Hadijelvény
| Mint iszap, gyönge hegy belébe málló, |
| mely önmagától főve körbe fortyog, |
| mint visszaforgatott, nagy húsdaráló, |
| mely befelé nyel minden tömör kortyot – |
| így szívja, őrli elmém a világot. |
| Hasonlatokban őrli: roncsot ér. |
| S az elme: rész helyett egészre hágott, |
| s a rész ölén katlanba hull a tér. |
|
| Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték |
| képes kiszűrni pontos csapadékod? |
| Mily tükör lát folyékony, síma ércként? |
| Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok? |
| Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm, |
| a viszonyulás prizmás kínja köt, |
| s nem törhetem szét, mert e kín az őröm |
| a sík halál, s kerek téboly között. |
|
| A negyvenezer kilométeres föld |
| agyam csigáján gördül egyre beljebb – |
| micsoda állam ad védeni testőrt? |
| Micsoda orvos mely igéje ment meg? |
| Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként, |
| mégsem szülés ez: harc lényem falán, |
| de hullva is, akár a hadijelvényt, |
| magasra tartom széttört koponyám! |
|
|
Az ismeret
|
| Csak egy marad meg, semmi más: |
| Nem ismeret, csak szomjuság, |
| Nem szomjúság, csak rettegés, |
| rettenthetetlen rettegés! |
|
|
|
|
| A rettegés s az ismeret közt |
| rendítenek, eleven eszközt, |
| fut rajtam nemzet, álom, élő, |
|
|
|
|
| Mint szomjas kentaurokon, |
| Lábam előtt, lábam felett |
| de mily partok, de mily szelek |
|
|
|
|
| Borzolják? Élek? Nem tudom már. |
| köd úszik foszló partjaimnál, |
| S csak bordaíven, roppanáson |
| a rém, a vágy, a cél, e három – |
| s marad csak egy: a vágy. |
|
|
|
|
A kín formái
| A hindu bölcs csalánt evett, |
|
| Kint is repedt a boltozat, |
| mig rajzra vonja ujjamat, |
|
| mert meglehet, hogy kiszakad |
|
| s felém mutatják talpukat |
|
| Vagy kiszakadt már, mint a fa? |
|
| Mint eszelősök, hallgatag, |
| csak vagdosom a szálakat, |
|
| mig görcsbe rándul a kezem, |
|
|
Tengeren
| Siklik a lép, a máj kering, |
| kígyózva fut a hátgerinc: |
| kezem között, bőröm alatt |
| hullámlanak, mint a halak. |
| Megfodrozzák a vért, velőt, |
|
| bőrömre tompán fénylenek, |
| a lomha raj a mélybe lent, |
| mint foszforfényben, átdereng. |
| felettük ring a koponyám. |
|
| Szakítsd a horgonyt! Tépd magad! |
| Hadd zúduljon az áradat – |
| mégis hajóm, magam felett, |
| az ifjúság szökken veled, |
|
|
Kettős világban
| Hajam a fűben, a fák kontya fent, |
| rezegve bomlik szét az alkonyattal. |
| Nyírség. Homokján érlelve fejem, |
| bomló bokorként mégis itt marasztal? |
|
| Hullámaira illegessem elmém? |
| Pillantására öltsek nászi inget? |
| És áradozva termékeny szerelmén, |
| mint tigrisek, becézzem kölykeinket? |
|
| Enyém a táj. Mint majomé a fa, |
| mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, – |
| imádjam testét minden éjszaka? |
| Az állatok erényein legeljek? |
|
| Hazám: a lét – de benne ring a mérték, |
| mint esti kútban csillagrendszerek, |
| és arcát is az ég tükrébe mérték |
| elektronoktól zizzenő erek. |
|
| S a kettős, egymást tükröző világban |
| megindulok, mint földmérő az égen, |
| s pontos barázdán igazítva lábam, |
| a nyíri tájat csillagokba lépem. |
|
|
Bűn
| Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan |
| a csiklandozó, csepp erecske habja, |
| szád szélén, mint szappanos őrület, |
| surrogó szavak, síkosbőrü tett – |
| hogy fogja addig hangját hangtalanra? |
|
| Arcod kendőzi észrevétlen árját, |
| de átvizesül arcod, mint a kendő, |
