Egy pályaudvar átalakítása

(1969–1985)

 

 

 

 

Éjszakai tölgyfa

Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.
Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen kihúzta
s még földes, hosszú kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos útra,
mint egy idomtalan sellő, igyekezett,
túlságosan széles feje surolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,
aztán haját szétháritotta.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.
Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.
És lélegeztek mindaketten.
Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten.
ott-feledetten. Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad megfejtetlenül.
Hajfüggönyét visszaengedte már.
Megfordult. Indult. Furcsa lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr.

 

 

 

Négy kocka

 

1.

Az első ablak-kocka park.
Egy kerti út, lombtalan ágak között,
egy kerti út, oldalt tiszafa tömbje
apró téli gyümölccsel pettyesen,
századvégi üvegfestmény-pirossal,
s volnának itt még,
volnának itt még részletek, – minek?
Ami jegyzi a kocka-képet
az a kerti út, az a madárnyak-út,
amint nem szóval, csak kézmozdulattal
jelölhetően hátrahajlik,
s el-nem-gondolható madár-fejét
a homályos kerti sűrűbe nyujtja.
 

2.

A második ablak-kocka párás.
 

3.

A harmadik ablak-kocka beton.
Úgy értem: egy garázstető
(melyet a párkány félbe vág s alatta
nem láthatóan, rájukszabott
ponyvaruhában a szerkesztett állatok,
a lakkozott, a csiszolt, a krómozott
felületek villámait behúzva,
és hengereikben üregesen
a néma, négy ütem
téli garázsok alvadt hűvösével)
és kint a forró, téli napsütések,
s a tarkaharkály trópusi
színeinek éghajlat-tévedése,
amint átvág a hómező fölött
és elfordítja a látóhatárt,
mint egy volánt, pörögve,
déli napot villámló délkörökre.
 

4.

A negyedik ablak-kocka ég,
kifeszített ég, ránctalanul.
A földi légkör ritka némasága,
amint nem írja, sűrű tábla,
fogyhatatlan felhőbeszédeit,
egy-két vonal csak, jel-törmelékek,
megkísérelt értelmezések,
foszlány, képző, igéret.

 

 

 

De nézni

De nézni, nézni, mondta, mihelyt
enged a füstfüggöny, a résnyi szünetben
a füst, a sav, a lúg, a támadások közti percben
nézni, tudod, mint egy formabontó asztalt
egyszerre látni lapját és profilját
És tenni, tenni, tudod, én szüntelenül cselekszem
történelmet, biológiát cselekszik a testem
és elmélkedni, tudod, nekem a fejem oly furcsa
 
oly befejezhetetlen
a gömbformát nem is tudom én
 
miért szerettem
szemgolyót, koponyát, földgolyót, efféle
 
határolt véghetetlent
de tépett gömbök ezek, kókuszdiók
csapzott rostok halandósága hajával
 
körbe-szegetten
És nézni fentről, lentről, mindenféle szögekben
körültapogatni a tárgyat néhány szememmel
kivésni vélük a konturt, mosni, ledönteni
míg nyílnak, húnyódnak, nyílnak, nem egyenletes
 
hullámverésben
s a tárgyakból is kifelé a sok lassú tekintet
odvak hatalmas pillantásai észrevehetetlen
nem mozduló tavakban és kövekben
kinyilazók szilánkos fényjelekben
Bár nem segít, mondta, ez a szétszórt százezer szem
bár nem segít a bioszféra zizegő
 
seprű-pillája körülöttem
lombok, cédrusok érdes ága
forgó évszak karcai
 
éj és nap
 
emelve, hullva felettem
bár nem segít, de nézni, nézni
Nézni, tudod
mint forradás néz, mondta, a fán

 

 

 

Az alvó lovasok

Kassák Lajosnak

 
December. Dél. Szemperzselő
hegyoldal-széles hómező.
A sík lejtőn egy kockakőhalom.
Gömbölyű élein
forró, fehér hólepedő:
egy kupac alvó beduin.
Micsoda arcok hajlanak
a föld felé, sötét bokorban,
e fordított szoborcsoportban?
Micsoda szikkadt, fekete
gyökérvonások és velük
forró, sötét lélegzetük –
És mélyen lent a part alatt
micsoda beduin lovak,
formájuk itt-ott kidagad,
amint istálló-folyosókban
dobognak, némán, láthatatlan,
s gyökérszakállas nagy sörényük
meg-meglendül a föld alatt –
S velük micsoda mozdulat
mikor a forró földlovak
hátán a földes, barna törzsek
lombhajjal nyúlnak egyre följebb,
s egy óriási, lassú szökkenéssel
kiugranak.

 

 

 

Dalszöveg

Öregszik a gyümölcs a fán,
öregszik a gyümölcs a fűben,
akárcsak a halál után.
A víkendházak alkonyulnak.
Az évszak is helyet cserél,
egymással észak és a dél,
26 ezer év alatt.
26 ezer év után
öregszik a gyümölcs a fán
és hallani a júliusi kertben
hulló gyümölcsök egyenetlen,
extraszisztólés dobbanásait.

