Napló

Őseimhez

Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,

tanyák, szekerek, paplakok,

nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban

s egyéb szók, percek, ablakok,

hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok?

előttetek – fényben, vakon –

idegenül, zavartan állok,

s arccsontjaim tapogatom.

Szaladgálok üres szobákban,

tükörbe nézek: nem felel,

gyertyát gyújtok, firkálok, alszom,

s megijedek, ha kelni kell,

már kályha sincs, (mert ostromolják

a várost éppen), s nem tudom,

gondoltak-e új elvekre?

Banánra, füstre, vasuton?

Ostromra? Bundás férfiakra?

Képre? Kezekre könyv alatt?

– Ti szültetek? Ti képzeltétek,

ti formáltátok csontomat?

Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet

szeretnék tudni: nagyapám

(ügyvéd) miért ment Egyiptomba,

pénzzacskóval inas nyakán?

Mi várta? Mit gondolhatott?

Mondjátok, milyen vágy gyötörte?

– Meleg van – mondta biztosan,

s törökös bajszát megtörölte.

Reggeli egy dán kocsmában

Vörös kőpadló, súrolt asztalok,

rajtuk keskeny, keményített az abrosz,

a kandallón tányérnyi, barna óra

szúette lábon dől hozzá a falhoz.

Famutatója rándul, mint az ín

öreg lovak meggöbösödött térdén,

és halkan percen, mintha széna hullna,

vén, lomha testük a jászolhoz érvén.

Mert istálló volt hajdanán e hely,

mielőtt még a tisztaság kifente,

s a holt lovak szelíd farára méláz

a kávéillat gomolyán az elme.

Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,

kávészag árján imbolyogva szintén,

és hátrabök, magyarázva, hogy arra

félrefitult arccal szundít a pincér.

S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!

Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel!

Bizony még sokszor erre gondolok,

a matrácról majd felriadva éjjel.

Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger,

mely hangtalan fickánd az ablakon túl,

s a tompa zúgás, mint a némafilmnél

a zongora, tán nem is vele kondul.

Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé,

a piros sajtok körben puffadoznak,

csusszan, zizeg a sok kemény terítő,

s az asztalok szemérmes táncba fognak,

a barna lépcső fogsorát kinyitja,

s mély basszus-hangon hosszan hahotáz,

zümmögnek mind a termetes gerendák,

és négy sarkát emelinti a ház,

guggoltából feláll – a pincéjében

megkottyannak a pálinkák, borok,

és kéményéből bodrot eregetve

a zsibbadástól vígan tántorog.

Egy viaszkosvászon-csizmás halász

a sziklák mögül éppen erre téved,

megáll, felbámul, s látom, tenyerét

riadtan kapja két kerek szeméhez.

A szörny

Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.

Hullámzik déltől hajnalig,

virágot öntöz, fényt sodor,

s a mélyén lent egy szörny lakik.

Szelíd kis szörny, dícséretes,

a partra néha, félve jár,

körülnéz, iszik, hunyorog,

s kidugott hassal álldogál.

De mostanában szomjasabb.

Jön, s a száján a sűrü lé,

a sűrű holdas éjjelen

mint holdfény csordul kétfelé.

S mostanában el is hízott,

liheg a csuszamlós kövön,

de önlegyőző szorgalom

nyugtalanítja: egyre jön.

S így gyakran hallom éjszaka

ahogyan illik, nyög, hereg,

s csukladozva a szortyogó,

növő iszapban hentereg.

A halottak

Mint, ha a földet szétlökik,

a forrás ujja felszökik:

felszöktél bennem, s így mutatsz

talpam alatt forró kutat.

A gőze kábít: végül erre

tanítsz, s többé nem értelemre?

Már nem tünődsz? Már nem simulsz?

Ölő eszmévé fínomulsz?

Mert a való bő gazt terem,

de az igazság meztelen? –

s oly iszonyú és céljavesztett,

mint öregedő férfitestek?

Mit nézzek hát? Hová legyek?

Hol nem süt képed – képetek?

Míg nem sodortok ellene

simítgassam a szellemet?

Vagy béka, cukros, sűrü lébe –

bebújjak a világ belébe?

Öleljek? Szívjak mákfejet?

eszelős, pörge rejtekek –

s mig minden lépten itt meg ott

felbuggyan intő ujjatok,

vajúdva, mint világok anyja,

férgeket szűlve, elzuhanjak?

Ne hagyjatok! Kerítsetek!

Halálos tőrbe ejtsetek,

s mig szűkölök, villogjon ép

fegyveretek, melyen a lét

nem ejthet többé semmi rozsdát:

a tiszta, öldöklő igazság!

Vasút

Az útirányt nem kérdezem,

a félelem: hazám.

Dohogok és ökrendezem,

mint egy befűlt kazán.

