Villamos

Sidney Keyes emlékének

 
Halad a villamos, hörög,
kínjában tántorog szegény,
fürtben csüngünk a sárga állat
apadozó villany-tején.
 
Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,
 
fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,
 
a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,
 
kis szalamandra ül a fotel hajlatán.
 
Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,
 
polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,
 
s lassan penészedő bélését, szíjait,
 
mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.
Mindig utat javítanak.
A kövek szinte talpig érnek
a ritka lépcső-rács alatt,
s hogy a villamos egyre ráng,
közelcsúsznak az elefánt-
bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.
 
S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,
 
és érzi bőrnemű, fekete lombjait,
 
úgy roppantják körül a ház falát az éjnek
 
hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.
Szatyorban egy cafatnyi hús,
átüt a vörösbarna lé,
s egy könyv: A dialektikus…
már haladunk a híd felé,
a rendőrsíp véknyan sivít,
lent idegen uszályhajó
hordozza apró házait,
tetők, muskátli és a szélben
csíkos zsebkendő a kötélen,
s a matrózok égszínű blúza,
mintha olasz kisváros úszna –
 
Éjjel indultak el. A ház fala derengett,
 
különben semmi fény. Az ösvényen, elől
 
terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,
 
reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.
 
Mögötte az a pár tompított zaju gép,
 
nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –
 
a benzin sem zubog, de forró szaga még
 
emlékezik a nap émelyítő hevére.
 
Fordul a híd, lejtősödik,
 
nekilódul a szédület,
 
feszülj kéz, görcsösülj izom,
 
ott fent a budai hegyek,
 
egy pillanat, futnak az ívek,
 
s nem nyujtózhat a megfeszített
 
szem megváltó hajlatukon –
 
Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában
 
mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.
 
Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,
 
reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –
Kiszakad innen az, aki
nem markol most. Szakadna ki!
Fullasztó testek, testre test,
micsoda mozgó hullahegy!
 
Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra,
 
felsír a fék, akár a kés,
 
körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,
 
tántorodás, émelyedés,
 
egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,
 
nem tart tovább már, ami tart,
 
a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,
 
és omlik, mint a gyönge part –
[ Digitális Irodalmi Akadémia ]