A szabadsághoz

Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,

mely önmagától főve körbe fortyog,

mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,

mely befelé nyel minden tömör kortyot –

így szívja, őrli elmém a világot.

Hasonlatokban őrli: roncsot ér.

S az elme: rész helyett egészre hágott,

s a rész ölén katlanba hull a tér.

Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték

képes kiszűrni pontos csapadékod?

Mily tükör lát folyékony, síma ércként?

Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?

Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,

a viszonyulás prizmás kínja köt,

s nem törhetem szét, mert e kín az őröm

a sík halál, s kerek téboly között.

A negyvenezer kilométeres föld

agyam csigáján gördül egyre beljebb –

micsoda állam ad védeni testőrt?

Micsoda orvos mely igéje ment meg?

Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,

mégsem szülés ez: harc lényem falán,

de hullva is, akár a hadijelvényt,

magasra tartom széttört koponyám!

Az ismeret

Csak egy marad meg, semmi más:

a tiszta ismeret.

Nem ismeret, csak szomjuság,

mely mind felé vezet.

Nem szomjúság, csak rettegés,

mely oldalamba kap –

rettenthetetlen rettegés!

Hegyezd lándzsáidat.

II.

A rettegés s az ismeret közt

mint hídbolt görnyedek,

rendítenek, eleven eszközt,

a tárgyak, szellemek.

A félelem sötét öléből

egy hídra vetve rá,

fut rajtam nemzet, álom, élő,

de mind hová, hová?

III.

Mint szomjas kentaurokon,

kiket a vágy feszít,

a hátgerincem, homlokom

mind íves, csupa híd.

Lábam előtt, lábam felett

elúszik a folyam,

de mily partok, de mily szelek

borzolják bő hajam?

IV.

Borzolják? Élek? Nem tudom már.

Elold felleg, folyó,

köd úszik foszló partjaimnál,

a híd lebeg: hajó.

S csak bordaíven, roppanáson

tapintom tűnt nyomát;

a rém, a vágy, a cél, e három –

s marad csak egy: a vágy.

A kín formái

A hindu bölcs csalánt evett,

nekem nem nő csalán.

Így rajzokat szemelgetek

repedt szobám falán.

Kint is repedt a boltozat,

s csillagot mér velem,

mig rajzra vonja ujjamat,

a képzelt értelem.

Mint álomban, a mozdulat

riad és monoton,

mert meglehet, hogy kiszakad

az esti Balaton,

Szlavóniába fut a hab,

a teknő felmered,

s felém mutatják talpukat

a nádak, gyökerek.

Vagy kiszakadt már, mint a fa?

Tán így a forditott?

A rend hálóján éjszaka

majd újra forditok.

Mint eszelősök, hallgatag,

az ég s a tó között

csak vagdosom a szálakat,

és kötök, kötözök.

mig görcsbe rándul a kezem,

s kezem között a kés –

a kín formáit rendezem!

Az iszonyat: kevés.

Tengeren

Siklik a lép, a máj kering,

kígyózva fut a hátgerinc:

kezem között, bőröm alatt

hullámlanak, mint a halak.

Megfodrozzák a vért, velőt,

és nem hiszik a levegőt.

S ha augusztusi éjjelek

bőrömre tompán fénylenek,

a lomha raj a mélybe lent,

mint foszforfényben, átdereng.

És imbolyogva horgonyán,

felettük ring a koponyám.

Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!

Hadd zúduljon az áradat –

mégis hajóm, magam felett,

az ifjúság szökken veled,

viking-jeled kibontva,

csattogj hajam: vitorla!

Kettős világban

Hajam a fűben, a fák kontya fent,

rezegve bomlik szét az alkonyattal.

Nyírség. Homokján érlelve fejem,

bomló bokorként mégis itt marasztal?

Hullámaira illegessem elmém?

Pillantására öltsek nászi inget?

És áradozva termékeny szerelmén,

mint tigrisek, becézzem kölykeinket?

Enyém a táj. Mint majomé a fa,

mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, –

imádjam testét minden éjszaka?

Az állatok erényein legeljek?

Hazám: a lét – de benne ring a mérték,

mint esti kútban csillagrendszerek,

és arcát is az ég tükrébe mérték

elektronoktól zizzenő erek.

S a kettős, egymást tükröző világban

megindulok, mint földmérő az égen,

s pontos barázdán igazítva lábam,

a nyíri tájat csillagokba lépem.

Bűn

Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan

a csiklandozó, csepp erecske habja,

szád szélén, mint szappanos őrület,

surrogó szavak, síkosbőrü tett –

hogy fogja addig hangját hangtalanra?

