Énekhangra

 

 

 

 

A lovak és az angyalok

 

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.
Elvermelt almát adhatok.
Ki küldött vajon vigaszul?
Itt egy jonatán, egy batul.
Féltem nagyon, hogy a szemöldök-
fában homlokkal összetörtök,
és tört angyalt hogy ápolok?
Be szerencsével jártatok!
Mint a petróleum-lángot, kicsinyre
húztátok angyalságotok.
 

Mennek

Először fölkelt Áriel,
aki a karban énekel.
Azután fölkelt Rafael.
Ne menj még, kérlek. – Menni kell.
Az ifjúságtól, lustaságtól
hullámos-léptű, lassu Gábor
indult aztán. – Ne menj. – Az arca
pelyhes volt, mint a fűzfabarka.
Utolsónak maradt Mihály.
Vasderes-színű tüske-hajjal,
mint az apák, ez olyan angyal.
– A csuhád csücskét megfogom,
az alma kásás volt, tudom,
de nincs más, nincs más, nincs – megállj!
És mégiscsak elment Mihály.
 

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,
hadd vigyen egyszer már haza.
Jó ez a szódás paripa.
A cukrászboltnál majd megállunk,
ott utoljára még benézek,
akár egy alkony ablakán;
hogy villognak a sütemények,
a sok mennyei marcipán –
és aztán minden színtelen.
És nem lát minket senkisem.
A ló dobog csak, tompa dobja,
mintha egy szív ver, távolodva.
És lassan úsztatunk tovább,
valami víz, valami fák,
valami lombos némaság,
talán valami suhogó,
lomb-kupolák alatt futó,
talán folyó a rengetegben –
de nem tudom – minden nevetlen –
lehajlok. Ne érjen az ág.
Átölelem a ló nyakát.
 

A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,
csak az angyalok s a lovak.
Csak állnak lent az udvaron,
az angyalok meg a szobámban;
csellengnek néha szinte százan –
egy lény mit is tesz önmagában?
Feldobrokol, s ismét megáll,
vagy szárnyát csattogtatja olykor,
mint egy szellőzködő madár.
Csak állnak és nincs semmi más,
csak látvány és csak látomás,
csak láb, csak szárny – az út, az ég,
bennük lakik a messzeség –
oly távol vannak, oly közel.
Talán ők már nem hagynak el.

 

 

 

A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.
Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.
Pohár is volt mellette. Itt van.
Ez volt a víz. És ebből ittam.
És kinéztem az ablakon.
És láttam: ferdén hull a pára,
nagy, égi fűz lógatja ágát
az esti rét sötét tavába,
és kinéztem az ablakon,
és volt szemem. És volt karom.
Most széklábak körül lakom.
Minden tárgynak térdéig érek.
Akkor vállal vágtam a térnek.
S mennyi madár volt. Mennyi tér.
Mint egy szélfújta lángfüzér
szirmai, tépve és lobogva
szálltak, rajokban sustorogva,
egy dobbanással szerterántva,
mintha egy szív madár-szilánkra
pattanna szét, repülne szét –
ez volt a tűz. Ez volt az ég.
Elmegyek. A padlólapot
ujjal érintgetném, ha tudnám.
Alacsony léghuzat, az utcán
húzódom. Nem vagyok.

 

 

 

Bűn

Kit megbüntettek bűntelen,
elhagyja azt az értelem,
mint egy vakablakot.
De érdemelt-e több napot?
Bűntelen, aki élt?
Az ásványok ártatlanok,
s ártatlan a herélt.
S kin égett egy égboltnyi láng,
az lesz a legvakabb szilánk,
s még azt se tudja: mért?

 

 

 

Tölgy

Útálatos a szüntelen
panasz, ringy-rongyot túrva szét.
Ahol a dudva-kín terem,
az enyhülés is gyöngeség.
Botol a láb holt ágakon,
küszködve ringy-rongy, semmi gazzal.
A tölgy-magasnyi fájdalom
önnönmagában megvigasztal.

 

 

 

Alkohol

Zörgő csomókban haldokol,
kupac az erdő.
A nyár zöld lángja, mint az alkohol
elszállt. Maradt a seprő.
Igyál, igyál. Ami maradt,
sajtold ki, nyeld le.
Hadd melegítse torkodat
sötét, komisz pálinka-lelke.

