Tájképek

Kertváros

Üres az út, égnek a lámpák.

S úgy buggyan, mindjárt alvadón,

a sűrű lomb a kert falán át,

mint szív falán a fájdalom.

Alvadt, sík fűcsomókba gázol

olykor a láb; halad az éj,

s villódzik, néma láthatáron,

a szárazvillám szenvedély.

Hiába villog. Csonkig égve

görcsösen mered föl a ház,

vonalát bevájja az égbe,

s nem bírja megadni magát.

Éjfél

Harmónikás ablakom kitártam.

Így lehet akár Argentinában,

oly sötét és oly magas az ég.

Lent a kovács tüze már eloltva,

egy-egy görbe kémény lovagolja

apró háza nyereg-tetejét.

A hőség is mintha elaludna.

Néma lámpafényben ég az utca.

S ráncos pillán, függöny-ráncon át

távolabbról egy kis villa fölnéz –

mélyebb éjbe most fordul a földrész –

nézi a növekvő éjszakát.

Szél indul. Lent imbolyog a lámpa,

lassan lengő fénykörébe zárva

egy faldarab véle imbolyog.

S kint felejtve, odafenn a rácson,

hófehéren borzong meg a vászon,

s egymagában csattog és lobog.

Dél

Nagy ollóval vágja a nap

rövidre mind az árnyakat,

és úgy cikáz, hogy pontosan

mindennek pontos árnya van.

Csak a folyó szökik maga

árnyatlan, mint az éjszaka,

s hogy látsszék – mint madár a tollát,

kibont két, villogó vitorlát.

Otthon

Ablakomból messzire látni,

bár köddel jő az alkonyat.

Ott lent kovács tüze parázslik

a deres plé-eresz alatt.

S amott, közelgve, távolodva,

a sík utat narancs-piros,

lámpás orrával szimatolja

a ködben bolygó villamos.

Mint egy folyó nyugszom az ágyban,

vászon-völgyeken, halmokon.

Testből idővé válva lassan

a napból éjbe így uszom.

És éjszaka, elcsöndesedve,

partjaimról magasba röppen

ködöt kavarva egy madár,

és némán kóvályog fölöttem.

Zárd be az ajtót, míg lehet,

hadd kocódjék a zár a széllel.

Szorong a csönd, szorong, remeg:

a hang mikor hasítja széjjel.

Dobog a fal. Valaki jár.

De tart a mész, még nem szakad.

Szorong a csönd, koccan a zár,

dobog a padló. Tartsd magad.

Október

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszamos, hüllő-hátu cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasu gépek,

rájuk irva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targalyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza –

hallani, amint tántorog.

A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt,

sárga falukat sütötte a nap.

Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,

mint kővel rajzolt gyermekkori kép,

s fénylett, összehúzott szemembe érve

a déli, nyári sárga-kék.

Azóta láttam tengerek felett,

az oszlopokon hogyan verdesett,

hogy dobogott a vonalakba zárva

a márvány görbe erein a sárga,

s micsoda távolt tükrözött

a kék az oszlopok között.

Volt már, hogy a kék megsötétedett,

mint óriás tó, ibolyaszínű lett,

egy vékony fiú szobra állt a térben,

az ibolyaszín előtt hófehéren,

s oly élesen, mint a sötétedő

élet előtt a mult idő.

Itt, ez a sárgaszín narancs.

S – ez kellett még – egy raj galamb

csap föl, mintegy szita alól

egyszerre a templomfalon,

s megborzolják a nagy, avitt,

csapott tető vonalait –

Szorong a szív. S benne szorong

a nyári fény, a sok torony,

ibolyaszín, a messze, vékony

szoborfiú, az omladékon

az oszlopok, a kupolák,

szorong a szívben a világ –

Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,

a sárga mögött lengesd meg a kéket,

hogy megmaradjon, mozdulatlan,

egy szárnycsapásnyi mozdulatban.

Város, télen

Fölülről látni ezt az udvart,

az apró, öt ház udvarát,

mindig fölülről és haránt,

mint egy képet, mely távlatába,

mint multat, mely önmagába,

bárhonnan nézed, visszaránt.

