|
Meglehetősen összezsúfolódtam. Mint a hegyben a kőrétegek, ahogy vetődnek-beszakadnak, ki tudná szétválogatni? Préselődik szilúr, devon; porlik, marad, összetéveszthető.
Aztán az üledék-kőzetek édes mészvázai, az előkunkorodó csigahéjak, piciny oszlopfők egy
élettani oszlopsor omladékaiból.
De ez hagyján; számítsd hozzá a szükségszerű flórát, ahogy felütik sűrű kottafejüket a
növények, az évszakok szignáljai, és járnak föl-le, föl-le, magasra föl, a mélybe vissza, szabott és
végtelen skálájukon. Először csak dadognak, próbálkoznak, egy-egy csenevész pitypang
negyedhangja a grundon, aztán rákezdik, ez már nagy beszéd, ömlik a növények zöld-tarka
orációja, azt áriázzák, azt, mindig ugyanazt. Változatokkal persze, levél, virágfej, törzs,
ugyanaz, más, ugyanaz. Dehát ki bánja a tölgyfák tautológiáját? A Rák-térítő beszédét ismerem;
aztán felel rá a másik dél felől, az ekvátor szalagja el se hallgat.
Meglehetősen nehéz, tudod, a napokat egymástól elszigetelni. Körülhatárolni,
hányadika van. Majd megnézem, majd rájövök, hogy az aszfalt olvad-e vagy a hó; ez csak olyan
hajnali időzavar, majd oszlik. Már amennyire, hiszen az előbb még tüzetesen szemléltem
ötesztendős jobb-térdemet, ott az a féltenyérnyi, bíborszínű var, a gyógyuló kékség, valamint a
sárga jód-szín halványuló partvonala. Ezek az össze-vissza zúzott gyerektérdek, felfedezések
domború térképei.
A lift. Ne felejtsd el a liftet. A bérház udvarán a később épített lift, ahogy függőleges
üvegfolyosójában föl-le, föl-le. Hogy fénylett! Átlátszó volt? lila? azt akarom mondani, hogy
üveg-színű, derengő. Röntgennel átvilágított torkon – föl-le – fényes falat, falatnyi dallam; egy
meg-megzökkenő, derengő zúgás ég és föld között.
Mikor leszálltam a tevéről és adtam neki egy darab lepényt, hogy kapta el roppant
lapátfogaival. Milyen nagy-csúnya fej ilyen közelről, de van-e szebb, mondd, a tevekanca
hosszúpillás szeménél? Azt láttam én, tudod, amikor elvesztettem bronzpajzsomat ama csatában;
a régen elhagyott, egyiptomi homokot láttam, a homok-égen azt a hosszúpillás szemet, az
hullámzott fölöttem föl-le, állatarcokból végtelen tekintet. Azért vesztettem el különben a
pajzsot, mert a fogószíja elszakadt. Elvesztettük sokan. Korhad a marhabőr, elfárad, bereped,
megrántod és patt! Amikor a hintóm függesztőszíja elszakadt, amikor a korcsolyacipőm szíja
elszakadt, amikor az ejtőernyőm zsinórja elszakadt.
Göndör barna hajam levágták, hosszú szőke hajamban nefelejcs, halványvörös hajam
közepében a barát-pilis, rajta az a kis sipka, tonzurámon a kis kerek sipka, emlékszel? Az a
kis… igen. Aztán gyapjas fekete hajam a nullásgéppel, ésatöbbi. Mennyi mindenem: hajam,
térdem, halinám, tógám, selyemszoknyám, gipszkötésem.
Nem, nem. A jelenlét nem sziget. Legalábbis szigetsor. Hosszú sorban vonulok én,
szigetsor – felülről nézd –, vonulnak lent, az óriási kékben, a Föld ismétlődő emlékei.
|