 

 

 

Félgömb

Ez itt a fenti félgömb. Szürke még,
ahol a szürke és a vizes-fehér
vizes lépcsőfokonként összeér,
és a fehérrel a fehérebb.
Ez itt a fenti vidék, ahol
deres füvön indul az olvadás,
ahol a harmat összefűzve
a füvet és a levegőt
följebb láttatja a mezőt –
bizonytalan szivárvány.
És hirtelen egy Isten-szeme az égen,
felnyíló gyors háromszögével,
mint váratlan mutáció
az évek hosszú ezredében –
és ettől fogva fém,
fémből ez a homorú magasság,
amely úgy szívja az utolsó páracseppet,
mint a felfelé való szédülések
levegőbe-írt spirál-nyomát,
mert ez a fehér fémek láthatára,
a gömbvilág felső fele,
a délelőttök teológiája,
ahol az éjfél mozdulatlan
fekete üst a nagy tavakban.

 

 

 

A látvány

A kék. A zöld. A folyamágy.
A tárgyak változásai.
Amint a látvány bent tapasztja végig
a koponyám falát, mint körmozi.
És éjszaka is felzavarnak,
északifénye van a falnak,
és fényes kések: bútorok –
s fölránt fektemből az a páfrány,
s rég-rothadt, bonyolult fonákján
a spórák is vele,
mint bonyolult nagyvárosok
légifelvétele –
Mert élesek, mert élesek
a képek mind, mert élesek,
vakít ez a hangtalan zsúfolódás,
amint jönnek és körbemennek
az ón, a kén, a madarak,
a repülések, kiterjedéstelen,
elektronhéjuk-vesztett égitestek
sűrűségébe összehajtva,
labdába gyúrt gyökök,
amint forognak végeérhetetlen
egy szüntelenül égető jelenben,
ahol nincsenek térközök.
Egy fában lakom.
Egy fában lakom. Lombja évszaktalan,
az égig ér, a dadogásig,
és látom zsúfolódni zárva-termő
gyümölcseit.

 

 

 

Egy pályaudvar átalakítása

Valószínűtlen,

hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.

 

Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.

 

A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.

 

Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.

 

Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.

 

Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.

 

De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.

 

Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.

 

Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?

 

Te ott voltál a megnyitáson?

 

 

 

Az utca arányai

De a részletek, a macskák. Mert az világos, hogy a villamos úgy dől be a kanyarba, mint egy öreg futó vagy mint a föld az ellipszis-pálya fordulóján, aholis a hasonlat nem hasonlat, csupán ugyanegy törvény másik arca. A tömeg és a mozgás viszonylata tehát – arányok, függések, együtthatók. Ez látható az utcán.

 

Ez látható, ha az esetlegest lebontom, az ekliptika síkja látható, délelőtt avagy este hatkor, borús időben, napsütés alatt. Ha levetkőztetem a házat, ha levetkőztetem a csontot, ha levetkőztetem a járást (a növénytakarót, az éghajlatot), akkor vonalak maradnak, görbületek, hálózat. De a hálózat is csak ábra, a görbület is képes beszéd. A törvény láthatatlan. Ez látható.

 

Meg a metszőpontok. Úgy értem: például az élő és az élettelen metszőpontjai. Két törvény. Három törvény. Tizenhat. Metszőpontjai. Ha tehát finoman lefejtem az esetlegest, alatta a metszőpontok csillagai ragyognak, s a belőlük kinyúló pályák, kondenzcsíkok egy kékszínű képzeletben.

 

Dehát a részletek, mondom, a macskák. Bár a törvényhez képest kétségtelenül csak bodros buborékok. Elfújni-való szőrpamacsok, árvízben úszó, bukdosó parókák. A nagy meder alattuk és mögöttük, a völgyek és domborzatok, a vízválasztók felgyűrt hegyláncai, az ismert bolygók geológiája. Alattuk az összehasonlítások meg a mércék, a köbkilométer, a lat, a földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az évek, az égi fokok; láb, din, decibel, hétfő, kedd; következmények, elvonások.

 

Világos ez. Olyan áttetsző a világ. Olyan áttetsző a ház, az aszfalt, mögöttük a mércék fémes vázai. Már élesednek, mintegy filmbeli áttünéssel, egy másik arc, egy másik ég.

 

Ha lefejtem az esetlegest, mögötte a csillagtérképek feketéje, egy északi égbolt ezüst felismerései.

 

Mi ezekhez képest itt az előtér? A szegények bibliája bizony, kép, kép, újra kép, forma meg inda. Szép sorba kifestve, kirakva a dóm falán. Elsőnek a két kis meztelen meg az alma, aztán tovább az angyal édes szárnyai, kicsi markában tűnődő pallosa, tovább: özönvíz, bárka, páva, tovább: a szőlőfürt, tovább: a bárány, tovább-tovább. Nehémiás. (És persze, mögöttük a kőfal – hogy el ne felejtsük –, a fentemlített váz, a mérce-pillér, olykor váratlanul kiszögellve, belekönyökölve történeteink mintáiba.)

