. Tücskök vékony Morse-jelekkel |
bevonalazzák végig a mezőt. |
Másnak jeleznek. Hogy értse az ember? |
Ülünk. Várjuk az elkövetkezőt. |
Felkél a hold. Narancs-szárnyát kibontja. |
Az irtás moccan, emlékszik a lombra: |
a fűzfa-csonkok minden árnya zöld. |
|
Messziről végre megdobban a járőr. |
Szétválogatjuk árnyékuk szerint. |
Egy golyószóró. Ez Somogyi Pálé. |
Barátságos szemével ránktekint: |
– Szakaszvezető úr, már megint egyszer |
fegyvertelen ellenőrzi a fegyvert, |
pedig… – a cserjés hirtelen meging. |
|
Szél jár. Szél jár? Hiába van kiirtva |
a Dráváig le minden parti fa – |
(a pisztolytáskában is csak papir van) |
– Somogyi bácsi! Milyen éjszaka! |
(ha tudná!) S mi itt állunk katonásan! |
(Lapos a rét, de bizony csak hiába, |
s hiába négyes járőr katona!) |
|
A lápi kosbor illatát sodorja, |
s térden felül már buktat a folyó, |
cirmos virág, holdfényben-ingó kobra |
fekete rajza cirmos szemgolyó – |
hogy kerültetek dupla idegenbe |
Danila, Ursz és Alexi Terente, |
három román – ti mindig hallgatók? |
|
A négy szelíd (mert ők négyen barátok) |
megindul – mi is lépjük az utat. |
Indázó szöllő; holdfény és farácsok |
házunk előtt, s csepp meggyfa bólogat. |
A vashálón – nem fogja kézigránát, |
de engedi a csillagot, s a párát – |
behull az éjből egy kockás darab. |
|
A fűzfaágy, szalmával tömött bárka, |
(Danila fonta) csendesen zizeg, |
napraforgó az asztalon, pohárban, |
hat könyv, lavor, és fülledő meleg. |
Katonaszagú zubbonyod ledobtad. |
Ne gyujts világot. Nézd inkább a holdat. |
Érembe-metszi fiatal fejed. |
|
S az ezüst-érem felirata: ifjú, |
a Dráva mellett, negyvennégy nyarán. |
Háromhónapos házas. Vékonyarcú. |
Borbély keze rég nem járt a haján. |
S a fiatalság olyan gyönge rajta, |
mint gyönge száron ritka rózsa-fajta – |
katona. Méláz. Tájon, szón, hazán. |
|
(Csodálkozol: ilyen kis pillanat, |
e régi pénzt, ha kiásod a földből, |
hogy megmaradt, ezernyi év alatt, |
miközben már az iszonyat csörömpölt. |
Kár volna mégis meg nem fényesítni: |
nekünk, hiába, mégis ez jutott ki |
az ifjúságból és a szerelemből.) |
|
Szobánkban lassan vándorol a hold, |
az asztal mögé lép-lép hosszú lába, |
a halk beszéd, halk lélekzésbe folyt, |
emelkedik és lappad zummogása. |
Fel-felriadunk. Itt vagy? Itt vagyok. |
Kint ragyognak a roppant csillagok, |
s csak fülelünk a csöndes éjszakába. |
|
|
Mintha víz alól, fulladozva, halkan, |
az éjszakában vékony zene jár. |
Sűrű sötétben tekereg a dallam, |
hosszú fonálon, mint a békanyál. |
Közébe-cuppog, elmaradva néha, |
mint mély iszapba holmi apa-béka, |
a nagybőgő s a citera kiszáll. |
|
Kocsmában ül a környék hadinépe. |
Az asztalon már tócsát vet a bor. |
Karból-karba, citeraszóra lépve, |
az egy-szál asszony imbolyog, botol. |
Fehér Gyuláné. Szűk ruhája reppen, |
de összefogja, annál feszesebben, |
s bő húsa buggyan, mint a tej, ha forr. |
|
– Eredj haza –, így szól Fehér Gyula. |
– Sose megyünk! – rikkant reá Balog. |
Babos csak néz, és zsebébe nyul a |
villamosbérletért; remeg, vihog, |
s verejték szántja apró, barna képét, |
úgy mutatja szép fénykép-feleségét – |
csak nevetik. Feláll, eloldalog. |
|
Mindenki tudja: sírni megy Babos, |
motyorékol: virágom, életem… |
s egy alvó ló nyakára hajtja most |
kerek fejét, keze a bérleten, |
– mert kalauz volt Babos hajdanában, |
s a közlekedés trágyás otthonában, |
esettfejű, síró szakértelem. |
|
Az ivóban már minden fül vereslik, |
Fehér Gyula motyog a pad alatt. |
Büntetlenül inni reggeltől estig |
mégsem lehet. A döngölt fal ragad, |
