Között
| támaszkodik madár s madártan, |
| az érvek foszló szélein a szárny, |
| egy percnyi ég beláthatatlan |
| az élő pára fái, felkanyarodva |
| akár a vágy, a fenti lombba, |
| percenként hússzor lélegezni |
| a zúzmarás, nagy angyalokat. |
|
| És lent a súly. A síkon röghegyek |
| nagy, mozdulatlan zökkenései, |
| amint feküsznek, térdenállnak |
| az ormok és a sziklahátak, |
| a völgy egy percnyi figyelem-lazulás, |
| aztán megint a tömbök és a formák, |
| meszes csonttól körvonalig |
| kővé gyűrődött azonosság. |
|
| Amint a nap átlátszó ércei |
| már-már magukba, fémmé a követ, |
| ha állat járja, körme füstölög, |
| s köröznek fent a sziklafal fölött |
| az égő paták füstszalagjai, |
| aztán az éj a sivatagban, |
| az éj, amint kioltja s kőmivolta |
| magváig ér, fagypont alatti éj, |
| s amint hasadnak és szakadnak |
| a porcok, forgók, kőlapok, |
| amint feszítik véghetetlen, |
| a fehér s a fekete mindennapos |
|
| A szaggatások, hasgatások, |
| a tagolatlan feltámadások, |
| a függőlegesek tűrhetetlen |
| feszültségei fent és lent között – |
|
| Egy sáv fekete nád a puszta-szélen, |
| Két sorba írva, tóban, égen, |
| két sötét tábla jelrendszerei, |
|
|
Vihar
| Nap-éj-egyenlőségi viharban |
| a szárítókötélről elszökött, |
| s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött |
| egy sebesült katona testtelen |
|
| Ott futnak ők. A vásznak. |
| Villámok torkolattüze alatt |
| már hadseregnyi végső mozdulat, |
| ahogy rohannak, zászlók, lepedők, |
| egy hasonlíthatatlan szisszenéssel |
| lehasadt orrvitorla, rongy, |
| a szünhetetlen zöld mezőben |
| egy tömegsír legvégső vásznait |
|
| Kilépek én, bár mozdulatlan, |
| s az árnyalatnyit áttetszőbb futó |
| elnyúlt testtel utánuk és közöttük, |
| s mint féleszű, ki elszállt madarát, |
| mint puszta fa, ki elszállt madarát |
| úgy hívja vissza nyujtott karral őket – |
| S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal |
| egyszerre csap fel az egész sereg, |
| úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra, |
| úgy csap fel, mint a test feltámadása, |
| öröklét, pisztolycsattanásra. |
|
| a réten, csak a hívó mozdulat, |
| s a fű sötétzöld színe. Tó. |
|
|
Szobrok
| Keserű. |
Keserű volt a tenger, amikor |
| a sziklatorkon legörögtem, |
| csigalépcsőn kavics, pörögtem, |
| búgott a csigahéj utánam, |
| mint az emlék a puszta házban, |
| mint vasszilánk a koponyában. |
|
| Aztán kigurultam a partra. |
|
| bőrrel fedett teknőctojás: |
| koponyám forrt-forrt a napon, |
| feküdtem, sziklát ért a vállam, |
| mocskos, mocskos fehér ruhában. |
|
|
Ki volt, aki hegynyi palából |
|
hasogatta ki ezt a közönyt? |
|
| S a bádogok rajtam, a bádogok. |
| amint a fényt dadogva visszaverték, |
| egy repülőgép roncsa fénylik így, |
| de bent még mozdul, ami él, |
| feküdtem a sziklára kenve, |
| az elevenség mocska a kövön. |
|
|
Nincs makacsabb, makacsabb, |
|
egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod |
|
lecsavarva az élete félvak, |
|
ki véste ki ezt a közönyt? |
|
ki volt, aki hegynyi palából |
|
| Só és homok és fent a kőtömb, |
| mint egy barlang az égbe vájva, |
| ez a viszonylagos öröklét, |
| ez az ásványok félhomálya – |
|
| zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya: |