 

Dehát… De én. Csak egyet. Egyszer. Egyetlen macskát elmesélni mégis, egy szinte következmények nélküli macskát, amint keresztülvág az utcán, keresztül, át, haránt a mércerendszerek párkányain, amint megy, négy kopott radírgumitalpán, amint megy, a kiálló, kis lapockák ritmusával, és eltűnik (néma függetlenségi kiáltvány) egy autó-oldal és egy hársfatörzs között.

 

Már nincs. Már semmi. Csak messziről érint meg – végső mozdulat – két szeme orgonazöld levelével.

 

 

 

A macskák bátorsága

Ha rám mutogatnának tíz emeletnyi lények, nézd csak, nézd azt az apró kis talpát, hím-e vagy nőstény, ezek mind egyformák végülis

 

És ott ülnénk körülöttük a nyári fűben mintegy napozva, Platón, egy vékony ács, meg én, szemünkbe fogadva őket, járó épületet – ők meg lassan, nyugodtan, hogy nagy törvénylábukkal el ne tapossanak

 

ha rám mutogatnának, hívnának, küldenének, meg-megdobnának és gyógyítanának, oldalamat kétméteres kézzel lapogatván, akkor…

 

de ők, ők még irigyelnének is, nézd, milyen öntörvényű, pontos mozdulatok, büszke piciny sörény

 

nézd, hogy jár-kél

 

 

 

Villamos-végállomás

 

1.

– Ez valahogy… furcsa.

– Mondhatnám, lehetetlen.

– Hiszen ezt helyreállították a háború után.

– Persze hogy helyreállították. Jártunk itt sokszor. Hogyne jártunk volna.

– De most olyan mintha…

– Igen, olyan-mintha.

– Mégsem. Ez sokkal újabb romterület. A közlekedés megszüntetése, alépítmény- és vágányfelújítás miatt.

– Akkor miért lyukas az állomásépület fala? Az a nagy, kerek, az világosan ágyúgolyónyom. És miért az a betonbunker a sínek ócskavasa mellett, rámázolva: Jégkrém kapható?

 

2.

Ez mindig furcsa hely volt. A villamos befutott egy völgytorokba, ment, ment, egyre szűkülő úton, aztán szemből is felszökött a hegyfal, s a villamos megállt. Katlan. Fokozhatatlan végállomás.

Körös-körül terméskő fallal bélelve a völgy, kőszoba az ég alatt. Szűk bejárata fölött híd feszítve, íjhúr a katlan-szoba félkörívén, kinyitva és bezárva a teret.

Az állomásépület favázas. Cifrázatok, vasrács sárgára festve; századvégi öntöttvas-líra. Intim, viktoriánus kis végállomás.

Fokozhatatlan, intim, viktoriánus. Azok a korán kivilágított kis villamoskocsik – ez egykocsis viszonylat –, amint kizúgnak az estébe, elavult szentjánosbogarak. Laknak itt most a hegyoldalon?

 

3.

Persze, hogy laknak. Nem sokan. Például két kőoszlop ott fent, régi, ismerős bejárat valahová. Egy fatörzs van közéjük döntve most. Két kőoszlop, mögöttük erdei ösvény, benőtt, bizonytalan kanyarral, mintha még indulna valahová.

– Menjünk fel?

– Ne.

 

4.

A várócsarnok szinte ép. Faragott faoszlopaival, vidéki veranda őszi napban. Körül terelőkorlátok tetemei, talpfák közti kőzúzalékra dőlve. Odébb rozsdás kábelbokrok a fűben. A hegyoldalban ingadozó kőlépcsők ferdesíkja. Jellegzetes. Jellegzetes, nagy légnyomás utáni lépcsők. Kirobbantották. Csak a bunker sértetlen, vasajtaját benyitva, bent szemét. Két ember fér bele szűken. Szabványméret. Jellegzetes.

De hát nem robbanthatták fel, itt nem lehet bunker, jégkrém kapható, szabványméret, hiszen már rendbehozták 30 év előtt. Nem akkor vagyunk itt, hanem ekkor, 30 év és még valamennyi után. Szanaszét vadsóska, drótcsomók.

 

5.

– Ú-kanyart írtunk le.

– Nem írtunk le ú-kanyart. Szerinted hol van a két kőoszlop?

– Ott.

– Dehogy. Ott.

– Szerinted hol van a végállomás?

– Ott.

– Lehetetlen. Ú-kanyart írtunk le eljövőben. Úgy, hogy az ú gyújttópontjában van a végállomás. Nem téveszthetem el a végállomást.

 

6.

