Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű, ki elhiteted: fontos élnem. Erkölcs és rémület között egyszerre fényben s vaksötétben, mint egy villámszaggatta táj szikláin, ahol állhatatlan roppant felhők – nagy, gomolyos agyvelők – tüze összecsattan, s a tűzzel csíkos levegőben szülik a szüntelen csatát, sejt-korom óta ismerős végtelen Buda-ostromát, hol minden vibrál és veszendő, hol minden fércelt, foszladó, hol rojtosodik már a szív, s egyetlen szálon függ a szó, a szó, amely a földből égbe sistergő döngés ütemét ingázza folyton, összevétve önrángását, s a fellegét – erkölcs és rémület között, vagy erkölcstelen rémületben, mesterségem, mégis te vagy, mi méred, ami mérhetetlen, ha rángva is, de óraként, mely képzelt ütemet rovátkol az egy-időn – mégis a fényt elválasztja az éjszakától.