Egy távíróoszlopra

Amint kidőlnek, mint a fák. Pedig már egyszer kidőltek mint valódi fák. Egy vízmosás szélén megérni a második halált. Ismertem őt, az egyszer visszajövőt, arcommal és fülemmel azt, ki nem volt, én átkaroltam ezt a másvilágot mint egy állat, olyan meleg volt. Zúgott az oszlop nyári nap, nem szűnő tetteitől rezegve, önnön mennyében így repült átizzadó fenyőfateste. Hogy rég. Hogy élt. Ez már csak görcs a fában, egy sebhely puszta utalása. És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt. Egy túlvilág halála.