Az udvaron drót és talicska,

vasalatlan kerékcsomó.

A csúcsos háztetőkre ritkán,

reszelősen hintve a hó.

A tájék, hátrébb, elhaló.

Az őrülteknek, rákosoknak

kórháza szögletes szügyét

feszítve mozdul, s visszatorpad,

az alkonyat odvába olvad,

az ég alján, odalehellve,

borzong egy jegenyefa lelke,

s a kémények az esti ködnek

felelve, lassan füstölögnek.

Az alkony kék pillanatát

átvágja most egy fény-nyaláb,

s a fellegek közt úgy dereng fel

a kék és rózsaszín november,

mint egy tavasz.

És estelig

az esztendő emlékezik.

Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán

hordozva puffadt homlokot,

kristálycukrot és sávba oldott

pergamen-lámpával a boltot:

a kávé-gép zubog.

Zubog, remeg, s vigan sipolja

az induló mozdony jelét,

akárha a kinti sötét

suhogó nagy terein át

vinné falatnyi vonatát,

és vele sértetlen repülne

a fulladt, langyos-szagu fülke.

Ajtó csapódik szárnyasan.

S harangoz, szögnyelvű haranggal

egy Betlehem s két kamasz-angyal.

Tornacipős, kucsma-fejű

pásztor a pult előtt kiált,

ott szólongatja Máriát,

a bundáról szerteszalad

a kávészagnak nekidőlve

az a hóverte-puli-szag,

s a gép hasán feltündökölve

villámló foltokban keringnek

a kabátra-vett férfiingek –

szusszan a kávé s „Szálljatok

le betlehemi angyalok”.

Mögöttük vékony, olvadó

fényszálban szitál be a hó.

A hó, a hó.

Az öt háznak térdéig ér.

Fekete a függőleges,

és minden vízszintes fehér.

Fehérrel megvasalt kerék

az udvaron, s egy ferde rönkő

hátrahökken, végigremegve,

hogy görcsös testén ott simul

a fehérség égbeli teste.

A kovácsműhely felzihál.

Szikrát vet a piros lehellet,

hiába fojtja egyre lejjebb

az éj lágyszálú pelyhezése,

kicsap, kilángol megtetézve,

és fátylon át és éjen át

lüktet parázsló szívverése –

de oldalt, hol a fény nem érte,

nézd, nézd, az egy-szál tujafát:

felszökkenő, roppant bozontja

a fél-eget magára vonta,

s most csupa örvény és taraj

dermedő hullámaival,

fehér habok tajtéka rajta,

s az éjszakát úgy üti által

a megfagyott szökőkutak

mozdulatlan extázisával.

Balaton

1.

Karton fürdőruha-maradvány

őrzi rajta a századot,

de gyönge melle, mint a hablány

melle a sás közt, úgy ragyog,

sötét fejét a torzsba fúrta,

mozdulatlan nyakát szelíden

körülhullámozzák a kurta

fürtök. Moszatba ér a karja széle:

afféle

Oféliát vélnél a vízben.

Jő a fiú. Gázol, kutat.

Két barna combján szőke, göndör

pihék remegnek, hajlanak

a szembevágó vízözöntől.

2.

Ki hinné, hogy a Balaton

szine alatt, szine felett

halottak, roncsok, repülők,

alapító oklevelek?

Mocsári tó. Mint nádcukor

csorog belé a hold,

elforrta már a féllevét,

mig délibb napja volt,

csak ősszel látni, ha higúl,

s felszáll a gőz a domb hegyéig,

hogy ott szelídebb istenek

kecskecsecsű szölleje érik.

3.

A kisebb tó, a fok mögött.

A nagy víz hajdan erre járt.

Levendula-mezők között

látni a geológiát.

Hegyet gyűr, szétszakít,

humuszt morzsol hamuból,

s iszonyatos lábujjai

kiállnak a saruból.

4.

Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl

a fényben, amint ráfröccsen a hab.

Szalmakalapod vedd le a fejedről,

s takard el vele arcodat.

Füled alatt a palló, mint a dob.

Halkan dobol a víz a dobban.

Fogják a hangját sűrű nádasok.

Hallani, hogy a deszka roppan.

Aludj halász. Épp három óra.