valaki rákent bort, vagy veritéket. |
Csúszik a padló. Síkosak a léptek. |
Úsznak a füstben, nagy, nehéz halak. |
|
Egy darab tenger imbolyog az éjben, |
sárga fény dereng üvegablakán, |
s az öntudatlan, vízalatti létben |
beszédesen tátogat a magány – |
ajtónyiláskor kiömlik a kertbe, |
ott tántorog locsogva, énekelve, |
s hány, bugyborékol a lugas falán. |
|
Nem látjátok ti, mi készül a csöndben? |
Isztok, dögöltök, mint az állatok! |
Az istállóban nemcsak Babos görnyed, |
valaki jár, a jászol nyikorog. |
– Ki az? – Én, Ursz. – Járőrből? Mért nem alszol? |
Egy patkó villan, a küszöbbe karcolt. |
– Hová viszed a lovat? – Itatok. |
|
Most? – csodálkozik utánuk Babos, |
s lassan kiballag az ajtó elé. |
A kút körül, hol mindig iszamos, |
a fehérlábú Rigó félrelép. |
Ursz hajlong, – s lám, a színig tölt vederbe, |
most látja csak, a holdat is kimerte – |
kiloccsantja, akár a tej fölét. |
|
– Hé! Hová mész? – A hadnagy úr parancsa. – |
S eldobrokolnak a kiskapun át. |
Még hallani, az útról dong a hangja, |
még sejteni a csöndes katonát. |
S akár a hold, félig a lomb között, |
már eltünőben visszatükrözött: |
feldobognak az árok-hídon át. |
|
Csend lett aztán. A falu hallgatott. |
A nádtetőkön kiütött mohának |
minden kis szálát megolvashatod, |
ha így, a hold már megüli a fákat; |
ezüstös még, de óriás, hasas, |
az út meredten fénylik, mint a vas, |
s mint kövületek villognak a házak. |
|
Egy-egy falon kivésődnek a lombok |
éles árnyai, mint az ujjnyomok. |
A szél megállt. Egy nesz mégis kibomlott, |
valami sóhaj, rezgő, vontatott, |
hatszáz lehellet tán a csepp szobákban, |
vagy idekint a por neszez magában – |
az első kakas halkan felkotyog. |
|
Nagy kacagás puffan tompán a kertbe, |
és rácsattan a zúgó muzsika, |
Babos fülel. Valaki énekel benn. |
Vékonyan cifrázza a citera. |
– No, Pista, rajta! – újra felvihognak. |
Gyors csattanás. Egy poharat ledobtak. |
És kicsordul a dallam folyama: |
|
|
Molnár Sára felment az erkélyre, |
kilátszott a selyeminge széle, |
csincsalavér, csincsalavére, |
|
Babos belép: Ursz elvitt két lovat. |
– Hallgass Babos, most Lucska énekel. |
– De mért épp most? – Mi történt? – Két lovat… |
– Fogjátok be… – Lucska megáll, vedel, |
és tántorogva kidalolja végig, |
hogy mért ült ő tizenkét hosszú évig, |
mert róla szól, mert ő… – Ursz vitte el? |
|
|
Lucska Pista gyere be a házba. |
Nem mehetek, mert az urad látja. |
Ha az uram többé sose lesne, |
eljárhatnál hozzám minden este, |
|
– Kérdeztem tőle: hová mentek éjjel? |
– A kocsiszínben kapott szekeret. |
– Ursz megszökött. – Két lóval és szekérrel?! |
Ugyan! – Partizán? – Hová mehetett? |
Szemben usztasák, s tudja jól akárki, |
a Dráván túl nehéz azt eltalálni… – |
– Az öreg Molnár engem szeretett. |
|
|
Lucska fiam, maradj itt a házba, |
rosszat forral feleségem Sára. |
Nem maradok, Molnár bácsi, hallja, |
szakadjon le a selyeminge alja, |
csincsalavér, csincsalavére… |
|
– És aztán mégis? – Mégis. – Fejbeverted? |
– Fejbe. – Elástad? – El, de kiderült. |
Pestújhelyen nem lehetett a kertbe, |
és így aztán a pincébe került. |
Csincsalavér, csincsalavére… – Lucska! |
Hol a hadnagy? Csicskása vagy! – Ki tudja? |
(Lucska legyint:) – A hadnagy elrepült. |
|
Még nappal is csalóka víz a Dráva. |
Hiába nézed, az még nem a part. |
Sok ágát egyre fonja, szétzilálja, |
a bokrosokba mocsarat takart, |
szunyog lepi, zörgő-szakállu sás, |
bársony gyékény, egy fűz, egy bukkanás: |
s újra előtted, új sodorba hajt. |
|
S amikor a hold beleér a vízbe, |
megmártogatva fáradt oldalát: |
apró ködök gurigáznak vesződve, |
