Balaton
Karton fürdőruha-maradvány |
de gyönge melle, mint a hablány |
melle a sás közt, úgy ragyog, |
sötét fejét a torzsba fúrta, |
mozdulatlan nyakát szelíden |
fürtök. Moszatba ér a karja széle: |
|
Két barna combján szőke, göndör |
|
|
szine alatt, szine felett |
halottak, roncsok, repülők, |
|
Mocsári tó. Mint nádcukor |
csak ősszel látni, ha higúl, |
s felszáll a gőz a domb hegyéig, |
hogy ott szelídebb istenek |
kecskecsecsű szölleje érik. |
|
|
A kisebb tó, a fok mögött. |
A nagy víz hajdan erre járt. |
|
|
Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl |
a fényben, amint ráfröccsen a hab. |
Szalmakalapod vedd le a fejedről, |
s takard el vele arcodat. |
|
Füled alatt a palló, mint a dob. |
Halkan dobol a víz a dobban. |
Fogják a hangját sűrű nádasok. |
Hallani, hogy a deszka roppan. |
|
Aludj halász. Épp három óra. |
Krisztus halála perce ez. |
Észrevétlen suhint a tóra |
a nap, s egy napot elfelez. |
|
|
Se hold, se út. Fönt jár a szem, |
bolyong a csillag-sűrüben. |
|
Lent egy kőpárkányt látni még, |
mintha foszfortól fénylenék. |
|
S ütődvén a hegy kebeléhez, |
a kéz egy szöllőfürtöt érez. |
|
Hogy nem buggyan szét ez az ég! |
Hogy bírja önnön gyönyörét! |
|
S iszonyatát – az éj delel – |
Hogy vége lesz, hogy bírja el? |
|
|
Nem mozdul mégse: reszket, |
rezeg a kétszinü metszet, |
állja a hab, mig felszökik, |
a metsző szélvész karcait. |
|
Állja a víz a szél marását, |
holdtalan éj lesz – meg ne lássák, |
halott a lány, hogy meg ne lássák, |
a torzsba bújt, elernyedőben, |
de szűk a víz, emeli hátát, |
mert mélye nincs, csupán időben, |
forró deszkán mutatja füstjét, |
takard el arcod, mindenütt |
a rémület s a gyönyörűség, |
keblek: szöllőfürt, hableány, |
suhint a nap, hasad a karton, |
kecskecsecs az északi parton, |
csillagsűrűbe csal az éjjel, |
ki bírja el, hogy vége lesz, |
meg ne lássák, a hold se kél fel, |
Krisztus halála perce ez – |
|
|
|