|
|
Szobrokat vittem
| Szobrokat vittem a hajón, |
| Szobrokat vittem a hajón, |
| hogy álljanak a szigeten. |
| Az orr s a fül porca között |
| kilencvenfokos volt a szög, |
| különben rajtuk semmi jel. |
| Szobrokat vittem a hajón, |
|
A gejzír
| Újra kivált a kristály, ha letörte. |
| Indult. Egy teljes égitest |
| jégtalpa nyomta be a földbe. |
| Akkor az üregek. Aránytalan |
| súlyok alatt húzódva, keskeny |
| testével lassan préselődött |
| kínná gyűrődött kőzetekben, |
| és váratlan egy szakadékos |
| barlangnyi visszhang és utána |
| megint a roppant, köves agyvelő |
| közökbe és rögökbe vásva, |
| forrósuló csavarmenettel, |
| már füstölögve, amig egyszer – |
|
| Akkor kivágott. S ott maradt. |
| Egy hosszú, függőleges pillanat, |
| gőzölgő jégmezőkbe tűzve. |
| Maga az ugrás, testtelen, |
| víznemű izmok színezüstje, |
| kinyúlva, képtelen – |
Aztán lehullt. |
| A szökkenés behúzódott a testbe, |
| a föld füstölgő, sós öbleibe. |
| S meg-megrándult az akna odva, |
| amint hördülve, távolodva, |
| még visszadobbant vadállat-szive. |
|
|
A tó
| Jól hallom én, amint suhog |
| valami lombos, lassu szél. |
| Jól hallom én, valami forrás, |
| egy nagy fa odvából ered, |
| bukdosnak benne föl-le, föl-le |
| Bukdosnak benne föl-le, föl-le |
| Akár galambok szárnya néhol |
| csobban az égen – bugyborékol |
| Jól hallom én, mint egyre másra, |
| galambok szomjas szárnycsapása, |
| testből szakadt szív csobbanása – |
| Én itt cserép-esőben ázom. |
| korsónak melyik volna jó. |
| És drótozom, és drót a drótra, |
| és hallom én, hogy felcsapódva |
|
Fenyő
| Nagy, sárga ég. Egy hegygerinc |
| A mágnes-földön mozdulatlan |
| füvek sötét vasreszeléke. |
|
| Valami zümmögés: a kérge-foszlott, |
| pikkelyes-gyökerű fenyőfaoszlop |
| roppant törzsében most halad |
|
| Fönt egy madár, egy ismeretlen |
| madár az égen – összevont |
| mögötte most a fény lelappad, |
| hulló szemhéj, vakablak – |
| csak zümmögés, csak zúg az éj |
| láthatatlan, fekete lombtól, |
| fekete szíve feldorombol. |
|
|
Védd meg
| Védd meg, ha bírod, mondd: megérte, |
| megérte, mondd, hogy így a jó, |
| a bölcs szándék, törekedés, |
| mondd, mondd, hogy megérte az elme |
| csíkosan villogó szerelme, |
| lélegzetvétel, ez a képzelt |
| a szív, a rángva gyulladó, |
| a szív, hasas hófellegekben, |
| minthogyha bent, mig vág a hó, |
| egy város égne véghetetlen, |
| megérte, mondd a pillanatnak, |
| mig a két vállon szüntelen, |
| a két csuklón, két lábfejen |
| a védhetetlen iszonyatnak |
| tépett sebei fölfakadnak – |
|
A lovas
| Tanyaház. Nincsen ablaka. |
| Homokkal foltos, szürke gyep |
|
| Gémeskút. Gémjén nincs kolonc. |
| Benne szüntelen föl-le jár |
| útján nap-távolt, nap-közelt. |
|
| Fel-felnyüszítő nyárfalombok. |
| Alacsony ég, őskori homlok, |
| mélyén emlékként űl a táj. |
|
| S mint a felrémlő gondolat, |
| nyárfák között, buckák alatt, |
| egy lassú lovas ér a rétre. |
|
| Sovány, fél-mura ló a ló. |
| Zötykölve himbál lassu útján, |
| sárga-sörényes, néma hullám. |
| S mögötte, mint a babona, |
| nem patkónyom, valami roppant |
|
|
Ki patkolt téged, mura-ló? |
|
friss vastól füstölgő patád? |
|
támasztotta csukló bokád – |
|