Visszamegyünk. Természetesen nincsen ott. Visszamegyünk. Nincs ott a végállomás, ami semmit sem jelent. Annyi a domb, a szerpentin, a terelőút, bármely dombhullám, bármely kanyar mögött feltűnhetik egy másik katlan, ami nem robbant szét, szétrobbant, de rendbehozták 30 év előtt, ami romtalan, nem romtalan, de mégis. Nem mondom, hogy számtalan van belőlük. Ez helytelen volna, túlzás. Három, legfeljebb négy végállomás, az érzékelés terébe ennyi fér.

És nem egymás mellett azok az állomások, térben kiterítve, dehogy. Ugyanegy völgyben, ugyanegy pontban, együtt. Egyetlen mértani hely rezeg ott, áttetsző burokba zárva, afféle harmónika-folyosóba zárva, amilyen a repülőtereken, tudod. Egy láthatatlan erőtér-folyosó, gyomrában három-négy időmód. Csak úgy véletlenül, úgy ott felejtve, esetleges állomás-tartalommal.

Rezeg a földi légifolyosó, amelybe az előbb véletlenül beléptünk, fúj a szél. Fúj a szél, kifújódnak a téglaközök, betömődnek a téglaközök, fölemelkedik, leroggyan a fal, bókol, hajlong a végállomás a folyosó szelében, most nagy talppal szétmázolt kőköpet, most újra fal, jegy-ablak, szélkakas. Állapotai egymásra préselődnek, szorosan, szellősen      nyeregtető hullámló ráncai      szétrongyolódó, tépett vastraverzek      lobog a kő, mint a textíliák      fel, fel      gubancolódva le.

Oda léptünk be mi, ki hitte volna      tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna      vad fúvásába, készületlenül      ahol egyetlen zászlórongy a ház      egy eldőlt katonaköpeny      amely felpattan mindig-újra      üres kabátujjakkal ég felé      és úgy, mintha nem volna forma      nem volna, csak a szél.

 

7.

De visszavonják. Már nyomják össze a folyosó harmónikafalát, hiszen nyilvánvaló feledékenység, hogy ott maradt. Egy percre a bunker, a kő-köpet, egy értelmezhetetlen időállapot kiszökve a térbe, és mögötte mind a többi. De emeletes daru emeli már, daru, mely nem vet árnyat, építkezések láthatatlan fémtornyai az égen, amint tolatnak, a dimenziózavart kapkodva kiküszöbölni.

Nézd, micsoda sürgölődés most a levegőben, a hibajavítás fémes villogása, átlátszó, óriás munkálatok. Ott, ott az ég, mint egy kikötő felett, ahol párába oldott árboc-panoráma, kémények és raktárak vasa zúg.      Nézd, csillanások, csörrenések      időhegesztés kékes ívei.      Ott valamit lezárnak és kinyitnak      égboltnyi lángvágóval tépve szét       forrasztva össze      tépve szét      kiterjedéseink sebeit.      Ha most gyorsan a domb mögé…

 

8.

– Miről beszélsz?

– A végállomásról.

– De nincs ott. Nem érted? Nincs ott.

 

 

 

Múzeumi séta

Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.

 

Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.

 

Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását

– …paradicsomos káposztával. Úgy kiadósabb.

– Én zöldborsóval szoktam.

dárdáikra függesztve, mert viszik őket a dárdák, tartják őket, függőlegesek, előre süvítve hajítják. Vagy ez nem az? Ez a képsor már nem az? Egyik sem az a másik? Csak utalások a falon, idézetek egy szenvedélyből?

 

Talán elég is ennyi. Fehér falsíkon képkeret, a keretben föltehetőleg kép, talán elég is. Lehet: az a seprűnyél-fasor van ott a keretben, fái között az az együgyű ösvény, a hátrafutó. Messzebbre nem vihet út, hisz az a járhatatlan út. Nincsen cipő tapodni rajta, nincs pata futni. Nincs repülő sem – kis mezőgazdasági helikó –, mely kanyarát csámpásan belibegné, fentről ügyesen szimatolva. Pedig hogy hív az az út, fokozhatatlan íves mozdulattal, hogy szív magához, hogy sodor magához, szemeimet, szemeim mögött szemeimet és szemeim mögött szemeimet (vonzástér anyaggömb-szemeket) ívben rendelve erővonalához.

 

Van-e másutt ilyen nyugalmú ablak? Ilyen napfény-nyaláb napsárga padlón? Vannak-e ilyen vad, lemart kőkoloncok politúros állványra rakva? Van-e köztük elgurult pamutgombolyag, cicásra pihézett, alig-koszos? Van-e

– Egy sima, egy fordított.

– Aztán tovább lustakötéssel.

a ténfergésnek nagyobb hatalma, végig a hosszú teremsoron, a beeső fénycsíkok – egy sötét, egy világos – levegő-oszlopai közt?