Krisztus halála perce ez.

Észrevétlen suhint a tóra

a nap, s egy napot elfelez.

5.

Se hold, se út. Fönt jár a szem,

bolyong a csillag-sűrüben.

Lent egy kőpárkányt látni még,

mintha foszfortól fénylenék.

S ütődvén a hegy kebeléhez,

a kéz egy szöllőfürtöt érez.

Hogy nem buggyan szét ez az ég!

Hogy bírja önnön gyönyörét!

S iszonyatát – az éj delel –

Hogy vége lesz, hogy bírja el?

6.

A rézvörös, a szürke

egymásba fúrta tőrét,

tusakodik az alkony,

reszket a tág levegő-ég.

Nem mozdul mégse: reszket,

rezeg a kétszinü metszet,

állja a hab, mig felszökik,

a metsző szélvész karcait.

7.

Állja a víz a szél marását,

tusakodik az alkonyat,

holdtalan éj lesz – meg ne lássák,

takard el vele arcodat,

halott a lány, hogy meg ne lássák,

a torzsba bújt, elernyedőben,

de szűk a víz, emeli hátát,

mert mélye nincs, csupán időben,

mocsári tó, iszapja fűt,

forró deszkán mutatja füstjét,

takard el arcod, mindenütt

a rémület s a gyönyörűség,

keblek: szöllőfürt, hableány,

suhint a nap, hasad a karton,

iszonyatos lábujj nyomán

kecskecsecs az északi parton,

csillagsűrűbe csal az éjjel,

ki bírja el, hogy vége lesz,

meg ne lássák, a hold se kél fel,

Krisztus halála perce ez –

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,

hol az erdőig ér a rét,

egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,

akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,

míg a karhossznyi sün kilép,

a völgybe innen hempereg le,

akár egy pohos barna-medve,

nem borzolódó, lágy tüskéivel

a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,

hol törzsre érez, felszökik,

s óriás babérlevelek

közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,

tömör hullámmal csap a hegynek,

a szirtek lágy hússal remegnek,

csak itt-ott villan ki a lomb

alól a kő, a csont,

és foltos, szaggatott a táj:

kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,

ahol fátyol-eres gomolyba

a hőben minden szerte-folyna,

egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,

a táj szélén éles fekete szálka,

nem olvadozva-rengve, nem lazulva,

a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,

s állja a hőt, – közükben

a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?

Nem hallod-e fejed felett

halkan pendülni az eget –

mint az ezüsthöz koccanó üveg,

bong, bong a bolt – nem hallod-e

a seregélyeket?

Nem látod-e, amint lecsapnak,

rezgését a szőlőlugasnak?

S nem látod-e, amint a fürtből

a csőr alatt kibuggyanó

bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli

fények mögött a mélyebb feketét?

Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva

most kezdenek derengeni,

most, most fordulnak új alakzatokba

a kintibb ég halvány jelképei.

Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,

orsózza már, orsózza az időt,

útjára indít minden erjedőt,

mézgás meleggel tapadnak az ágak,

nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,

és széthasadt gyümölcsök közt heversz?

Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?

Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?

Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?

Az indiánszínű szeplők miatt

olyan, mintha mindig sütné a nap –

nem félted-e, hogy sustorogva rászáll

az őszelő, a súlyos indián-nyár,

s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva

egy perzselő foltnyi homokra,

majd felkiáltva hemperedsz be

a vonagló-indás berekbe,

de ott is megmar a növényi láng,

a roppant napban szinte láthatatlan

kék borszesz fénnyel sistergő katáng,

és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.

Nem félted-e gyönge szád?

Ő térdig fűben áll, s a zöld

úgy tükrözik a bőrén,

mint a fehér mennyezeten

a kinti, zöld verőfény,

mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?

Aztán alkony.

Nagy, hűvös ég.

Utoljára a felhők felrohannak.

S oly nesztelen csapó sörénnyel,

olyan hasító hegyü fénnyel,

olyan habokkal, torlaszokkal,

oly óriás mozdulatokkal

készülődik a tépett kora-éj,

s oly űzött némasággal, hangtalan,

mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn

ül mozdulatlan két alak,

két oldalról a hűvös, érdes

fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve

derékig ködben ott lebeg

egy-egy üres, aprócska vulkán.