meleg válla az oldaladnál, |
|
szinte emelt a nagy, csupasz váll, |
|
érezted súlyos fujtatását. |
|
| Most madarak. |
Előbb a zaj, |
| hullámban, majd a csókaraj, |
| a vár jön messzi vonulatban, |
| bástyaszobán naptól forró gyerekláb |
| próbálta régen a repedt falat – |
|
|
ez a hőfok, a szárny alatt, |
|
s este a vár fölött spirálban, |
|
kanócfüstként szállnak körözve, |
|
mintha a bástya füstölögne, |
|
túlbuggyanva a körfal peremét |
|
a foszforos madár-szemét. |
|
| Messziről milyen hűvösek. |
| De a lovas, zakókabátban, |
| nem látja őket. Arca vak. |
| ez az arc régen összetört. |
| Nem hallja őket, földsüket, |
| szinusz-görbéket ír a tájba. |
|
| Itt nincs eső. |
A felhő föl-le jár, |
| nagy ruha-ujja súrolja a földet, |
| olykor egy-egy nyárfára görnyed, |
|
|
Zuhanj le már, ne várj tovább, |
|
mosd meg utolszor legalább, |
|
mi várja még, mi várja ezt a tájat? |
|
Egy tiszta-arcú alkonyat, |
|
egy végső napkorong talán – |
|
zuhanj le, víz, mint a bocsánat. |
|
| Elment. A ló már nem dobog. |
| Életlen, lisztes lábnyomok. |
|
|
Lázár
| Amint lassan felült, balválla-tájt |
| egy teljes élet minden izma fájt. |
| Halála úgy letépve, mint a géz. |
| Mert feltámadni éppolyan nehéz. |
|
A lovak és az angyalok
| Isten hozott, szép angyalok. |
| Ki küldött vajon vigaszul? |
| Itt egy jonatán, egy batul. |
| Féltem nagyon, hogy a szemöldök- |
| fában homlokkal összetörtök, |
| és tört angyalt hogy ápolok? |
| Be szerencsével jártatok! |
| Mint a petróleum-lángot, kicsinyre |
|
| Ne menj még, kérlek. – Menni kell. |
| Az ifjúságtól, lustaságtól |
| hullámos-léptű, lassu Gábor |
| indult aztán. – Ne menj. – Az arca |
| pelyhes volt, mint a fűzfabarka. |
| Vasderes-színű tüske-hajjal, |
| mint az apák, ez olyan angyal. |
| – A csuhád csücskét megfogom, |
| az alma kásás volt, tudom, |
| de nincs más, nincs más, nincs – megállj! |
| És mégiscsak elment Mihály. |
|
| Patkolj nekem lovat, kovács, |
| hadd vigyen egyszer már haza. |
|
| A cukrászboltnál majd megállunk, |
| ott utoljára még benézek, |
| hogy villognak a sütemények, |
|
| és aztán minden színtelen. |
| És nem lát minket senkisem. |
| A ló dobog csak, tompa dobja, |
| mintha egy szív ver, távolodva. |
|
| És lassan úsztatunk tovább, |
| talán folyó a rengetegben – |
| de nem tudom – minden nevetlen – |
| lehajlok. Ne érjen az ág. |
|
|
| Mert végül semmisem marad, |
| csak az angyalok s a lovak. |
| Csak állnak lent az udvaron, |
| az angyalok meg a szobámban; |
| csellengnek néha szinte százan – |
| egy lény mit is tesz önmagában? |
| Feldobrokol, s ismét megáll, |
| vagy szárnyát csattogtatja olykor, |
| mint egy szellőzködő madár. |
|
| Csak állnak és nincs semmi más, |
| csak látvány és csak látomás, |
| csak láb, csak szárny – az út, az ég, |
| bennük lakik a messzeség – |
|
| oly távol vannak, oly közel. |
| Talán ők már nem hagynak el. |
|
|
|
A visszajáró
| Ez volt az asztal. Lapja, lába. |
| Ez volt a drót. Ez volt a lámpa. |
| Pohár is volt mellette. Itt van. |
| Ez volt a víz. És ebből ittam. |
|
| És láttam: ferdén hull a pára, |
| nagy, égi fűz lógatja ágát |
| az esti rét sötét tavába, |
| és volt szemem. És volt karom. |
|
| Most széklábak körül lakom. |
| Minden tárgynak térdéig érek. |
