Mesterségemhez
Mesterségem, te gyönyörű, |
ki elhiteted: fontos élnem. |
Erkölcs és rémület között |
egyszerre fényben s vaksötétben, |
|
mint egy villámszaggatta táj |
szikláin, ahol állhatatlan |
roppant felhők – nagy, gomolyos |
agyvelők – tüze összecsattan, |
|
s a tűzzel csíkos levegőben |
szülik a szüntelen csatát, |
|
hol minden vibrál és veszendő, |
hol minden fércelt, foszladó, |
hol rojtosodik már a szív, |
s egyetlen szálon függ a szó, |
|
a szó, amely a földből égbe |
ingázza folyton, összevétve |
önrángását, s a fellegét – |
|
erkölcs és rémület között, |
vagy erkölcstelen rémületben, |
mesterségem, mégis te vagy, |
mi méred, ami mérhetetlen, |
|
ha rángva is, de óraként, |
mely képzelt ütemet rovátkol |
az egy-időn – mégis a fényt |
elválasztja az éjszakától. |
|
|
Nem akarok
Nem akarok meghalni, nem, |
éveim bárhogy sokasodnak, |
s keserűjén is a napoknak |
|
Pedig nyughatnék teli szemmel. |
Ültem zsúfolt toronyszobában, |
s a százméteres éjszakában |
lent dübörgött a déli tenger. |
|
Járkáltam nagy, metszett fasorban, |
és fújt a földalatti szél |
|
Rómában egyszer hullt a hó. |
– S ahogy vonultunk a Murán át, |
a csizma, csajka, kézigránát, |
s egy Szultán nevű pejcsikó. |
|
láttam a kormányt Debrecenben – |
nem áll a ház, ahol szerettem, |
s nem ámulok, ha rettegek. |
|
Hajamban ősz szál. A világ |
haját tavaszi szél zilálja. |
Hiába – mondom – mindhiába, |
de mégis moccan, kél a vágy, |
|
hogy élni, lélegzettelen, |
hogy élni étlen, egyedül – |
méláz az ég: borul, derül – |
nem akarok meghalni, nem. |
|
|
Eszmélet
Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább |
ebben a sűrű, koranyári hőben? |
Éles sávokban hull be a világ |
homlokom alá: napfény, járda, fák, |
s fel-felhasítja a ködöt előttem. |
|
Eszméljek-e a sávos zümmögésből? |
Zsalum mögül fölkelni kell-e már? |
S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör- |
formájú homlok, mely egésszel ér föl |
nekem – ha közben pusztul a határ? |
|
Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat, |
s a gondolattól visszaránt a kín, |
hisz romlást csíráz minden pillanat, |
s mint virágról, szirmonként hullanak |
rólam eszméim, hajam, ujjaim. |
|
Leprás virág. Nem születtem betegnek, |
de ízenként kikezd a rothadás. |
Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet, |
és a nevetlen, titkos gyökereknek |
raja erősebb, mélyebb földbe ás. |
|
Lehull a húsos, langy sziromlevél, |
lehullik mind, mi édes és esendő, |
kóró-szikáran él a vágy, de él, |
s tövig lenyírt eszemben újrakél |
út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő. |
|
|
Alkony
s gyakran gondolok csontjaimra. |
Az ér, mely lüktet nyakamon, |
az eleven vért könnyen ontja. |
A léttel küszködöm naponta, |
de győzi jó tüdőm s szivem, |
a hajam bőséges kibontva, |
s hogy megritkul, még nem hiszem. |
|
a nagy díványon, lóg a lábam, |
s úgy párolognak a napok, |
akár az apró tócsa nyárban, |
másik kezem felől, kitártan, |
|
A bőr ilyenkor síma csak, |
a csont a szemnél fontosabb, |
és bizton támasztja a rendet, |
mely most ocsúdik, félve, bentebb, |
s szótaggal méri az időt, |
párnát érzi az arca mellett. |
|
|
Félelem
Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat. |
A rémülettől görcsösen szeretlek. |
Elsorolom, hányféle iszonyat |
vár rám és rád, már arcunkba merednek. |
|
Csak sorolom, csak számolom naponta, |
hörögtető álomból riadok, |
készülődöm még iszonyúbb koromra, |
simogatom sovány, meleg karod – |
|
Kint söröztünk az aquincumi kertben, |
réteges emlék, gyönge, őszi ég, |
elmotyogtam egy gyerekkori versem: |
„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”, |
|
sárgul a lomb és minden perc utolsó, |
illir táncosnő köldökét riszálja, |
a gyom között latin szabásu korsó, |
biciklit hirdet kétméternyi tábla, |
|
langyos a lég, a füst is tündököl, |
a vonaton szöllő-szagú kosár, |
a sűrű illat hajunkra ömöl, |
