A szabadsághoz
Te székesegyház! Csupa ámulás! |
Sok fodros angyal! Széptekintetű! |
– Innen alulról talpuk óriás, |
a fejük pedig keskeny, mint a tű. |
|
S a kupolán fent széttáruló díszlet, |
nagy oszlopok közt festett ég tüzel: |
mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek, |
s mit ér, ha hiszlek és nem létezel? |
|
Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt. |
Már únlak. Kergén érted nem futok. |
Néhány barátom éhenhalt a multkor, |
mondom, mivel úgy látszik, nem tudod. |
|
Milyen szalmába haraptak utolsót? |
Micsoda szájak, milyen koponyák! |
– Adhattál volna tán egy bögre borsót, |
tehettél volna pár apróbb csodát. |
|
A szájukat szeretném újra látni, |
langyos állukat, amely szétrepedt – |
s Rómába vágyom kerteket csodálni, |
és enni sűrű, fínom étkeket. |
|
Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye! |
Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt, |
te, minden vágyam hazug szeretője, |
adj rét felett vibráló levegőt! |
|
Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet! |
törd át a törvényt! Add ide magad! |
Hogy ne egyenek annyit az üzérek, |
s hogy a halottak feltámadjanak! |
|
– Egy bazsarózsa áll az asztalon. |
Szépsége tömör, mint egy ékszeré. |
Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon |
fodorodik a vázán kétfelé. |
|
Ha volna bennem valami imádat, |
elébehullnék csukló térdemen: |
csakis reá tűzd győztes glóriádat, |
mert szép, mert él és mert – lélektelen. |
|
|
|