| Akkor vállal vágtam a térnek. |
| S mennyi madár volt. Mennyi tér. |
| Mint egy szélfújta lángfüzér |
| szirmai, tépve és lobogva |
| szálltak, rajokban sustorogva, |
| egy dobbanással szerterántva, |
| mintha egy szív madár-szilánkra |
| pattanna szét, repülne szét – |
| ez volt a tűz. Ez volt az ég. |
|
| ujjal érintgetném, ha tudnám. |
| Alacsony léghuzat, az utcán |
|
|
Bűn
| Kit megbüntettek bűntelen, |
| De érdemelt-e több napot? |
| S kin égett egy égboltnyi láng, |
| az lesz a legvakabb szilánk, |
| s még azt se tudja: mért? |
|
Tölgy
| panasz, ringy-rongyot túrva szét. |
| az enyhülés is gyöngeség. |
|
| küszködve ringy-rongy, semmi gazzal. |
| A tölgy-magasnyi fájdalom |
| önnönmagában megvigasztal. |
|
|
Alkohol
| Zörgő csomókban haldokol, |
| A nyár zöld lángja, mint az alkohol |
| elszállt. Maradt a seprő. |
|
| Igyál, igyál. Ami maradt, |
| sötét, komisz pálinka-lelke. |
|
|
Dalok
| Mint egy fura címer-állat |
|
|
| Képek áznak keskeny-vásznas |
|
| Szabadíts meg a gonosztól |
|
| Szabadíts meg a gonosztól |
| Fut a nagy ló fut az égnek |
|
| Fut a villám fut a mélynek |
|
| Csupa vércsík csupa vérfolt |
| Szabadíts meg a gonosztól |
| Szabadíts meg a gonosztól |
|
|
|
A hindu énekekből
|
Húsom volt a földje telke |
|
| Egy-egy csillag bujdosott |
|
| Nincs szökőkút nincs karom |
|
|
| Kondul az üllőn rézkalapácsom |
| Rézszinü majmok tánca a fákon |
| Légbevésett mozdulatokkal |
|
|
Fém-pásztortűz freccsen az égre |
|
S égett arcom százezernyi |
|
|
|
Vadkan
| Akkor ugrottam árokba kúsztam |
| Hasított mellel friss hóba úsztam |
| Futottam délig futottam éjig |
| Meredek alkony legtetejéig |
| Egy som-bokorba feküdni estem |
| Félhold világa mossa a testem |
| Folyik a vérem fekete vérem |
| Fekete csíkban a hófehéren |
| Félhold világa fekete égen |
| Folyik a folyik a folyik a – |
|
Köszörü sziklán sziszeg a szél |
|
Téli angyal
| Szélfuvásnyi gyenge zajt hall |
| Összerezzen: itt az angyal |
| S ő is tudja: minden angyal |
|
| Iszonyu szél volt márciusban |
| Nagy piros égbolt szél-parázs |
| Nem volt este hogy lehussant |
| Szélborzolta sas-szinü szárnya |
| Be se fért a cseppnyi házba |
| Kint maradt a fél palástja |
|
|
Hekaté
| Fényes sziklán fekete törzse |
|
| Széles szíjon leng a puzdra |
|
|
Fügefák
| Egy csengős kecskenyáj halad |
| Öblükben csengenek a magvak |
| Fekete-bronz döngése hallgat |
|
|
Lélegzet
| Ne hagyj el engem, levegő, |
| engedj nagyot lélegzenem, |
|
| Egy ezüstnyárfát adj nekem, |
| arcom a rezgő lombba nyújtva |
| hadd fújjam rá lélegzetem, |
| s ő fújja vissza szüntelen |
| új, szennyezetlen életem, |
| mig kettőnk arca közt lebeg |
|
|
Széndioxid
| Csak a növény a tiszta egyedül, |
| éjszaka mégis ő cseréli át. |
| Tisztán ragyog reggel az égi sátor |
| a tölgyek néma megváltástanától. |
|
Hasonlat
| Aki evezett kezdődő viharban, |
| képtelenül feszítve kvadricepszét |
| a lábtámasz szikláját tolva el, |
| s akinek akkor súlytalan maradt |
| váratlanul a jobbkeze, mivel |
| repedt nyélről a lapát hátracsuklott, |
| és aki akkor megbiccent egész |
|
Mint aki
| Mint aki messze hírt hozott |
| és aztán végleg elfeledte, |
| s a szemcsés fényből egy marok |
| benne maradt, batyuba kötve – |
|