Vészjeleket villant a szem,

úgy méri az utat,

ám a bölcsek szemérmesen

mossák a lábukat.

Az eszméletem beleráng,

úgy indul a vasút,

s akár egy csorda elefánt,

már döng az alagút.

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Példázat

Papirban kaptam ezt a szót,

mely messze földön pálma volt.

Papirba göngyölt gyenge tőt,

s most, lám, előttem földbe nőtt.

Nedvvel telik, rügyet fogan,

s érik vele minden szavam,

mivel sudáran felszökik,

s valódi lombot hajt a hit.

(Róma)

Harangszó

Első

Mit tudod te, mit félek én.

De nem panaszkodom. Ne sajnálj.

Irgalom hogy szállhatna le

arra, aminek nincs neve?

Ott lent a hűvös gyermek-estben,

ott, hol lapultam kérdezetlen,

ott locsogott már, csermely-ágon,

növő barlangi némaságom.

(Mily édes ez a csepp harangszó,

mely itt himbálja sejtelem-

vékony virág-magát a száron

az éji kertben, testtelen!)

Második

De meg nem óv az ismeret sem,

a magyarázó eredet,

a kép savát hogy mentegessem,

ha szétmarja a szineket?

Megsűrüsödnek nedveim,

a tömény-sav kiüt a bőrön,

s a maró, merevedő kíntól

így lassan kőzetté gyürődöm.

(Nem is tudom, talán a szél

borzolja itt a tornyokat,

váltig csorognak, csengettyűznek

apró-kis patak-hangokat.)

Harmadik

És harmadszorra: négy világ

facsarja minta-kínjait,

utánuk gyűri hajlatát

az ész, s mind újabb kínt gyanít,

kiáltana vagy szaggatottan

hebegne – nincs mód –, ráborul

a bányaomlás háború

kimondhatatlan torlaszokban.

(Pendül a hang. Óraütés

hullatja rá magát,

s mint szökőkutak tálain

csordul – tovább – tovább –)

(Róma)

Utazás

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,

s e tájak engedelmesek.

Eltűrik hosszú, síma talpát,

s a szálló kígyót befogadják,

eltűrik súlyát, mig a fáradt

gőzből világos szárnyat áraszt.

Nekik szól, tagoltan, e kép,

mert itt csak szállni nem elég:

hogy szállni tud, hogy szállni fog,

mutatja, mint az angyalok.

Tenger

Mutatja – és a táj felel,

utat gurít, sziklát emel,

mutatja friss rügyén a fa,

hogy télen át is mandula,

napnál világosabb a nap,

s a házak is színt vallanak,

tagolt a part, a test, a szó

hajózható, tapintható,

s oly pontosan szalad a tér:

a tenger épp az égig ér.

S amint a végtelenbe hág,

mutatja, meddig ér a vágy.

Nem tehetek mást. Nem kivánok

kevesebbet, mint egy világot.

Hajnal

És egy világot.

Helyükön a hegyek,

nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,

mély barlangokban bujdokló szavak

vízben, virágban visszhangozzanak,

s a tengerből már felmerüljenek,

mint hajnalodó, biztos szigetek

kinek a pálmák és kinek a nap,

s a költőnek a születő szavak.

(Róma)

Napló

Ész

Belátom, nincsen rá okom,

de mégiscsak gondolkodom.

S mert illik őt fitymálva néznem:

esztelenül bízom az észben.

Lidérc

A cafatokban rothadó világból

az értelem mocsári fénye lángol,

a holttetem bomló fejére libben,

és megmutatja fogsorát mezítlen –

Bosszú

Ki nem tud bosszútállani,

De megbocsátani se, végképp –

az örökmécsként égeti

olthatatlan keserüségét.

Sic itur ad astra

Ezekhez képest szent vagyok,

nem érhet semmi vád,

még lassan istenné leszek,

ha így tart a világ.

Július

Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,

szívem helyén – ahogy szokás – virág.

– Még most az egyszer mindent megbocsátok,

de ezután már javulj meg, világ!

Ülsz és olvasol

Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.

Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal

gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe

egyszeri arcod.

Tükör előtt

Leveszed lassan arcodról a színt,

s az egész arcod szeretnéd levenni;

várod, hogy a fotel feláll, legyint,

s únottan fog mögötted megjelenni.

Elmélkedő

A régi póz már nem felel meg.

Vegyünk egy újat. Ezt lehet.

Oly mindegy, milyen öltözetnek

igazítod a testedet.

Mindegy a ruha, de a test is,

a szellem meg – a mindenit!

nem sejti, merre hajtja Thespis,

mig orcájára színt derít.

Őszinteség

Émelyedem, magam kibontván.

Be jó is annak, aki spontán.

Mentem volna szódáskocsisnak,

ki a nagy, szőke lovakat

csak mossa, mossa hallgatag.