Tavasz felé

A Bak-térítő homloka világol, faragva hitből és politikából: észak felé közeledik a nyár. Emeld fejed, emeld a fénybe érett, búvó erőd, világos gyöngeséged, betűzd ki létem, a nap merre jár? Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben, termékenyül a földbe-ásott fegyver, a hal mind síkosabb ikrát terem, csúszós a test. Fajtámat nem csodálom, sejtjeimen nem csörgedez családom, – hálóját mégis hogy bontja a rend? Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban emelkedik agyamban láthatatlan: a rend élteti éltető szemem, s egymásba-fonva, ágbogas virágként isteneit megtermi majd a szándék, és önmagát nyíló értelem!