| így vándorol a feledékeny, |
| a teste gyűrött köpenyében. |
|
|
Azelőtt
| Gyűszűvirággal összecsaptak, |
| hullámzott egy mezőnyi vadzab, |
| majd elcsitult gyűrűzve, este, |
| és mint derengő bója-lámpa, |
| a mák világított felette. |
| De most titokban egy fa nőtt |
| ott bent, nem vettem észre, nem, |
| de most már érzem, érdesen, |
| törzsben a törzset s gyökerezve |
| hajszálgyökért hajszálerekbe, |
| s amint szilárd hulláma gyűlik, |
| amint a roppant lomb suhog. |
| Mellette minden puszta gyom. |
| De a nevét, azt nem tudom. |
|
Az alvóhoz
| Te ismeretlen és ruhátlan |
| te kelsz ki minden hamuból. |
| Te vagy a hetedik szobában, |
| nem haltál meg, csak aluszol. |
|
| Csak aluszol, háncsból az ágyad, |
| roncs függöny ád a némaságnak |
| nagy, mozdulatlan szárnyakat. |
|
| Csak, mint áramló, lassu rendek, |
| csak alvó látomásaid kerengnek, |
| mint láthatatlan csillagok. |
|
| Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad. |
| Sebesülten is megtalállak. |
| Szólj, hogy szólhassak holtomiglan. |
| Mondd, mondd el végre, merre jártál |
| kimondhatatlan álmaidban. |
|
|
A formátlan
| A formátlan, a véghetetlen. |
| Belepusztulok, míg mondatomat |
| a végtelenből elrekesztem. |
| Homokkal egy vödörnyi óceánt |
| kerítek el a semmi ellen. |
| Ez a viszonylagos öröklét |
| ép ésszel elviselhetetlen. |
|
Párbeszéd
| – Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől? |
| – Rongy lennél egyedűl. Így lobogó, lobogó. |
|
Szél
| Szél fúj be a szavak között. |
|
| S a Semmi itt már annyit ér, |
| amennyit házak közt a tér. |
|
|
Madár
| ki együtt született velem. |
| Már oly nagy, már olyan nehéz, |
| hogy minden léptem gyötrelem. |
|
| Súly, súly, súly rajtam, bénaság, |
| mint egy tölgyfa a gyökerét, |
|
| Hallom, fülemnél ott dobog |
| mostmár eldőlnék nélküle. |
|
|
Ekhnáton
| „Feljövetelt és lemenetelt |
| Sötéten múlsz el, fényesen |
(Ekhnáton Naphimnuszából)
Ekhnáton jegyzeteiből
| Valamit mégis kéne tennem, |
| valamit a gyötrelem ellen. |
| Egy istent kellene csinálnom, |
| ki üljön fent és látva lásson. |
|
| nekem betonból kell az ég. |
| Hát lépj vállamra, istenem, |
| én fölsegítlek. Trónra bukva |
| támaszkodj majd néhány kerubra. |
| És fölruházlak én, ne félj, |
| ne lásson meztelen az éj, |
| a szenvedést kapcsold nyakadra, |
| mintha kerek vércsík fakadna, |
| s az legyen langyos köpenyed: |
| S helyezd el ékszeres szivedben: |
| hogy igazságra törekedtem. |
|
| Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt, |
| és tedd hatalmas funkcióid, |
| csak ülj és nézz örökkön át. |
| Már nem halaszthatlak tovább. |
|
|
Ekhnáton éjszakája
| Mikor lement a térre, már a sátrak |
| a lampionok fényében áztak, |
| gyertyák üvegek nyakában álltak, |
| nyári Halottak-napja-fény, |
| a rózsaszínű krepp-papirbabák. |
|
| Oldalt tetováltak dombjai, |
| dinnyék olajzöld bőrén forradásos, |
| kötőtűvel kipontozott szivek. |
| Fent fényreklámok hullámzó haja. |
| Sötét volt az az éjszaka. |
|
| ment mozdulatlan, egy magasvasút |
| futott fölötte. |
Tisztítsd meg az arcod. |
|
Két tenyered öblébe hajtod, |
|
tenyéröbölnyi vízre hajtod, |
|
itasd meg, mint egy madarat, |
|
itasd meg, mint egy állatot, |
|
mosd, mosd az arcod és a nap, |
