|
Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a
tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba
rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.
Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél,
középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.
Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott
szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji
lovashadak barna-sötét rohanását
– …paradicsomos káposztával. Úgy kiadósabb.
– Én zöldborsóval szoktam.
dárdáikra függesztve, mert viszik őket a dárdák, tartják őket, függőlegesek, előre
süvítve hajítják. Vagy ez nem az? Ez a képsor már nem az? Egyik sem az a másik? Csak
utalások a falon, idézetek egy szenvedélyből?
Talán elég is ennyi. Fehér falsíkon képkeret, a keretben föltehetőleg kép, talán elég is.
Lehet: az a seprűnyél-fasor van ott a keretben, fái között az az együgyű ösvény, a hátrafutó.
Messzebbre nem vihet út, hisz az a járhatatlan út. Nincsen cipő tapodni rajta, nincs pata futni.
Nincs repülő sem – kis mezőgazdasági helikó –, mely kanyarát csámpásan belibegné, fentről
ügyesen szimatolva. Pedig hogy hív az az út, fokozhatatlan íves mozdulattal, hogy szív
magához, hogy sodor magához, szemeimet, szemeim mögött szemeimet és szemeim mögött
szemeimet (vonzástér anyaggömb-szemeket) ívben rendelve erővonalához.
Van-e másutt ilyen nyugalmú ablak? Ilyen napfény-nyaláb napsárga padlón? Vannak-e ilyen vad, lemart kőkoloncok politúros állványra rakva? Van-e köztük elgurult
pamutgombolyag, cicásra pihézett, alig-koszos? Van-e
– Egy sima, egy fordított.
– Aztán tovább lustakötéssel.
a ténfergésnek nagyobb hatalma, végig a hosszú teremsoron, a beeső fénycsíkok – egy
sötét, egy világos – levegő-oszlopai közt?
Aztán a kvázi-oszlopok közül kilépni a térbe, a lépcső legfelső fokáról egy pillantás a
lusta, nagy látkép felé, Dunára, szomszédos hegyfokokra –, majd lassan-lassan imbolyogni a kis
látképbe, a gótikus kertbe le. Épület és bástyafal szűk közében geometrikus, liliputi ágyások,
mellettük pici, kerek babérfák: egy gyerekrajzba lépek ilyenkor, egy Hóráskönyv kis színes
metszetébe. Óvatosabban kell mozogni itt, egy lét-játék léptékeit tanulni. Lassan, vigyázva,
minél keskenyebben az óriás univerzumocska útján, melyet tapodni nincs cipő. De menni mégis,
lépéseim megfogalmazhatatlan cselekedeteivel mérni ezt a más kiterjedést. Lassan, vigyázva
lélegezni. A levegő is méretarányos.
Mi ez az árnyék ezen a tartományon, mi ez a megvilágítás? No persze, két gesztenyefa
teszi, két pirosvirágú, nagy vadgesztenye, amelyek úgy ragyognak odafent, úgy sátoroznak,
olyan pünkösdi-módra, hogy ez a rejtett másvilág idelent füstös, piros-zöld fényben ázik.
Megállni. Félig-emelt arccal figyelni: valamire, ami majdnem hallható.
Most már nincs is hátra más, most már csak el kell menni innen. Kilépni a kertből, ki a
kapun, le a domboldalon, baloldalt a rondella ugye, és jobboldalt… jobboldalt a drótháló-oldalú
pajtában a kőtár, rom-kövein a macskasereglet. Ezt még nézd meg, ajánlom. A macskákat,
hemzsegő műtárgyként ülve a muzeálison, kis fenekükkel fölszentelve a márványt. Nézd, nézd
az öröklét napidíjasait. Majd elkísér macskaszaguk, remekmű-nyakuk lusta utánad-fordulása,
amíg csak el nem tűnsz a lejtőn.
|