csordultig érett, s szétbuggyant a nyár – |
|
Hét esztendeje szeretlek, szerelmem, |
fordíts egyet a Göncöl-szekeren |
szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen – |
|
|
Diófa
Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem |
veled a hasító, kérgesítő időben. |
Árnyékát lombhajad szelíden rámveti, |
s ágas-eres kezem visszafelel neki. |
Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt |
te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat, |
gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta |
te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa. |
|
Trisztán és Izolda
Lent fáklya ég. Ködös az este. |
|
Tojáshéj-élet! Merre, honnan |
mozdul a roppant-ujju kéz, |
melynek nyomán végleg beroppan? |
Kutat a kéz, házak alá nyúl, |
az ember fészkét megleli; |
|
Jön, jön. Vállam hiába volt hát, |
s nyakam, szándékom, bírni boltját |
e háznak, s tisztesség; – csomókban |
alusznak kint a földeken, |
rongyukra, arcuk meztelen – |
|
Készíted most is nyoszolyádat, |
elmédben nyitva, nem nekem, |
no, karcsú, kényes, szép pohár, |
be mocskos vagy, be förtelem, |
s elmémben boldog, mint soha, |
megrezdül vékony nyakadon |
én ifjú nem vagyok. Temettem |
csákánnyal, mert fagyott, |
ruhámat nyakamon megoldom |
mindég, ha erre gondolok, |
láttam szétszórtan ujjakat, |
s tébolyt facsarni tiszta észből, |
s ökrendezésig undorodtam |
a bűntől és a büntetéstől: |
fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny, |
s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál, |
az aljból itt kimenekedni rajtad, |
megtántorodva fogtam át a gallyat – |
|
Ki külső vészt küldtél reám, |
fenyegetvén fejem, hazám, |
s férget növeltél szívemen, |
irgalmazz nékem, Istenem! |
|
Lent ritka köd. S mi még? |
|
Duzzad a függöny. Itt a szél. |
s a felderengő bárka-vásznak |
permetjében csattogva áznak – |
|
belenyilallt a tárt szobába, |
súrolta végig feje, szárnya. |
A gyűszű koppan így a selymen, |
|
Nem pusztult el, ereje szálltán. |
Fölborzolt, tollas szív, a párkány |
szélén lüktetett, verdesett, |
áttetsző boltozatú mellet – |
|
mig lent a lányok énekeltek |
(nosza, lengessétek a rózsát, |
mint légycsapó a legyecskét, |
|
Azóta hallom hajnalonként, |
rekedt hang, mit a köd begöngyöl, |
csatakos, csapzott még a fű, |
mint szempilla az éji könnytől, |
szól a veréb-hang, testtelen, |
szól vékonyan, szól tehetetlen, |
hintázza keskeny hang-magát |
egy ág hegyén, a puszta berken – |
ablakban álltam éjjel, mint a gyertya, |
mely önmagában-támolyogva megdől, |
viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja, |
és reszket és lángol a félelemtől – |
De később egyre nő a köd. |
És nő a vád. Roppant uszonnyal |
hánytorog kint a félhomály, |
tengerrel fojtott lassu tűz, |
sustorog, füstölög a táj, |
fullad hang, jönnek, taréjjal, |
úszva a testek, felzihálva, |
kigyöngyösödik, mint a pára – |
|
És aztán vizes, hideg tej, |
szétömlik hirtelen a reggel – |
egy csepp piros a csipkefán |
s a szél marad. Körbecikáz |
s domboldal-hosszat maradék |
|
Csontos vagyok. Sápadt az arcom. |
Nem kell színlelnem a nyomort. |
szándékosan, a leshelyen, |
térd, váll, boka, egy dobbanás, |
s keresztülbuktam testeden. |
Keresztülbuktam testeden, |
homlokomat iszapba hajtom, |
körül a nép, körül a nád, |
tavalyi torzs karcolta arcom. |
|
Téged ragad, visz a menet, |
csattok, arany-farú lovak |
híg, téli porban ködlenek – |
Így indulsz Istent csalni meg. |
|
Kiáltani, megállj, vitézen, |
átvágni kinti, benti vészen |
a dárda-fényben rengő nád fölött! |
A kinti vész! hisz volna tenni tettem, |
körül országra leskelő dögök, |
csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem, |
hogy lebírjam, győzzem az ördögöt! |
|
Üres az út. Sáros az arcom. |
A parton csapzott kalyiba. |
Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni, |
tenger, iszap, gyékénybuga. |
