Éjszakai tölgyfa

Éjszaka történt, hogy a járókelő valami zajt hallott és visszafordult: egy tölgyfa jött mögötte. Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy ahogy gyökereit frissen kihúzta s még földes, hosszú kígyólábakon hullámzott az aszfaltos útra, mint egy idomtalan sellő, igyekezett, túlságosan széles feje surolta a néma boltredőnyöket, mikor elérte a járókelőt, a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt, aztán haját szétháritotta. A haj mögül egy tölgyfa arca nézett. Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen. Érezte akkor a járókelő saját körvonalait lazulni, köd úszta be folyékony partjait, mint aki hirtelen erdei tóvá sötétül, mert egy ilyen arcot tükrözhetett. És lélegeztek mindaketten. Néhány madárfészek a tölgy hajában, bennük alvó madár, mintegy gondatlanul, ott-feledetten. ott-feledetten. Mert sürgető volt. Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, mint egy hír, tölgy-alakban, amely elfárad megfejtetlenül. Hajfüggönyét visszaengedte már. Megfordult. Indult. Furcsa lába. Vitte fészkeit, madarait, s a járókelő szilárduló szeme előtt fénnyel szórta a neonlámpa-sor. Már várta az elhagyott gödör, amelybe visszaforr.