|
Valószínűtlen,
hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló
kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló
berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.
Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással,
nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a
májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.
A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet,
bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes
kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát
szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények
poros rémületükben.
Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint
egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma
tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón
plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A
textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán
bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó,
absztrahált kezek.
Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz
a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó,
még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő
fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már
látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe
e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.
Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött
akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele,
mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal.
A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd,
a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.
De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés
táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a
Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket
(visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a
hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.
Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a
megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem
egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.
Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és
a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A
visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A
légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?
Te ott voltál a megnyitáson?
|