Nádszálat téptem, vállra vettem, |
nincs mit keresni – gyönge dárda, |
nincs mit keresni – most fülemnél |
csörög, csörög száraz szakálla, |
megindulok – nincs mit keresni, |
nincs mit keresni – vág a szél, |
csattog, csattog vizes csuhám. |
|
|
Patak
Én Istenem, te szép, hives patak, |
Hová futottál, szökdeltél előlem? |
Hol csillapítsam buzgó szomjamat? |
S hogy bocsássak meg néked eltünőben? |
Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz, |
Ahol a szomj legperzselőbb a hőben, |
S idegen-légiónyi kín fakaszt |
Új kínt csupán, de nem forrást a kőben. |
|
Három vadkacsa úszik a vizen, |
A part hosszát a király fia járja. |
A feketékre céloz – úgy hiszem, |
Már itt a szél – s a fehéret találja. |
A víz egyetlen vadkacsát viszen, |
– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya. |
De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem – |
Ha néhanap a feketét találja. |
|
Legalább biztosan repülj, golyó! |
Húszezer éve szoktatunk a rendre. |
– A takaró szegélyén indigó- |
Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”. |
És indigó-színben foltosodó |
Az elmeosztály rácsa közt a gyenge |
Vénájú kar, különben, mint a hó, |
Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje. |
|
Ne vígy kórházba, ne engedj oda! |
Iszonyú szag búvik az ételekben. |
De jobb talán a rendőrőrszoba? |
Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen, |
Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka, |
Hol szétárad az elkerülhetetlen, |
S az ember csak füleli, tétova: |
Hogy bugyborog a szív a rettenetben. |
|
Hová futottál, szép, hives patak? |
A deli szarvas képe hol a habban? |
A hab vadkacsát úsztatón dagad, |
Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan, |
Freccsen a vér, a rémület fakad, |
Az éjszakai abroncs szertepattan – |
Hogy csillapítsam buzgó szomjamat, |
S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan? |
|
|
Kiáltva
Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned, |
|
Csak nincs kivel szót váltanom. |
S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet, |
|
Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak. |
Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat, |
|
Életem vékonyul, gyökere félbemetszve, |
|
Virága tán nem nyit soha. |
Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este, |
|
Itt megaláztatás, ott szorongattatások, |
Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját, |
|
Ne hagyd el nyomorult fejem! |
|
|
Elmélkedve
Mit kéne tennem? Nem tudom. |
|
A hitből, és gályára vont |
|
Hová forduljon hát az ész? |
A szóval, mely megsejteti, |
|
|
Minduntalan
percenként öl az indulat. |
S az indulatra, mint a zsák, |
|
Jó volna messze, messze – mindegy. |
Meg-megbicsaklik a tekintet. |
Még vágyom. |
De már hallom olykor, |
hogy sustorog, mint függönyön |
|
|
Jég
Belémfagy lassan a világ, |
kis torlaszokban ott ragad |
egy kép, egy ág, egy égdarab – |
ha hinnék Benned, hallgatag |
széttárnád meleg tenyered, |
s az két kis napként sütne fönn |
a tél felett, a tó felett, |
hasadna jég, mozdulna hab, |
s a tárgyak felszökellve mind |
csillognának, mint a halak. |
|
Jegyzetek a félelemről
Mit bánom én: süvölt, fecseg – |
mégsem ölhet meg engemet. |
Ha rángok is a félelemtől, |
életem akkor sem ezen dől – |
ha meghalok sem függök tőletek. |
|
Dehát a kín, a testi kín, |
Ki természettől távozott, |
az is nyüszített, zokogott, |
s vérátömlesztés-tarkitotta |
foltos karját felém nyitotta – |
|
Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat, |
mit az elme magára vállal: |
a fent-kóválygó kínhalált |
|
Hogy tud reszketni, tehetetlen, |
mint egy járó, húsos növény, |
az ember! Hordva elfedetten, |
a hajló borda-rejtekekben |
s míg színe-fodra meg se lebben, |
láthatatlanul egyre rázza, |
elfojtott szíve-dobbanása! |
|
nem torzítottan, csak a cseppnyi |
üveg-fénnyel megfűszerezve, |
odafestve villog az este. |