 

Aztán a kvázi-oszlopok közül kilépni a térbe, a lépcső legfelső fokáról egy pillantás a lusta, nagy látkép felé, Dunára, szomszédos hegyfokokra –, majd lassan-lassan imbolyogni a kis látképbe, a gótikus kertbe le. Épület és bástyafal szűk közében geometrikus, liliputi ágyások, mellettük pici, kerek babérfák: egy gyerekrajzba lépek ilyenkor, egy Hóráskönyv kis színes metszetébe. Óvatosabban kell mozogni itt, egy lét-játék léptékeit tanulni. Lassan, vigyázva, minél keskenyebben az óriás univerzumocska útján, melyet tapodni nincs cipő. De menni mégis, lépéseim megfogalmazhatatlan cselekedeteivel mérni ezt a más kiterjedést. Lassan, vigyázva lélegezni. A levegő is méretarányos.

 

Mi ez az árnyék ezen a tartományon, mi ez a megvilágítás? No persze, két gesztenyefa teszi, két pirosvirágú, nagy vadgesztenye, amelyek úgy ragyognak odafent, úgy sátoroznak, olyan pünkösdi-módra, hogy ez a rejtett másvilág idelent füstös, piros-zöld fényben ázik. Megállni. Félig-emelt arccal figyelni: valamire, ami majdnem hallható.

 

Most már nincs is hátra más, most már csak el kell menni innen. Kilépni a kertből, ki a kapun, le a domboldalon, baloldalt a rondella ugye, és jobboldalt… jobboldalt a drótháló-oldalú pajtában a kőtár, rom-kövein a macskasereglet. Ezt még nézd meg, ajánlom. A macskákat, hemzsegő műtárgyként ülve a muzeálison, kis fenekükkel fölszentelve a márványt. Nézd, nézd az öröklét napidíjasait. Majd elkísér macskaszaguk, remekmű-nyakuk lusta utánad-fordulása, amíg csak el nem tűnsz a lejtőn.

 

 

 

Teraszos tájkép

Amikor mellémlépett az az évszázad, én nem is tudtam, hogy melyik. Sok évszázad van, kétségtelenül, és hogy ez épp melyik, emberalakban mutogatva magát, ki tudja.

Mentem vele, amerre vezetett. Egy tér volt ott. Vagy terem. Tér vagy terem, mondom, – hogy ne hamisítsak –, közelebbről meghatározhatatlan kiöblösödése a téridőnek. És középen az alakok. Ültek.

Ahogy elébük léptünk, ismeretlen látogatóm meg én, fölálltak. Harmincnégy évszázad állt fel, mintegy surrogva sötét posztóval, harmincnégyen – vagy hányan – súlyosan, némelyik összehúzott csuklyával, bár mind csukjás volt, hanyagabbul.

Milyen furcsák vagytok, gondoltam, vagy nem is furcsák, gondoltam, sőt inkább természetesek, gondoltam, afféle vízimadár-csapat a puszta föld taván, most elrepültök, gondoltam, de nem. Ellenkezőleg: sorba rendeződtek velem együtt, zarándokok, vonuló olajkutak egy végtelenre megnőtt szemhatáron, és így értünk az első síkra fel.

 

Az első sík.

                   Vagy a harmincnegyedik, ahogy vesszük, mindenesetre a legtávolabbi. Egyébként homoksivatag. És messze, messze valami, egy… tárgy, egy foltnyi mintha. A homok érintetlen, keskeny hullámain – e pontos, földtani plisszék –, a négy üres égtáj között, most gyors közelkép: egy karosszék a homokban. Egyenes támla, drágakőberakás. Oldalról ráakasztva egy fejdísz ureus-szal, ez fáraót jelent.

Az el-amarnai fáraót jelenti persze, akit szerettem. Tűnődéseimet sovány arcába temettem, személy, személy, éles és eltéveszthetetlen, akár fejéke árnya a földön. Fejéke árnya, az árny vakító tusfeketéje, mint egy először írt betű.

De távolodik. Távolodunk. Megyünk tovább libasorban, egy rézsűn fölfelé. Az egyik csuklyás elmarad, törpét formázó kis csuklya-hegye már messze lent. Szemem éppen feléri a második sík peremét. Ha volna láb itt, úgy látnám alulról, mint pinceablakból egy utcaképet.

 

A második sík.

                       Üres.

A harmadik, a negyedik.

                                      Üres.

 

Az ötödik sík.

                      Itt bronz-sisakok. Feljebb egy ómediterrán vár, mintegy makettben, itt tengerpart bronz-sisakokkal. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Ezekben is, ha megpiszkálom őket, még ott a bőrbélés korhadt maradéka. Színük más – nem az a terepszín –, de formájuk kiérlelt, kellő térfogatú. Egyikük csúcsán apró bronzmadár. Hogy énekel! Erdőtlenül, szétromló fém-bokrára forrva (esti rigó antenna-csúcson), a csőre, tolla, háta énekel. Más hang nem is szól.

 

A kilencedik sík.

                          Egy sarjadó szikvója-erdő, a szokott fenyőnél még alig nagyobb. Fenyők sötétje úsztat, mondhatnám, megemel. Levegőjük víztiszta, víz-sűrű, törzsükben a kétezer évgyűrű – a majd jövendő – lassú robbanása, mely körhullámban nő a néma máglya, a csillapíthatatlan geszt körül.