Holdfényben néma hold-hegyek.

A holdfény egyre élesebb,

s mind feketébb az éjszaka.

Szél mozdul olykor.

S válaszolva

végigrezeg a fuvalomra

fejük fölött a Fa.

II.

A hűvös pára földre cseppen:

egy angyal jár az éji kertben.

Csuhája a bokrokhoz ér,

sutrálja őket, mint a szél.

Aztán megáll. Embernyi botja

végét befúrja a homokba,

két tenyerét a bot fejére,

támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:

a földi téren árnyra árnyat.

S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,

alatta újabb árnyalatnyi

temérdek újabb árny szakad ki,

egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.

Elég a kép.

Lélegzik egyet. Fullatag

a végtelen árny-zuhatag,

jöjjön helyette más alak,

s látja a földet, mint halat.

Az űr vizéből gömbölyű,

fényes hátát kidugja. Pára

lövell belőle felzihálva,

és képtelenül melegen:

léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –

mely már zubog, hallod, Uram?

Én, aki élek hangtalan,

én, ki haránt-meredeken

fúródom át a tereken,

talptól szemöldökig sötét,

deres szárnyamba burkolózva,

én mit bánom? – de ő, a két

félre hasadt vérjárta forma,

aki e hal, vagy e madár

hátán kapaszkodik, hörög,

csupasz karját nyújtva riadtan,

mézgás-szemű majomkölyök,

s Te úgy nézed, úgy hallgatod,

mint ő az állatot –

Őt mire szántad? – Mire néki

a testtelenből testbe lépni?

Mire gömbnyi szemében úszva

a fenn száguldó esti ég?

a rostra-feszített ostya-vékony

szirom? mire e rothadékony

gyönyörüség?

Mire, ha majd emelkedik,

az emelet, a bakelit?

a cink? a drót? a drótvilágon

mért fennakadni, rongy az ágon,

mire pengén kis-ujjnyi-forma,

acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,

a csont alatt?

A halvány idegekkel osztott,

eleven-hálós végtelen:

belülre felrajzolt horoszkóp?

Mire a lét alatti lét?

az állat-rend, a fű-család?

kövek? palák?

Vakítsd meg most! Nőjön vakon!

vagy szórd a szélbe, Fergeteg!

fújd szét, elektron-felleget!

Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.

Válla mellett

némán himbált egy bodza-ág,

foszforos fényű tenyerén

tartva derengő illatát –

így szólt, mig földre hullt a hold,

az is kerek, tenyérnyi folt,

így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve

szitált a fény a lombközökbe,

s már miljom kartalan, fehér,

világító ezüst-tenyér

hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –

így szólt, amíg a lombon át

a tálkák rezgő mozdulattal

latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

A képekről

Hogy szerettem a képeket!

Istenem, mennyire szerettem,

ha ott fújtattak körülöttem,

horkoltak, ideges lovak –

Befogtam őket s rajta csak!

Hogy dobtam közibük a gyeplőt,

s ha az egész már szinte feldőlt,

akkor kaptam utána gyorsan,

feszítettem és visszafogtam,

a vágta és a fékezés

két gyönyörével két karomban.

Ma hátat forditok nekik.

Rugdalom a tér köveit.

S csak izmom rezdül meg a zajra,

mikor egy-egy mögém kerül,

s inas fejét vállamra hajtja.

Viadal

A két marokkal körbefoghatót,

Az állandót – a képeket szerettem;

Az elevent és mégsem elmulót,

A rezdülőt és mégis rendületlent.

Lábak, lovak, pompásan mozdulók,

Szüntelenül dobogtak életemben,

S velük próbáltam minden kaptatót

A páncél-fényű, éji félelemben.

De hogyha bensőbb lesz a félelem,

S a küszködőre önnön vége támad,

És sárkányt győzve sem győz férgeken:

A két marokra markolt kopjaszálat

Félrehajítja akkor hirtelen,

Vértjét lazítja, szíjai levásnak,

S odakinálja testét meztelen

A poshatag, formátlan pusztulásnak.