Paradicsomkert

I. Egy szál kövér pipacs lobog, hol az erdőig ér a rét, egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva, akár a nyúl a fél-fülét. Itt a határ. Itt reng a páfrány, míg a karhossznyi sün kilép, a völgybe innen hempereg le, akár egy pohos barna-medve, nem borzolódó, lágy tüskéivel a homokot szelíden hersegetve. Lejjebb vad bokrokban a szöllő, hol törzsre érez, felszökik, s óriás babérlevelek közül csüggeszti kebleit. Úgy ring a zöld, akár a víz, tömör hullámmal csap a hegynek, a szirtek lágy hússal remegnek, csak itt-ott villan ki a lomb alól a kő, a csont, és foltos, szaggatott a táj: kövér, kopár. S ott lent, hol kitárul a völgy, ahol fátyol-eres gomolyba a hőben minden szerte-folyna, egy sor feszes, mértani-rendü szálfa, a táj szélén éles fekete szálka, nem olvadozva-rengve, nem lazulva, a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja, s állja a hőt, – közükben a szeletekre szabdalt végtelennel: a szálka-fák közt áttükröz a tenger. * Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú? Nem hallod-e fejed felett halkan pendülni az eget – mint az ezüsthöz koccanó üveg, bong, bong a bolt – nem hallod-e a seregélyeket? Nem látod-e, amint lecsapnak, rezgését a szőlőlugasnak? S nem látod-e, amint a fürtből a csőr alatt kibuggyanó bogyók sűrű illata füstöl? Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli fények mögött a mélyebb feketét? Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva most kezdenek derengeni, most, most fordulnak új alakzatokba a kintibb ég halvány jelképei. Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd, orsózza már, orsózza az időt, útjára indít minden erjedőt, mézgás meleggel tapadnak az ágak, nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad, és széthasadt gyümölcsök közt heversz? Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat? Nem félted-e a két szemed? Fordul az év, takard el, míg lehet. Nem félted-e a gyönge szád? Nagyon tapad a szőlő méze rád. Nem félted-e a válladat? Az indiánszínű szeplők miatt olyan, mintha mindig sütné a nap – nem félted-e, hogy sustorogva rászáll az őszelő, a súlyos indián-nyár, s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva egy perzselő foltnyi homokra, majd felkiáltva hemperedsz be a vonagló-indás berekbe, de ott is megmar a növényi láng, a roppant napban szinte láthatatlan kék borszesz fénnyel sistergő katáng, és csontig eszi minden ízedet – nem félted-e a két szemed? És ott a Lány. Nem néz reád. Nem félted-e gyönge szád? Ő térdig fűben áll, s a zöld úgy tükrözik a bőrén, mint a fehér mennyezeten a kinti, zöld verőfény, mikor a fákra űl a nap – nem félted-e a válladat? * Aztán alkony. Aztán alkony. Nagy, hűvös ég. Utoljára a felhők felrohannak. S oly nesztelen csapó sörénnyel, olyan hasító hegyü fénnyel, olyan habokkal, torlaszokkal, oly óriás mozdulatokkal készülődik a tépett kora-éj, s oly űzött némasággal, hangtalan, mint a kimondhatatlan szenvedély. Lebágyad. Csönd. A hegytetőn ül mozdulatlan két alak, két oldalról a hűvös, érdes fatörzsnek vetve hátukat. Körül, a síkságból kiszökve derékig ködben ott lebeg egy-egy üres, aprócska vulkán. Holdfényben néma hold-hegyek. A holdfény egyre élesebb, s mind feketébb az éjszaka. Szél mozdul olykor.   S válaszolva végigrezeg a fuvalomra fejük fölött a Fa.   II. A hűvös pára földre cseppen: egy angyal jár az éji kertben. Csuhája a bokrokhoz ér, sutrálja őket, mint a szél. Aztán megáll. Embernyi botja végét befúrja a homokba, két tenyerét a bot fejére, támasztja állát a kezére. Két lomb-szelet közt messze láthat: a földi téren árnyra árnyat. S ha lefoszt egy-egy árny-pihét, alatta újabb árnyalatnyi temérdek újabb árny szakad ki, egy óriási vadmadár… De nem. Elég. Elég a kép. Lélegzik egyet. Fullatag a végtelen árny-zuhatag, jöjjön helyette más alak, s látja a földet, mint halat. Az űr vizéből gömbölyű, fényes hátát kidugja. Pára lövell belőle felzihálva, és képtelenül melegen: léttelen, jeges vizeken. – Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal – mely már zubog, hallod, Uram? Én, aki élek hangtalan, én, ki haránt-meredeken fúródom át a tereken, talptól szemöldökig sötét, deres szárnyamba burkolózva, én mit bánom? – de ő, a két félre hasadt vérjárta forma, aki e hal, vagy e madár hátán kapaszkodik, hörög, csupasz karját nyújtva riadtan, mézgás-szemű majomkölyök, s Te úgy nézed, úgy hallgatod, mint ő az állatot – Őt mire szántad? – Mire néki a testtelenből testbe lépni? Mire gömbnyi szemében úszva a fenn száguldó esti ég? a rostra-feszített ostya-vékony szirom? mire e rothadékony gyönyörüség? Mire, ha majd emelkedik, az emelet, a bakelit? a cink? a drót? a drótvilágon mért fennakadni, rongy az ágon, mire pengén kis-ujjnyi-forma, acélba-edzett vércsatorna? Mire a benti boltozat, a csont alatt? A halvány idegekkel osztott, eleven-hálós végtelen: belülre felrajzolt horoszkóp? Mire a lét alatti lét? az állat-rend, a fű-család? kövek? palák? Vakítsd meg most! Nőjön vakon! vagy szórd a szélbe, Fergeteg! fújd szét, elektron-felleget! Hiszen tiéd az irgalom – Így szólt az angyal. Így szólt az angyal. Válla mellett némán himbált egy bodza-ág, foszforos fényű tenyerén tartva derengő illatát – így szólt, mig földre hullt a hold, az is kerek, tenyérnyi folt, így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve szitált a fény a lombközökbe, s már miljom kartalan, fehér, világító ezüst-tenyér hullámlott, miljom cseppnyi mérleg – így szólt, amíg a lombon át a tálkák rezgő mozdulattal latolták már az éjszakát – Így szólt, s elhallgatott az angyal.