Egy tollfejdísz a fák alatt.

Mögöttünk aztán újra sivataggá, ha ugyan azzá, nem is tudom. Mert ne felejtsük: homoklépcsőzet ez, teraszos kiképzés – mi is lehetne más? –, azon vonul lépcsőzetesen fogyó sétálgatásunk. A teraszokon pedig a berendezések. Jelenések, berendezések. Akárhogy is, de megtapinthatók. Halmazállapotukhoz nem fér semmi kétség, szilárd tépelődések halmai.

 

A zéró-sík.

                 A negatív végtelenből megérkezünk az origóhoz. Már nem előtt, hanem után az időpont. Önkényesen bár, de szükségszerűen. A metszőpont: egy szenvedés. Szél indul, a lét lélegzete, a ráncoké, a síró köldöké, e rejtett, harmadik szemé, amely behúzódott sebhelyként bámulja rajtunk kezdettől a véget. Pillantások, csapzott hajak az égen, opalizáló szél-mozdulatok.

Töviskes ág a földön, homokba fúló, szaggatott szivárvány.

 

A tizedik sík.

                     Hát itt bizony sokasodnak a holmik. Cukorsüveg kalapok fátyollal. Nomád bőr-fövegek nyíllal átverve, püspöki mitra, vélum. Sólyomfejre pici bőrsipka, nyitott és zárt koronák. Napkeleti selyemsál, viking ökörszarv, doktorkalapok kupacokban.

Távolabb: háncs-, fa-, agyagálarc. Tányér-virágok hajba, fül mögé, egy déli ég párás kis bolygófényei.

 

A tizen…

               Turbánok, mennyi turbán. Bársonybarett, medvekucsma, félig betemetve kanász-süveg. Kulikalap, egy inka diadém. És persze púderes paróka, egy vászonkendő, molyos sombreró – most éppen mozdulóban.

Mozdulnak a textil koponya-tetők, légörvény kapja fel őket, kalap-avarban gázol a láb, fel-felcsapódó, zúgó fejfedők közt. Hánytorgás, lappadás, a felszakadni vágyó rángatózás, ott fent egy raj, egy majdnem-repülés, lerongyosodó spirálja.

 

A tizen…

               Cilinder. Matróz-sapka. Csokrocskák nefelejcsből. 13 elgurult tábornoki csákó. Trópusi sisak, gyümölcsfavirág. Hordársapka plészámmal. Szicíliai öszvérre szalmakalap, két lyuk rajta, két hosszú fülének. Egy kismirglizett tűzoltósisak, rézfénye trombita-szóló. Magán-gyászfátylak napsütésben, fekete ökörnyál.

 

A huszadik sík.

                        Vagyis az első, mindenesetre a legközelebbi. Úgy látszik, visszatérés, úgy látszik, az indulás helyére. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Úgy látszik, ezeket ismerem itt, egy biccentés feléjük. Vagy ez már szárító-búra? Gázálarc? Űrsisak? Hirtelen egy esőben összement svájcisapka, utána kapnék, hiszen ez… de mindegy. A nyúlszőrtompok hentergései. Hasított zsák szénhordóknak, fejre-húzott harisnyaálarc, a prém-cafatok, a serte, a toll, jelvény, szalag, csat, fésű, pertli.

Turkálnék még, de akkor a csosszanások. Hiszen nem fogytak el a csuklyások, dehogy. Hiszen annyian itt körülöttem, akár a séta kezdetén. Vagy hányan. A csosszanások induló zaja. Már mennek. Már messze tőlem, feljebb, már kicsinyülve. Menetelésük, mint egy hullámzó út maga. Akár egy égre-csúszó légifelvételen, felfelé billenő látóhatáron, már csak egy út, egy földtani meder.

 

A huszonkettedik sík, a harmincnegyedik.

                                                                  Ott messze, fent. Üres. Nem, kalapok. Gondolom: kalapok. Gondolom: hajak, pillantások. Kellő térfogatú, apró erőterek. Masnik, virágok fül mögé, maszkok, sisakok, buborékok.

Már nem látni semmit. De még valami szól, amúgy foszlányosan, oszolva, sűrűsödve. Hallod? Ott fent-fent valahol, a tornyosodó kis kupolák, mint egy város tetőzete, bennük ismeretlen harangok.

 

 

 

A Föld emlékei

Meglehetősen összezsúfolódtam. Mint a hegyben a kőrétegek, ahogy vetődnek-beszakadnak, ki tudná szétválogatni? Préselődik szilúr, devon; porlik, marad, összetéveszthető. Aztán az üledék-kőzetek édes mészvázai, az előkunkorodó csigahéjak, piciny oszlopfők egy élettani oszlopsor omladékaiból.