meg-megszúródva a nádtorzson át. |
A nyárfalombok zörögnek, rezegnek |
a félig-éber, moccanó szelekben, |
s locsog a víz, roppan a fűzfagát. |
|
Fátylas a fény, a hab is csupa pára, |
tükreit a szél belehellte már, |
a hold félfeje ködbe-bugyolálva, |
egy messze homokzátonyon megáll, |
majd elcsúszik mögötte, mint a párnán, |
csak üstökéből marad ott egy pár szál |
vékony-nyaláb, violaszín sugár. |
|
Elsötétül a táj. Most, ott a gátnál, |
a vízbe toccsan egy ponyvás-szekér, |
hőkől a két ló, szügyig csap az ár már, |
megfarolnak, a fejük összeér. |
– Siessünk Ursz. Megvirrad nemsokára. |
A hadnagy a ponyva szélét cibálja: |
bomlik a bog, s a szállítmány kövér. |
|
Meg-meglebben a terepszínü vászon, |
a víz suhog a szekér oldalán, |
akár a súlyos búza aratáskor – |
púposodik a rejtett rakomány, |
meghimbálózik, széjjelhömpölyög, |
s a döccenőknél halkan felröfög – |
mert tíz malac zötyög bent szaporán. |
|
A túlsó parton megmoccan egy fűzfa. |
Ott a csempész. Úgy tetszik: integet. |
– Aztán hallgass, Ursz. – Hallgat. Ahogy szokta. |
– A benzint most. – (Kincstári.) – Ide tedd. |
Anélkül is megy majd a rossz tragacs. |
A tartály kottyan, mint egy nagy kulacs, |
s a disznók újra felnyüszítenek. |
|
Kikel a szél. Meghullámzik a tájék, |
szürkéből kékbe mint az óceán, |
észrevétlenül szinesül az árnyék, |
tejes fény cseppen a mező haján – |
s mert senki más: a keresztúton állva, |
kis bódéjában csöndesen vigyázza |
a pitymalló határt Szent Flórián. |
|
|
|
Ház a hegyoldalon
|
Ez a színhely. Hegyoldalban a ház. |
De lejjebb, itt a ház előtt |
szőlők szaladnak végeláthatatlan |
a tóra le, hullámló vonulatban, |
mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban – |
a szüretnek már vége van, |
de a levél az alkonyatban |
áttetsző s fényes, mint a füst-arany. |
A gyümölcsfa is mind szedetten. |
A lomb hegyéről olykor egy szem – |
|
|
|
Itt egy szem töppedt szilva az uton. |
Olyan az íze, mint – nem is tudom – |
|
|
|
|
|
|
|
A ház belül egyetlen nagy szoba. |
Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha? |
Persze, nem. Mintha benyúlna a hegybe. |
Keskeny parasztágy. És kemence. |
Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap: |
egy rézüst lóg a gerenda alatt. |
Erdész lakta, aztán az öregasszony, |
és mondják, egyszer sast talált, |
mondják, tört volt a szárnya, lába, |
fölvette s indult le a meredeknek, |
és amint vitte egyre nehezebb lett, |
hogy imbolygott a vézna hát, |
mintha vinné a roppant éjszakát, |
majd húzta már konokul – gyönge, vén, |
s hogy átemelte itt a küszöbén, |
akkor látta: angyalt hozott. |
Olyan volt, mint az angyalok. |
Pokrócra tette, nem fért el az ágyban. |
És ott feküdt az angyal zsákruhában. |
|
Nagy volt, barna, mint egy kaszás. |
Vagy egy sebesült katona. |
És szenvedett. Szenvedett a szeme, |
szőlő szeme a szemhéj-prés alatt, |
a szíve szenvedett, dobogott a ruhája, |
és néma hangon szenvedett a szája, |
csak csontjait lehetett hallani; |
földrengéskor nagy hegyvonúlatok: |
föl-le gyűrődtek roppant izmai, |
s válla fölött, karja alatt |
úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát, |
mint nagy, vacogó, téli madarak. |
Ecetes vízzel arcát megtörölte |
az öregasszony s virrasztott fölötte. |
és akkor nem volt semmi más, |
mint egy ablaknyi pirkadás, |
az ecetes-csupor, a lámpa, |
és üres, üres volt a ház, |
s a gyűrt pokrócon semmi más, |
fenyőgally, frissen zúzmarás. |
|
|
|
|
Most is fenyőgally a sarokban. |
|
|
|
Előfordul. Bizonyos konstellációban. |
A kamra, tudja. És a pince benn. |
Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem. |
Honnan tudná, ha nem járt itt sosem? |
Mondják, leért a föld belébe innét |
a férfi, aki fölásta a pincét, |
és hajnalonként járt a tó alatt. |
Feje fölött hallotta a halat |
és látta lenn a nádak gyökerét, |
mint óriás, sötét csillárokat. |
Homlokán lámpás, mint egy szemtükör. |
És egyszer nem jött újra föl. |
De nem halt meg, csak elveszett. |
Mondják, hogy szalamandra lett. |
Most narancsszín és fekete. |
Hallatszik olykor a nesze. |
|
|
Egy lány (kint megy az úton és énekel)
|
|
|
Szép fényes délben mentem a réten |
|
Zsálya virított az árokszélen |
|
Az árokszélen szép piros zsálya: |
|
|
|
|
A fegyvergyűjtemény. Rozsdás a pisztoly, |
de a vadászkés fényes, mint a hal. |
|
|
|
|
|
Mint egy jól-rajzolt körvonal. |
|
|
|
|
Szép fényes délben mentem a réten |
|
Mégis botoltam árokba léptem |
|
Fekete küllős fekete nap: |
|
|
|
|
Egy telefon ül itt a sutban. |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
És néma, néma. Ül, kotol, |
nikkel-hasát lepi a por – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Erős a zápor itt nyaranta. |
A gömb-villám lefut a partra, |
a vízre ugrik, el nem ázik, |
mint a kálium, karikázik, |
a nád perzselten imbolyog – |
|
|
|
|
|
Minek? – Tavaly is futni kezdett |
a zápor tőre földbe vágott, |
térdig verte az agyagot – |
|
|
|
|
|
Ugye fojtó az ózon félelem? |
Ugye a villám-függönyök szaga? |
Ugye félő lehetett két alaknak, |
akik az erdőn át szaladtak, |
az ostorozó gyöngysor-éjszaka? |
Ugye ázott hajak és ágbogok – |
|
|
|
|
|
Vakították a vaksötétet – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Az ablakot, fiam, ne nézze többé. |
Ez is történet, mint a többi. |
Mögöttük egy cser lassitott |
mozdulattal földre rogyott. |
Szédült a lány. Fölkapta és emelte |
az ajtón be, s a küszöbön, ezen, |
– nézze csak, odavezetem – |
ezen emelte át, akár haza. |
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe. |
Itt a parasztágy. – A kemence. – |
Érintse meg. – Hideg kemence. – |
Hajópadló. – Akkor sáros nyomok. |
Az ágyon valaki tükröt hagyott. – |
Hajópadló. – S rozsdás – barlangi – nap – |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
– – – – – – – – – – – – – – – – |
– – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
|
|
|
|
Ti ketten. És nálam szólt a telefon. |
|
|
|
|
|
Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot. |
|
|
|
|
|
Egy számot, ami nincs. A telefon. |
|
|
|
Egy cser lassított mozdulattal. |
|
|
|
A vezetékek. Szólt. És senki. |
|
|
|
percenként temette be a tájat, |
s közben, mint akit kiástak, |
az eszméletlen csönd szemünkbe csordult, |
közt egy-egy rángó faldarab |
hogy csak az üst, a réz dongjon tovább, |
mint egy rettentő dobbanás után |
úgy ültünk, mint a végső rémület |
egy nagy, fekete szívben meghuzódva. |
|
Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott, |
ott álltak már a régi szobrok. |
|
A ház előtt ott állt a nappal, |
ott az aranyosbőrü nappal, |
térdig hulló, napszínü hajjal, |
mint egy aranyos lombu fűz, |
oly villogó, oly omlatag, |
s haja mögül sütött a nap – |
S a ház előtt ott állt az éj, |
ott állt a szélesvállu éj, |
ezüst csillag-sebek a testén, |
fekete-húsú Szent Sebestyén, |
s körbefutva a köldökénél, |
derengő, fémes pánt az éjfél – |
Ott állt az éj, ott állt a nap, |
s a ház fölött, s a ház alatt, |
minthogyha lassu szél suhog, |
hullámló, lassu mozdulattal |
vonultak át az évszakok – |
|
És aztán semmi, semmi más, |
csak lebbenés, csak surrogás, |