|
melynek minden sugara végén |
|
apró keze van, majd a nap |
|
| Éjszaka. Vásznai súlyosodva |
| függtek be a fények közé, |
| a pultok közé, melyek selyemcukor-mód |
| és úgy csillogtak, mint a hernyók, |
| gyertyák fulladozása, szélroham. |
|
| |
| A kertben volt a százezernyi, |
| a másik arcot kell lenyelni, |
| s a zöld virág, a bodzaág, |
| amelyre Judás felköti magát, |
| s egy csillag némi zöldje fönn, |
| a kertben volt a mérhetetlen, |
| bár volnál oly kicsiny, szerelmem, |
| mint egy isten az ostyán. |
|
| És jöttek már a tankok. |
Fém-hullámhegyek |
| elől futott az utca kőmederben, |
| futottak a puha testek fém és kő között, |
| egy-egy léggömböt húzva még magukkal, |
| dőlt bódék vászoncsattogásait, |
| távol hamut, és üveg-permetet, |
| s a hangközökben azt, ami fújt felettük, |
| fent, fent, a teljes égitest fölött. |
|
| Egy mellvéden vetette át magát |
| együtt, meredeken gurultak, |
| darabosan, zökkenve hulltak, |
| fent sorozatok még, ők egymáson át, |
|
| – – – – – – – – – – – – – – – – – – |
| Köd volt, amikor ujra látni kezdett. |
| A vízparton feküdt. A nád. |
| Mellette másik test is az iszapban, |
| oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt, |
| mintha külön hó hullott volna rá. |
| Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal |
| emelkedett föl, mint a füst, |
| mellőle, vagy, belőle fölkelt, |
| s oly áttetsző volt, amikor feküdt. |
| Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal. |
|
| És vitte akkor is, mikor elindult. |
| Homályosan, a testet vitte még. |
| Elnyúlt ködök vízszintesében |
| ment, |
jobbkezével tartva balkezét. |
|
|
Amikor
| Amikor én istent faragtam, |
| kemény köveket válogattam. |
| Keményebbeket, mint a testem, |
| hogy, ha vigasztal, elhihessem. |
|
A csak-jó
| Hogy a csak-jó se hal, se hús? |
|
Ekhnáton az égben
| Ott minden épp olyan. A bánya. |
| Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök. |
| Amint tapintja a mészkőfalat: |
| Mintha belülről hajnalodna, |
| a sziklák vékony oldalán, |
| s oly áttetsző a kő, a vas, |
| mint egy végső kudarc után. |
|
| Ötujjasan, mint elhagyott kezek, |
| vagy fölnyúlnak függőlegesre, |
| már-már uszályos mozdulat, |
| s jelentésükig el nem érve |
| halványan folynak a földre, |
| ahogy kinőnek és ledőlnek |
| ezek a felhős, hosszú törzsek, |
| egy másik erdő jár a fák közt, |
| s egy másik lombot hömpölyögtet. |
|
| keskenyvágányú sínpár, virradatban. |
| Ott már a nap, jön gőzölögve, |
| oldalt hasít be a ködökbe, |
| fölszikrázik a fű-alatti fém, |
| míg egy bokor-fal váratlan szökik fel, |
| mert végetér a sín a fű alatt. |
| És aztán néhány talpfa csak, |
| mint néhány zökkenő lépés előre – |
| a tisztáson megáll a nap. |
|
| Ott délelőtt. Ott nagy növények. |
| Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét, |
| fehér-küllős növény-napokkal |
| hullámtalan Tejút és semmi szél. |
|
|
A tárgyak
| Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak. |
| Az én szivemben boldogok a tárgyak. |
|
A tárgy fölött
| Mert fény van minden tárgy fölött. |
| A fák ragyognak, mint a sark-körök. |
| S jönnek sorban, derengő végtelen, |
| mind homlokán hordozva mását – |
| hiszem a test feltámadását. |
|
|