A lovas

Tanyaház. Nincsen ablaka.
Homokkal foltos, szürke gyep
lapján magányos kövület.
Gémeskút. Gémjén nincs kolonc.
A kávára bukott az orra.
Benne szüntelen föl-le jár
a talajvizes árapály,
a földalatti vízi-óra,
mutatva évszakokra szelt
útján nap-távolt, nap-közelt.
Fel-felnyüszítő nyárfalombok.
Alacsony ég, őskori homlok,
alatta tompa félhomály
mélyén emlékként űl a táj.
S mint a felrémlő gondolat,
tűnve, kisértve,
nyárfák között, buckák alatt,
egy lassú lovas ér a rétre.
Sovány, fél-mura ló a ló.
Nem is nyereg alá való.
Zötykölve himbál lassu útján,
sárga-sörényes, néma hullám.
S mögötte, mint a babona,
a futóhomokban
nem patkónyom, valami roppant
elefánt dézsa-lábnyoma.
 
Ki patkolt téged, mura-ló?
 
Micsoda városi kovács
 
igazgatta egy nyári nap
 
friss vastól füstölgő patád?
 
Az őszmellű, az óriás,
 
a nagy, fehérhúsú kovács
 
vastag autógumi-darabbal
 
támasztotta csukló bokád –
 
meleg válla az oldaladnál,
 
szinte emelt a nagy, csupasz váll,
 
és te véknyad falán át
 
érezted súlyos fujtatását.
Most madarak.
Most madarak. Előbb a zaj,
hullámban, majd a csókaraj,
s mögötte láthatatlan
a vár jön messzi vonulatban,
ahol kerek
bástyaszobán naptól forró gyerekláb
próbálta régen a repedt falat –
most madarak.
 
Ezek a forró madarak.
 
Ezek a szüntelen emésztő
 
túlfűtött érfalak,
 
ez a hőfok, a szárny alatt,
 
s este a vár fölött spirálban,
 
kanócfüstként szállnak körözve,
 
mintha a bástya füstölögne,
 
s amikor mélyül a sötét,
 
túlbuggyanva a körfal peremét
 
viaszfehéren fölvilágol
 
a foszforos madár-szemét.
Messziről milyen hűvösek.
De a lovas, zakókabátban,
nem látja őket. Arca vak.
Akár kihűlőben a föld,
ez az arc régen összetört.
Nem hallja őket, földsüket,
mint aki a multján üget,
egy néma ábra dobbanása:
a ló és a lovas feje
szinusz-görbéket ír a tájba.
Itt nincs eső.
Itt nincs eső. A felhő föl-le jár,
nagy ruha-ujja súrolja a földet,
olykor egy-egy nyárfára görnyed,
le nem borul.
 
Zuhanj le már, ne várj tovább,
 
mosd meg utolszor legalább,
 
mi várja még, mi várja ezt a tájat?
 
Egy tiszta-arcú alkonyat,
 
egy végső napkorong talán –
 
zuhanj le, víz, mint a bocsánat.
Elment. A ló már nem dobog.
Életlen, lisztes lábnyomok.
Zörög a nyárfa.
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]