talán csak egy sebes madárraj, |
mit ránkdobott egy óriási ég, |
pihék, pihék, szárnyak, pihék, |
át-át csapó, tündöklő hófuvással, |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Nyitott ajtók és nyitott ablakok. |
Az esti vihar. Aztán a tűz. |
És aztán jött a roppanás. |
Mert akkor éjjel elmozdult a ház. |
Nem látni semmit. Friss vakolat. |
Egy gömbvillám bejött az ajtón, |
Nem látni semmit. A mész, a réz, a fa, |
viaszosan ragyog az új matéria, |
csak a vaskapcsok koponyavarrata |
nyikorog éjjel. Nem látni semmit. |
torzul lassan a ház belső tere, |
torzul ez a tömör üresség, |
hol tárgyak állnak, mint az eszmék, |
egy lassú zuhanásban állunk, |
nem látni semmit, a háznak, |
ennek a határolt hiánynak, |
melynek kapuin ki-be jártak |
a tény, a vágy, a képtelen, |
már nincs több léte, mint amennyi |
két perc között tud megjelenni |
e levegő körül, mely olajos |
a belepréselt léttől, mint dióbél |
vagy agyvelő körül a csonthéj, |
ropog a fal, ropog, szakad, |
s aminek teste volt, hazátlan |
agyaggá dől a roskadásban. |
|
|
|
|
|
|
|
A szétdőlt kőhalmok magánya. |
|
|
|
|
|
Mit nézel rám? Hát mért nem jöttél késsel, |
fejszével dönteni a deszkalapot, |
és mért nem álltál ott a küszöbön, |
ázott nyersvászoningben és deres |
hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted, |
a véletlent mért kellett elkövetned? |
|
|
|
Fák nőnek itt, nem én ültettem őket. |
|
|
|
Fák nőnek itt, vizes ostorok, |
villámfehér szíjcsattanás – |
|
|
|
|
|
|
Ne félj, mert jött helyedbe más. |
|
|
|
|
|
Tudod te jól a fekete-sárga férget, |
azután, ahogy kipattant az ajtó, |
s olyan magas szél jött be, mint te vagy – |
tudod te jól, ahogyan növekedett, |
a szoba négy sarkából fújt a szél, |
mint négy égtájról, forgó négyfelől |
ég-nagyságrendű ventillátorok |
s úgy lobogott a legbelső zugolyban, |
mint hajóorron, a hajunk – |
hajunk, hajóorr, el se fért, |
mert voltaképpen el se fért sehol |
az, ami volt, csak suhogás, |
pikkelyként rendezett tollaival |
a moccanatlan barna zsákruhás, |
mögöttünk már, mert ott futottunk, |
tudod te jól, mert újra ott futottunk |
görnyedten kint a fák alatt, |
mert itt rejtetted, ne tagadd, |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
Elég a kérgét körbevágni, s vége. |
|
|
|
|
|
|
|
Persze. Te. Te szikkadt harapófogó. |
Nekem egy mozdulat se jár. |
Egy szó. Egy hang. A láthatatlanok. |
Nekem majd csak a néma utca. |
A vágányok, neonvilágitásban. |
Hogy hol a lány. Hát hol a lány? |
A villamossinek kicserélése éjfél után. |
Mit tudom én, hogy hol a lány? |
Itt sincs? Itt volt. Valamikor. |
De nekem majd csak a puszta járda. |
Nekem majd csak a hűvös hinta lánca |
a gyermekjátszótéren éjszaka. |
Dőljön. Essen. Arccal a földbe. Hallod? |
|
|
|
– – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
Mit ülsz ott, mint a vak? |
Mit döntöd homlokod kezedbe, |
mint ki örökre így marad? |
Elvetted a kést. Itt vagyok. |
Mért jöttem vissza? Ezért. |
|
|
|
Erdész lakta, aztán az öregasszony, |
aztán a férfi fölásta a pincét, |
s félő lehetett két alaknak, |
akik az erdőn át szaladtak, |
igen, kérem, aztán megdőlt a ház, |
egyetlen zuhanásban állunk, |
az éj, a nap, és egyre nőtt, |
a ház előtt azután két fa nőtt, |
|
|
|
|
|
|
|
– – – – – – – – – – – – – – – – |
|
|
|
(Most megy. Egy körvonal a küszöbön. |
A vaskapcsok koponyavarrata. |
Sötét. És mintha benyúlna a hegybe. |
Megérintem. Hideg kemence. |
A kést most helyre. Karcolás a padlón. |
S rozsdás barlangi nap – elég. |
Kint most madár. Ilyen korán? |
Egy téli raj. Tengelicék.) |
|
|
|
|