Vihar
Nap-éj-egyenlőségi viharban |
a szárítókötélről elszökött, |
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött |
egy sebesült katona testtelen |
|
Ott futnak ők. A vásznak. |
Villámok torkolattüze alatt |
már hadseregnyi végső mozdulat, |
ahogy rohannak, zászlók, lepedők, |
egy hasonlíthatatlan szisszenéssel |
lehasadt orrvitorla, rongy, |
a szünhetetlen zöld mezőben |
egy tömegsír legvégső vásznait |
|
Kilépek én, bár mozdulatlan, |
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó |
elnyúlt testtel utánuk és közöttük, |
s mint féleszű, ki elszállt madarát, |
mint puszta fa, ki elszállt madarát |
úgy hívja vissza nyujtott karral őket – |
S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal |
egyszerre csap fel az egész sereg, |
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra, |
úgy csap fel, mint a test feltámadása, |
öröklét, pisztolycsattanásra. |
|
a réten, csak a hívó mozdulat, |
s a fű sötétzöld színe. Tó. |
|
|
|