|
De a részletek, a macskák. Mert az világos, hogy a villamos úgy dől be a kanyarba,
mint egy öreg futó vagy mint a föld az ellipszis-pálya fordulóján, aholis a hasonlat nem hasonlat,
csupán ugyanegy törvény másik arca. A tömeg és a mozgás viszonylata tehát – arányok,
függések, együtthatók. Ez látható az utcán.
Ez látható, ha az esetlegest lebontom, az ekliptika síkja látható, délelőtt avagy este
hatkor, borús időben, napsütés alatt. Ha levetkőztetem a házat, ha levetkőztetem a csontot, ha
levetkőztetem a járást (a növénytakarót, az éghajlatot), akkor vonalak maradnak, görbületek,
hálózat. De a hálózat is csak ábra, a görbület is képes beszéd. A törvény láthatatlan. Ez látható.
Meg a metszőpontok. Úgy értem: például az élő és az élettelen metszőpontjai. Két
törvény. Három törvény. Tizenhat. Metszőpontjai. Ha tehát finoman lefejtem az esetlegest, alatta
a metszőpontok csillagai ragyognak, s a belőlük kinyúló pályák, kondenzcsíkok egy kékszínű
képzeletben.
Dehát a részletek, mondom, a macskák. Bár a törvényhez képest kétségtelenül csak
bodros buborékok. Elfújni-való szőrpamacsok, árvízben úszó, bukdosó parókák. A nagy meder
alattuk és mögöttük, a völgyek és domborzatok, a vízválasztók felgyűrt hegyláncai, az ismert
bolygók geológiája. Alattuk az összehasonlítások meg a mércék, a köbkilométer, a lat, a
földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az évek, az égi fokok; láb, din, decibel, hétfő,
kedd; következmények, elvonások.
Világos ez. Olyan áttetsző a világ. Olyan áttetsző a ház, az aszfalt, mögöttük a mércék
fémes vázai. Már élesednek, mintegy filmbeli áttünéssel, egy másik arc, egy másik ég.
Ha lefejtem az esetlegest, mögötte a csillagtérképek feketéje, egy északi égbolt ezüst
felismerései.
Mi ezekhez képest itt az előtér? A szegények bibliája bizony, kép, kép, újra kép, forma
meg inda. Szép sorba kifestve, kirakva a dóm falán. Elsőnek a két kis meztelen meg az alma,
aztán tovább az angyal édes szárnyai, kicsi markában tűnődő pallosa, tovább: özönvíz, bárka,
páva, tovább: a szőlőfürt, tovább: a bárány, tovább-tovább. Nehémiás. (És persze, mögöttük a
kőfal – hogy el ne felejtsük –, a fentemlített váz, a mérce-pillér, olykor váratlanul kiszögellve,
belekönyökölve történeteink mintáiba.)
Dehát… De én. Csak egyet. Egyszer. Egyetlen macskát elmesélni mégis, egy szinte
következmények nélküli macskát, amint keresztülvág az utcán, keresztül, át, haránt a
mércerendszerek párkányain, amint megy, négy kopott radírgumitalpán, amint megy, a kiálló,
kis lapockák ritmusával, és eltűnik (néma függetlenségi kiáltvány) egy autó-oldal és egy
hársfatörzs között.
Már nincs. Már semmi. Csak messziről érint meg – végső mozdulat – két szeme
orgonazöld levelével.
|