Arcod kendőzi észrevétlen árját,

de átvizesül arcod, mint a kendő,

s foltokban üt ki a mosogató-

lé-ízű, zsíros, emberszagu tó,

s hullák hortyognak orrodon keresztül.

Mert mind megölted a halottakat,

mert szótagokkal méred az időt,

órájaként a folyton-pusztulásnak,

hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,

mivé teszed, hová alázod őt!

Idővel játszol, s a közjó nem ád

védőlevelet magánbűneidnek,

s ha ád, didergő juharfalevél

perdül cikázó ablakod elé:

a tébolyt és a halált elkövetted.

Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz,

sorok rácsán elméd hiába rág,

s hiába futnál bármiféle hegyre,

a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre:

keresztbecsíkos árnyuk szállna rád!

Tavasz felé

A Bak-térítő homloka világol,

faragva hitből és politikából:

észak felé közeledik a nyár.

Emeld fejed, emeld a fénybe érett,

búvó erőd, világos gyöngeséged,

betűzd ki létem, a nap merre jár?

Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,

termékenyül a földbe-ásott fegyver,

a hal mind síkosabb ikrát terem,

csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,

sejtjeimen nem csörgedez családom, –

hálóját mégis hogy bontja a rend?

Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban

emelkedik agyamban láthatatlan:

a rend élteti éltető szemem,

s egymásba-fonva, ágbogas virágként

isteneit megtermi majd a szándék,

és önmagát nyíló értelem!

A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani.

A keserűt majd egyszer kiokádjuk.

Ily keserűt nincs mód kimondani,

hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.

De mégis élünk. Igy harmincöt évre

(nincs több előttünk) arra kés a lét,

hogy belevágjunk egyszer már: mi végre

születtünk, és ha meghalunk, miképp?

Nem kevesebbre kényszerít az undor.

Selyemcafatra vágytunk délután,

és estére már mohón-zárt fogunktól

csikorgott minden hajókaraván.

Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,

míg álomragacsos elménk simít,

tapasztgattuk a kielégületlen

önérzet meddő kínjait.

Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.

De mégis élünk. Védjük tán a házat?

De mégis élünk. Szűkülő szemünktől

Képet kiván talán egy messzi század?

A filológus méri majd le részünk?

Kezével együtt sarjad már a kés?

S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,

A feltámadás, vagy a feledés?

Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?

Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,

s a jövendő a magáért-valóval

egy mozdulatban, ívben összefont.

A mozdulat – hisz így vált egyenesre

hajdan az ősi, vízszintes gerinc,

a mozdulat rántotta feszesebbre

az ereket, az ifjú szív kering –

az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,

a szellem első, pontos lobbanása,

mikor majd rezdül a csigolya-ív,

s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,

s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,

s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,

s megszületünk. Megszületik a szájon

örökségünk, reményünk: ismeret.

Állatok

Sok éven át sütött a nap:

Vénebb vagyok, s így boldogabb.

Megértem.

A gyermek rezgő, állati

félelme kezd kiállani

csontomból. Ép a térdem.

Kígyóm, kutyám és tigrisem

nem bírják el tekintetem,

farolnak.

S lesúnyt-fejű sok állatom

szűk pórázon sétáltatom

a megnyíló fasorban.

Mult és jövendő éveim

vattáznak, védnek kétfelől,

s gyalázat

csak akkor ér, méltánytalan,

ha meg kell adnom majd magam

az állati halálnak.

A szabadsághoz

Te székesegyház! Csupa ámulás!

Sok fodros angyal! Széptekintetű!

– Innen alulról talpuk óriás,

a fejük pedig keskeny, mint a tű.

S a kupolán fent széttáruló díszlet,

nagy oszlopok közt festett ég tüzel:

mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,

s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?

Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.

Már únlak. Kergén érted nem futok.

Néhány barátom éhenhalt a multkor,

mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.

Milyen szalmába haraptak utolsót?

Micsoda szájak, milyen koponyák!

– Adhattál volna tán egy bögre borsót,

tehettél volna pár apróbb csodát.

A szájukat szeretném újra látni,

langyos állukat, amely szétrepedt –

s Rómába vágyom kerteket csodálni,

és enni sűrű, fínom étkeket.

Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!

Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt,

te, minden vágyam hazug szeretője,

adj rét felett vibráló levegőt!

Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!

törd át a törvényt! Add ide magad!

Hogy ne egyenek annyit az üzérek,

s hogy a halottak feltámadjanak!

– Egy bazsarózsa áll az asztalon.

Szépsége tömör, mint egy ékszeré.

Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon

fodorodik a vázán kétfelé.

Ha volna bennem valami imádat,

elébehullnék csukló térdemen:

csakis reá tűzd győztes glóriádat,

mert szép, mert él és mert – lélektelen.