Eszmélet

Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább ebben a sűrű, koranyári hőben? Éles sávokban hull be a világ homlokom alá: napfény, járda, fák, s fel-felhasítja a ködöt előttem. Eszméljek-e a sávos zümmögésből? Zsalum mögül fölkelni kell-e már? S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör- formájú homlok, mely egésszel ér föl nekem – ha közben pusztul a határ? Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat, s a gondolattól visszaránt a kín, hisz romlást csíráz minden pillanat, s mint virágról, szirmonként hullanak rólam eszméim, hajam, ujjaim. Leprás virág. Nem születtem betegnek, de ízenként kikezd a rothadás. Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet, és a nevetlen, titkos gyökereknek raja erősebb, mélyebb földbe ás. Lehull a húsos, langy sziromlevél, lehullik mind, mi édes és esendő, kóró-szikáran él a vágy, de él, s tövig lenyírt eszemben újrakél út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.