 

De ez hagyján; számítsd hozzá a szükségszerű flórát, ahogy felütik sűrű kottafejüket a növények, az évszakok szignáljai, és járnak föl-le, föl-le, magasra föl, a mélybe vissza, szabott és végtelen skálájukon. Először csak dadognak, próbálkoznak, egy-egy csenevész pitypang negyedhangja a grundon, aztán rákezdik, ez már nagy beszéd, ömlik a növények zöld-tarka orációja, azt áriázzák, azt, mindig ugyanazt. Változatokkal persze, levél, virágfej, törzs, ugyanaz, más, ugyanaz. Dehát ki bánja a tölgyfák tautológiáját? A Rák-térítő beszédét ismerem; aztán felel rá a másik dél felől, az ekvátor szalagja el se hallgat.

 

Meglehetősen nehéz, tudod, a napokat egymástól elszigetelni. Körülhatárolni, hányadika van. Majd megnézem, majd rájövök, hogy az aszfalt olvad-e vagy a hó; ez csak olyan hajnali időzavar, majd oszlik. Már amennyire, hiszen az előbb még tüzetesen szemléltem ötesztendős jobb-térdemet, ott az a féltenyérnyi, bíborszínű var, a gyógyuló kékség, valamint a sárga jód-szín halványuló partvonala. Ezek az össze-vissza zúzott gyerektérdek, felfedezések domború térképei.

 

A lift. Ne felejtsd el a liftet. A bérház udvarán a később épített lift, ahogy függőleges üvegfolyosójában föl-le, föl-le. Hogy fénylett! Átlátszó volt? lila? azt akarom mondani, hogy üveg-színű, derengő. Röntgennel átvilágított torkon – föl-le – fényes falat, falatnyi dallam; egy meg-megzökkenő, derengő zúgás ég és föld között.

 

Mikor leszálltam a tevéről és adtam neki egy darab lepényt, hogy kapta el roppant lapátfogaival. Milyen nagy-csúnya fej ilyen közelről, de van-e szebb, mondd, a tevekanca hosszúpillás szeménél? Azt láttam én, tudod, amikor elvesztettem bronzpajzsomat ama csatában; a régen elhagyott, egyiptomi homokot láttam, a homok-égen azt a hosszúpillás szemet, az hullámzott fölöttem föl-le, állatarcokból végtelen tekintet. Azért vesztettem el különben a pajzsot, mert a fogószíja elszakadt. Elvesztettük sokan. Korhad a marhabőr, elfárad, bereped, megrántod és patt! Amikor a hintóm függesztőszíja elszakadt, amikor a korcsolyacipőm szíja elszakadt, amikor az ejtőernyőm zsinórja elszakadt.

 

Göndör barna hajam levágták, hosszú szőke hajamban nefelejcs, halványvörös hajam közepében a barát-pilis, rajta az a kis sipka, tonzurámon a kis kerek sipka, emlékszel? Az a kis… igen. Aztán gyapjas fekete hajam a nullásgéppel, ésatöbbi. Mennyi mindenem: hajam, térdem, halinám, tógám, selyemszoknyám, gipszkötésem.

 

Nem, nem. A jelenlét nem sziget. Legalábbis szigetsor. Hosszú sorban vonulok én, szigetsor – felülről nézd –, vonulnak lent, az óriási kékben, a Föld ismétlődő emlékei.

 

 

 

Egy távíróoszlopra

Amint kidőlnek, mint a fák. Pedig már
egyszer kidőltek mint valódi fák.
Egy vízmosás szélén megérni
a második halált.
Ismertem őt, az egyszer visszajövőt,
arcommal és fülemmel azt, ki nem volt,
én átkaroltam ezt a másvilágot
mint egy állat, olyan meleg volt.
Zúgott az oszlop nyári nap,
nem szűnő tetteitől rezegve,
önnön mennyében így repült
átizzadó fenyőfateste.
Hogy rég. Hogy élt. Ez már csak görcs a fában,
egy sebhely puszta utalása.
És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt.
Egy túlvilág halála.

 

 

 

Ugyanaz

A sürgönyoszlopok, a volt fenyők.
Fenyőfa-üdvözültek ők
egy korhadásos másvilágon.

 

 

 

 

I.

Ez a zuhogó némaság
nem is tudom hogy hallom-e
ez a homályos hófehér
nem is tudom hogy látom-e
Csak a fenyő csak a tető
a körvonal amelyre hull
amint a dolgok szélein
megáll és megvilágosul
 

II.

Amint a dolgok ormain
a körvonal amelyre dűl
amint egy keskeny átmenetben
leszáll leszáll megtestesül
 

III.

