Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló, mely önmagától főve körbe fortyog, mint visszaforgatott, nagy húsdaráló, mely befelé nyel minden tömör kortyot – így szívja, őrli elmém a világot. Hasonlatokban őrli: roncsot ér. S az elme: rész helyett egészre hágott, s a rész ölén katlanba hull a tér. Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték képes kiszűrni pontos csapadékod? Mily tükör lát folyékony, síma ércként? Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok? Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm, a viszonyulás prizmás kínja köt, s nem törhetem szét, mert e kín az őröm a sík halál, s kerek téboly között. A negyvenezer kilométeres föld agyam csigáján gördül egyre beljebb – micsoda állam ad védeni testőrt? Micsoda orvos mely igéje ment meg? Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként, mégsem szülés ez: harc lényem falán, de hullva is, akár a hadijelvényt, magasra tartom széttört koponyám!