 

 

 

Dalok

 

Címer

Tárt ablakban ültem én
Sűrű esőt néztem én
Hullt az eső szürkén
Hullt az eső feketén
Fészke-égett gólya állt
A fenyőfa tetején
Mint egy fura címer-állat
Égi paizs közepén
Állt fehéren feketén
A fenyőtű liba-lábát
Szúrta dűlöngött szegény
Mégis címert állt a fán
Vékony paraszt-pelikán
Eső koppant a fején
Hullt az eső szürkén
Hullt az eső feketén
 

Eső

Esik odakinn
Esik idebenn
Fut a csepp
Mind a két
Ablaküvegen
Képek áznak keskeny-vásznas
Régi filmeken
Nyirkos vásznak suhogása
Pólya csíkja hasgatása
Kész van a tetem
Viszik is már az esőbe
Vékony szálas lepedőbe
Istenem
Istenem
 

Éj

Sose láttam ilyen éjet
Feketénél feketébbet
Ver a zápor szeges ostor
Szabadíts meg a gonosztól
Szabadíts meg a gonosztól
Sose láttam ilyen éjet
Fut a nagy ló fut az égnek
Kivirít a magos égbolt
A nyomába csupa vérfolt
Csupa vérfolt a patája
Fut a villám fut a mélynek
Csupa vércsík a nyomába
Csupa vércsík csupa vérfolt
Sose láttam ilyen éjet
Ver a zápor szeges ostor
Szabadíts meg a gonosztól
Szabadíts meg a gonosztól

 

 

 

A hindu énekekből

 

A remete

Tölgyfa nőtt
Vállamon
 
Húsom volt a földje telke
 
Mellkasomat átölelte
 
Gyökerével vérem merte
Úgy karózta két karom
Száz madárral surrogott
Röpdösött miljom levél
Úgy éltem a susogásban
Mint szökőkút tála él
Permetező csobogásban
És ha este jött a szél
Égi ormok torlaszok –
Minden levele-fonákján
Egy-egy csillag bujdosott
Hogy derengett minden éj
És mikor kidőlt a fa
Kiszakadt az éjszaka
Nincs éj nincs szele
Nincs szökőkút nincs karom
 
Csak a sebhely krátere
 
Csak a sebhely krátere
Vállamon
 

A kovács

Kondulás
Kondulás villanás
Zöld mezőben rézkovács
Kondul az üllőn rézkalapácsom
Rézszinü majmok tánca a fákon
Cirmos arcok réz-kezek
Légbevésett mozdulatokkal
Eltáncolnak érceket
 
Tánc-pihék
 
   szikra-pihék
 
Izzó tömbről szerteszét
 
Fém-pásztortűz freccsen az égre
 
Visszanéz rá levelek éle
 
Levelek éle fű haja
 
S égett arcom százezernyi
 
Forradásos csillaga

 

 

 

Vadkan

Akkor ugrottam árokba kúsztam
 
Szél jár jár a szél
 
Mint a plé a cserlevél
Hasított mellel friss hóba úsztam
Futottam délig futottam éjig
Meredek alkony legtetejéig
Egy som-bokorba feküdni estem
 
Szél zúg sornyi fán
 
Mint a fésű csont-fogán
Félhold világa mossa a testem
Folyik a vérem fekete vérem
Fekete csíkban a hófehéren
Félhold világa fekete égen
Folyik a folyik a folyik a –
 
Szél vág vág a szél
 
Köszörü sziklán sziszeg a szél

 

 

 

Téli angyal

Ül a vékony Mária
És ölében a fiú
Szélfuvásnyi gyenge zajt hall
Összerezzen: itt az angyal
S ő is tudja: minden angyal
Iszonyú
Iszonyu szél volt márciusban
Nagy piros égbolt szél-parázs
Nem volt este hogy lehussant
S óriás volt óriás
Szélborzolta sas-szinü szárnya
Be se fért a cseppnyi házba
Kint maradt a fél palástja
És a szeme barna árnya
Vadmadáré karikás
Hogy dülöngött az a ház
Jött az ajtón ablakon
Jött fedélen és falon
Mész között kő között
Négy égtájról körbefújó
Szélsuhogásba öltözött
Most az angyal hóban áll
És a hó most térdig ér
Egymagában áll a háznál
Némábban a némaságnál
Hóba tűzött régi nádszál
Hó-belepte sziklevél