Mint ami régen készülődött
mint ami régen várakozva
úgy hull, mint ami végleges
az olvadékony évszakokra

 

 

 

Víz és kenyér

Babits Mihálynak

 
Reggel, ébredéskor,
Reggel, ébredéskor, hét hangon kérdezem:
ki evett a tányérkámból? – kérdezem,
ki ivott a poharamból,
asztalomhoz ki ült le – kérdezem.
A Hófehér, bizony a Hófehér,
aki piros vérsejteket kivánna még,
s följár – agyagedényből
múmia-búzát enni még,
egy lány talán, nálam hétszerte magasabb,
egy átlátszó katona, terepszín köpenye
hóval borítva, véghetetlen
sor, milliók, Te is –
én boldogan, én boldogan adom kis étkemet,
egyél, igyál, te Több, te óriás-
birodalom küldötte, melyhez képest
e sáv-lét festett zebracsík,
vedd a karom, vedd lábam járni,
vedd a szemem, mely még fatörzsre,
néhány mohos napfoltra lát –
és élsz és élsz és éltek, nincs különbség.
S ha van köztünk, már eltéveszthető.
Ki ad kinek? Mit ad? Homályos arcom
hét arcom Rád emelem, ki milliók
helyett arc vagy előttem, szenvedő arc,
ki védelmedre késztetsz, készületlent,
okozatot késztetsz, ok, indokolásra,
hitetve: rászorulsz. Ez az.
Ez az. Igen, igen.
Egy szenvedő égbolttá szélesülsz,
egy sérült légkörré fölöttem,
amely felé
még fölemelhetem két tenyerem
tálkájában a vizet, kenyeret.

 

 

 

Futóeső

Rónay Györgynek

 
Semmi dráma. Csak hőemelkedés.
Az ablakon kinézni, háztetők.
Ami fenyegető, balkonrácsok közé
kalitkázva, lent a mindennapi utcakép
beinjekciózott mozdulat-sora.
Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok.
Fordítsd másra figyelmedet.
Például a futóesőre.
Figyelj, ahogy tanultad tőle,
például a futóesőre,
amint ázik odaát a háztető,
fényes-szürke, mosdott féldrágakő,
melyből élénk rózsaszínben virít ki
néhány új pótcserép – ónixban
fel-feltűnő, pirosló pontok.
A fénylő pontokra figyelj,
ott feljebb, az ég-darabokra,
a kibukkanó szakadozottra,
fényfoltokkal esteledőre,
nézz, nézz, ahogy tanultad tőle.
Észrevétlen arcmozdulattal,
oda se nézve, szemhéjaid
vízszintes zárójelében,
ahogy tanultad tőle régen,
a részleges fényesedőre,
a jelre és a jelölőre,
a háztetőre, égtetőre
nézz fel, ahogy tanultad tőle.

 

 

 

Amerikai állomás

A Grand Canyonban
Én nem tudom miért, mindig az állomások.
A régi szétbomlók, a készülők.
Mindig az állomások. Itt is.
Ebben az újvilágban, ebben a képtelen
magasban, ahol mintha Kalevala-erdő
húzódna, vagy inkább erdőhatár,
innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok,
s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák.
Alkony. Hófoltok. Rézvörös nap
odaát még, s az óriás, rézvörös szakadék,
amint végső, elvegyült rézporukkal
beszórják még a levegőt. De itt homály.
Az elhagyott állomás. Sötét fabódé,
pionír-ház a prérin, novemberi
fagyos fű a keskeny sinek közt (hányszor láttam ezt),
a sinek végén rozsdás vasbakok.
Megszűnt hegyivásút végállomása.
Csontig fázom. De nem mozdulok.
Az előbb még egy korcs borókafába
kapaszkodva álltam a szakadék
rézvörösének legszélén, belebámulva a nem-volt
és soha-többé-nem-lesz képtelenbe,
a süllyedő Három Hajó, a Hindu Templom
kőtömbjeit félősen üdvözölve,
melyek ez egyszer éppen akkorák
voltak, mint a geológiai gondolatok.
Rájuk ismertem, nem vitás.
De itt, ez az állomás, ez névre szóló.
Ez nem kell senkinek. Ezt átveszem.
Fölemelem, magamhoz ölelem
sötét csomagját, amelyet
sosem fogok felbontani.

 

 

 

Szikvója-erdő

A fenyőerdő plátói ideája.
Fenyőerdő, amely tízszer nagyobb.
Nem tudhatóan messze, fönn az ágak,
csak onnan tudhatóan, hogy sötét.
A hűvös, óriási törzsek
melegen vöröslő kérge-rostja
valamely emlős állatot gyaníttat,
vagy emlős istent, kit érinteni
tenyered megváltása volna, de
nem érsz följebb a kiálló gyökérnél.
Így szédelegsz csak párás birodalmuk
barnaüveg-szinű orvosság-illatában,
és ha egy nyíladékon mégis betűz a nap,
olyan tekintet az, amelynek fényes útja
csak itt, nem-ismert oldatban világít.

 

 

 

Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható.
Csak  voltaképpen  ment le, még az égbolt
tenyéröblében tartja ezt a másik,
megtévesztésig hasonló napot,
akár egy homokóra felső
üvegcsészéjét, melyből már kipergett
a voltaképpeni.
És lent a lámpák csattogásai
a drótkötélen imbolyogva,
a huzalok e természeti hangja,
mit nem vezérel más, csupán a szél.
Ezek már más beszédek,
ezek az önmaguk mögé
lecsúszó helyettesitések,
a vissza-vissza integettetések,
ezekkel már sietni kell.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]