A látvány

A kék. A zöld. A folyamágy. A tárgyak változásai. Amint a látvány bent tapasztja végig a koponyám falát, mint körmozi. És éjszaka is felzavarnak, északifénye van a falnak, és fényes kések: bútorok – s fölránt fektemből az a páfrány, s rég-rothadt, bonyolult fonákján a spórák is vele, mint bonyolult nagyvárosok légifelvétele – Mert élesek, mert élesek a képek mind, mert élesek, vakít ez a hangtalan zsúfolódás, amint jönnek és körbemennek az ón, a kén, a madarak, a repülések, kiterjedéstelen, elektronhéjuk-vesztett égitestek sűrűségébe összehajtva, labdába gyúrt gyökök, amint forognak végeérhetetlen egy szüntelenül égető jelenben, ahol nincsenek térközök. Egy fában lakom. Egy fában lakom. Lombja évszaktalan, az égig ér, a dadogásig, és látom zsúfolódni zárva-termő gyümölcseit.