Ekhnáton
„Feljövetelt és lemenetelt |
Sötéten múlsz el, fényesen |
(Ekhnáton Naphimnuszából)
Ekhnáton jegyzeteiből
Valamit mégis kéne tennem, |
valamit a gyötrelem ellen. |
Egy istent kellene csinálnom, |
ki üljön fent és látva lásson. |
|
nekem betonból kell az ég. |
Hát lépj vállamra, istenem, |
én fölsegítlek. Trónra bukva |
támaszkodj majd néhány kerubra. |
És fölruházlak én, ne félj, |
ne lásson meztelen az éj, |
a szenvedést kapcsold nyakadra, |
mintha kerek vércsík fakadna, |
s az legyen langyos köpenyed: |
S helyezd el ékszeres szivedben: |
hogy igazságra törekedtem. |
|
Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt, |
és tedd hatalmas funkcióid, |
csak ülj és nézz örökkön át. |
Már nem halaszthatlak tovább. |
|
|
Ekhnáton éjszakája
Mikor lement a térre, már a sátrak |
a lampionok fényében áztak, |
gyertyák üvegek nyakában álltak, |
nyári Halottak-napja-fény, |
a rózsaszínű krepp-papirbabák. |
|
Oldalt tetováltak dombjai, |
dinnyék olajzöld bőrén forradásos, |
kötőtűvel kipontozott szivek. |
Fent fényreklámok hullámzó haja. |
Sötét volt az az éjszaka. |
|
ment mozdulatlan, egy magasvasút |
futott fölötte. |
Tisztítsd meg az arcod. |
|
Két tenyered öblébe hajtod, |
|
tenyéröbölnyi vízre hajtod, |
|
itasd meg, mint egy madarat, |
|
itasd meg, mint egy állatot, |
|
mosd, mosd az arcod és a nap, |
|
melynek minden sugara végén |
|
apró keze van, majd a nap |
|
Éjszaka. Vásznai súlyosodva |
függtek be a fények közé, |
a pultok közé, melyek selyemcukor-mód |
és úgy csillogtak, mint a hernyók, |
gyertyák fulladozása, szélroham. |
|
|
A kertben volt a százezernyi, |
a másik arcot kell lenyelni, |
s a zöld virág, a bodzaág, |
amelyre Judás felköti magát, |
s egy csillag némi zöldje fönn, |
a kertben volt a mérhetetlen, |
bár volnál oly kicsiny, szerelmem, |
mint egy isten az ostyán. |
|
És jöttek már a tankok. |
Fém-hullámhegyek |
elől futott az utca kőmederben, |
futottak a puha testek fém és kő között, |
egy-egy léggömböt húzva még magukkal, |
dőlt bódék vászoncsattogásait, |
távol hamut, és üveg-permetet, |
s a hangközökben azt, ami fújt felettük, |
fent, fent, a teljes égitest fölött. |
|
Egy mellvéden vetette át magát |
együtt, meredeken gurultak, |
darabosan, zökkenve hulltak, |
fent sorozatok még, ők egymáson át, |
|
– – – – – – – – – – – – – – – – – – |
Köd volt, amikor ujra látni kezdett. |
A vízparton feküdt. A nád. |
Mellette másik test is az iszapban, |
oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt, |
mintha külön hó hullott volna rá. |
Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal |
emelkedett föl, mint a füst, |
mellőle, vagy, belőle fölkelt, |
s oly áttetsző volt, amikor feküdt. |
Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal. |
|
És vitte akkor is, mikor elindult. |
Homályosan, a testet vitte még. |
Elnyúlt ködök vízszintesében |
ment, |
jobbkezével tartva balkezét. |
|
|
Amikor
Amikor én istent faragtam, |
kemény köveket válogattam. |
Keményebbeket, mint a testem, |
hogy, ha vigasztal, elhihessem. |
|
A csak-jó
Hogy a csak-jó se hal, se hús? |
|
Ekhnáton az égben
Ott minden épp olyan. A bánya. |
Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök. |
Amint tapintja a mészkőfalat: |
Mintha belülről hajnalodna, |
a sziklák vékony oldalán, |
s oly áttetsző a kő, a vas, |
mint egy végső kudarc után. |
|
Ötujjasan, mint elhagyott kezek, |
vagy fölnyúlnak függőlegesre, |
már-már uszályos mozdulat, |
s jelentésükig el nem érve |
halványan folynak a földre, |
ahogy kinőnek és ledőlnek |
ezek a felhős, hosszú törzsek, |
egy másik erdő jár a fák közt, |
s egy másik lombot hömpölyögtet. |
|
keskenyvágányú sínpár, virradatban. |
Ott már a nap, jön gőzölögve, |
oldalt hasít be a ködökbe, |
fölszikrázik a fű-alatti fém, |
míg egy bokor-fal váratlan szökik fel, |
mert végetér a sín a fű alatt. |
És aztán néhány talpfa csak, |
mint néhány zökkenő lépés előre – |
a tisztáson megáll a nap. |
|
Ott délelőtt. Ott nagy növények. |
Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét, |
fehér-küllős növény-napokkal |
hullámtalan Tejút és semmi szél. |
|
|
A tárgyak
Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. |
Az én szivemben boldogok a tárgyak. |
|
A tárgy fölött
Mert fény van minden tárgy fölött. |
A fák ragyognak, mint a sark-körök. |
S jönnek sorban, derengő végtelen, |
mind homlokán hordozva mását – |
hiszem a test feltámadását. |
|
|