|
Bérházak bolygó villanya. |
Neon-plakát néz mozdulatlan. |
Közöttük kicsiny ős-anya: |
kovácsműhely szikrája pattan. |
Tűzfal tövén guggol a viskó, |
plé-ajtaja tárva a térre, |
fel-felparázslik nagy sörénye. |
|
még lombtalan csemete-fák. |
s akkor látja: még nincsen éjjel, |
még zöld az ég, rózsás szegéllyel, |
ismeretlen betűket írnak, |
s köztük, az ég zöld szeletében, |
fent szikrázik az esti-csillag. |
|
És bent a tulipán-csokor. |
|
Mint kit a vihar szembe-kap, |
oly csapzottak, oly borzasak, |
széltépte, lázas hirnökök, |
a késen át, mely nyeste őket, |
a szív riadt felhorkanását, |
belecsapódik, sisteregve, |
vízbe a villám – két szemembe. |
|
Ne játssz velem, hiszen te szűlted |
őket, féreg szülője, föld! |
A te műved – nincs semmi mentség – |
e színjátszó erkölcstelenség, |
mely testet old és testet ölt! |
|
S te másik fent, te hallgatag, |
ezüst-küllős pillád se rebben, |
hamvát szóródni a szelekben… |
|
|
Mindent tudunk
Mindent tudunk. Csak titkolózunk, |
Ki ne derüljön, jól vigyázunk, |
amit félünk, s amire várunk, |
|
Jövendőnk: akárcsak a gyász, |
amely már régen megesett, |
ismerjük s helyrehozhatatlan. |
Mint levelét az ág a fagyban, |
számlálgatjuk a perceket. |
|
|
Egy költőhöz
Kortársam. Ő halt meg, nem én. |
Tobruknál elesett szegény. |
Angol volt. Nekünk más nevek |
jelzik: hol hulltak a fejek, |
s törtek szét, mint érett diók |
s az Eiffelnél jobban elosztott |
egyensúlyú, szép gerincoszlop |
hol szakadt földre csikorogva. |
Úgy gondolok ifjukorodra, |
mint aggastyán, ki összevéti, |
hogy mi az új, s az ötven évi, |
|
|
Villamos
Sidney Keyes emlékének
kínjában tántorog szegény, |
fürtben csüngünk a sárga állat |
|
|
Egy afrikai ház emelkedik a mélyből, |
|
fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány, |
|
a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl, |
|
kis szalamandra ül a fotel hajlatán. |
|
|
Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit, |
|
polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő, |
|
s lassan penészedő bélését, szíjait, |
|
mint teknősbéka holt tetemeit a teknő. |
|
A kövek szinte talpig érnek |
a ritka lépcső-rács alatt, |
s hogy a villamos egyre ráng, |
közelcsúsznak az elefánt- |
bőrű, gyűrött aszfalt-lepények. |
|
|
S mint aki hirtelen egy babérfában ébred, |
|
és érzi bőrnemű, fekete lombjait, |
|
úgy roppantják körül a ház falát az éjnek |
|
hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt. |
|
Szatyorban egy cafatnyi hús, |
s egy könyv: A dialektikus… |
a rendőrsíp véknyan sivít, |
tetők, muskátli és a szélben |
csíkos zsebkendő a kötélen, |
s a matrózok égszínű blúza, |
mintha olasz kisváros úszna – |
|
|
Éjjel indultak el. A ház fala derengett, |
|
különben semmi fény. Az ösvényen, elől |
|
terepjáró sulyos talpa vágja a rendet, |
|
reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől. |
|
|
Mögötte az a pár tompított zaju gép, |
|
nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése – |
|
a benzin sem zubog, de forró szaga még |
|
emlékezik a nap émelyítő hevére. |
|
|
Fordul a híd, lejtősödik, |
|
feszülj kéz, görcsösülj izom, |
|
egy pillanat, futnak az ívek, |
|
s nem nyujtózhat a megfeszített |
|
szem megváltó hajlatukon – |
|
|
Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában |
|
mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti. |
|
Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van, |
|
reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani – |
|
nem markol most. Szakadna ki! |
Fullasztó testek, testre test, |
|
|
Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra, |
|
felsír a fék, akár a kés, |
|
körül a hold, s a fű borotvaéles árnya, |
|
egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek, |
|
nem tart tovább már, ami tart, |
|
a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet, |
|
és omlik, mint a gyönge part – |
|
|
|