 

 

 

Hekaté

Jár
Jár jár
járJár jár a lábam
Éjszakai vakfehér
Mészkőszikla oldalában
Mészkő csöndbe lyukat ás
Karszti-patak-zubogás
Egy fekete fügefa görcse
Semmi más
Fényes sziklán fekete törzse
Puszta váz
Puszta
Vállamon
Széles szíjon leng a puzdra
Leng
Leng jár
járLeng lép a láb
Úttalan útra

 

 

 

Fügefák

Csenevész
Fügefák
Mozdulatlan holdvilág
A fák alatt a hold alatt
Egy csengős kecskenyáj halad
Most a fügék is konganak
Öblükben csengenek a magvak
Már csak az óriási ég
Fekete-bronz döngése hallgat
Ércből
Rezeg a
Csönd

 

 

 

Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegzenem,
angyalruhák lobogjanak
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.
Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg
a lélegzetnyi végtelen.

 

 

 

Széndioxid

Csak a növény a tiszta egyedül,
Nem ismer kategóriát.
S a bűnös széndioxidot
éjszaka mégis ő cseréli át.
Tisztán ragyog reggel az égi sátor
a tölgyek néma megváltástanától.

 

 

 

Hasonlat

Aki evezett kezdődő viharban,
képtelenül feszítve kvadricepszét
a lábtámasz szikláját tolva el,
s akinek akkor súlytalan maradt
váratlanul a jobbkeze, mivel
repedt nyélről a lapát hátracsuklott,
és aki akkor megbiccent egész
testében –
az tudja, amit én.

 

 

 

Mint aki

Mint aki messze hírt hozott
és aztán végleg elfeledte,
s a szemcsés fényből egy marok
benne maradt, batyuba kötve –
így vándorol a feledékeny,
a teste gyűrött köpenyében.

 

 

 

Azelőtt

Azelőtt nőtt a tulipán.
Gyűszűvirággal összecsaptak,
hullámzott egy mezőnyi vadzab,
majd elcsitult gyűrűzve, este,
és mint derengő bója-lámpa,
a mák világított felette.
A tulipán volt azelőtt.
De most titokban egy fa nőtt
ott bent, nem vettem észre, nem,
de most már érzem, érdesen,
törzsben a törzset s gyökerezve
hajszálgyökért hajszálerekbe,
s amint szilárd hulláma gyűlik,
körözni lassu évgyürűit,
és éjszaka felriadok,
amint a roppant lomb suhog.
Mellette minden puszta gyom.
De a nevét, azt nem tudom.

 

 

 

Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan
te kelsz ki minden hamuból.
Te vagy a hetedik szobában,
nem haltál meg, csak aluszol.
Csak aluszol, háncsból az ágyad,
körül a hamuszín falak,
roncs függöny ád a némaságnak
nagy, mozdulatlan szárnyakat.
Nem mozdulok.
Csak, mint áramló, lassu rendek,
csak alvó látomásaid kerengnek,
mint láthatatlan csillagok.
Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.
Sebesülten is megtalállak.
Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.
Mondd, mondd el végre, merre jártál
kimondhatatlan álmaidban.

 

 

 

A formátlan

A formátlan, a véghetetlen.
Belepusztulok, míg mondatomat
a végtelenből elrekesztem.
Homokkal egy vödörnyi óceánt
kerítek el a semmi ellen.
Ez a viszonylagos öröklét
ép ésszel elviselhetetlen.

 

 

 

Párbeszéd

– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?
– Rongy lennél egyedűl. Így lobogó, lobogó.

 

 

 

Szél

Szélesedő oszlopközök.
Szél fúj be a szavak között.
Itt már kupola-fellegek.
Éggel tapasztott épület.
S a Semmi itt már annyit ér,
amennyit házak közt a tér.

 

 

 

Madár

Egy madár ül a vállamon,
ki együtt született velem.
Már oly nagy, már olyan nehéz,
hogy minden léptem gyötrelem.
Súly, súly, súly rajtam, bénaság,
ellökném, rámakaszkodik,
mint egy tölgyfa a gyökerét,
vállamba vájja karmait.
Hallom, fülemnél ott dobog
irtózatos madár-szive.
Ha elröpülne egy napon,
mostmár eldőlnék nélküle.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]