| s foltokban üt ki a mosogató- |
| lé-ízű, zsíros, emberszagu tó, |
| s hullák hortyognak orrodon keresztül. |
|
| Mert mind megölted a halottakat, |
| mert szótagokkal méred az időt, |
| órájaként a folyton-pusztulásnak, |
| hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,
|
| mivé teszed, hová alázod őt! |
|
| Idővel játszol, s a közjó nem ád |
| védőlevelet magánbűneidnek, |
| s ha ád, didergő juharfalevél |
| perdül cikázó ablakod elé: |
| a tébolyt és a halált elkövetted. |
|
| Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz, |
| sorok rácsán elméd hiába rág, |
| s hiába futnál bármiféle hegyre, |
| a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre: |
| keresztbecsíkos árnyuk szállna rád! |
|
|
Tavasz felé
| A Bak-térítő homloka világol, |
| faragva hitből és politikából: |
| észak felé közeledik a nyár. |
| Emeld fejed, emeld a fénybe érett, |
| búvó erőd, világos gyöngeséged, |
| betűzd ki létem, a nap merre jár? |
|
| Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben, |
| termékenyül a földbe-ásott fegyver, |
| a hal mind síkosabb ikrát terem, |
| csúszós a test. Fajtámat nem csodálom, |
| sejtjeimen nem csörgedez családom, – |
| hálóját mégis hogy bontja a rend? |
|
| Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban |
| emelkedik agyamban láthatatlan: |
| a rend élteti éltető szemem, |
| s egymásba-fonva, ágbogas virágként |
| isteneit megtermi majd a szándék, |
| és önmagát nyíló értelem! |
|
|
A reményhez
| Nyár van. Tán nem kell így szorongani. |
| A keserűt majd egyszer kiokádjuk. |
| Ily keserűt nincs mód kimondani, |
| hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú. |
| De mégis élünk. Igy harmincöt évre |
| (nincs több előttünk) arra kés a lét, |
| hogy belevágjunk egyszer már: mi végre |
| születtünk, és ha meghalunk, miképp? |
|
| Nem kevesebbre kényszerít az undor. |
| Selyemcafatra vágytunk délután, |
| és estére már mohón-zárt fogunktól |
| csikorgott minden hajókaraván. |
| Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten, |
| míg álomragacsos elménk simít, |
| tapasztgattuk a kielégületlen |
|
| Rohadt ereszként csordulunk a bűntől. |
| De mégis élünk. Védjük tán a házat? |
| De mégis élünk. Szűkülő szemünktől |
| Képet kiván talán egy messzi század? |
| A filológus méri majd le részünk? |
| Kezével együtt sarjad már a kés? |
| S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk, |
| A feltámadás, vagy a feledés? |
|
| Igazság? Hová nyujtózunk e szóval? |
| Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont, |
| s a jövendő a magáért-valóval |
| egy mozdulatban, ívben összefont. |
| A mozdulat – hisz így vált egyenesre |
| hajdan az ősi, vízszintes gerinc, |
| a mozdulat rántotta feszesebbre |
| az ereket, az ifjú szív kering – |
|
| az ifjú szív? – igen, az ifjú szív, |
| a szellem első, pontos lobbanása, |
| mikor majd rezdül a csigolya-ív, |
| s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva, |
| s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon, |
| s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg, |
| s megszületünk. Megszületik a szájon |
| örökségünk, reményünk: ismeret. |
|
|
Állatok
| Sok éven át sütött a nap: |
| Vénebb vagyok, s így boldogabb. |
|
| Kígyóm, kutyám és tigrisem |
| nem bírják el tekintetem, |
| S lesúnyt-fejű sok állatom |
|
| vattáznak, védnek kétfelől, |
| csak akkor ér, méltánytalan, |
| ha meg kell adnom majd magam |
|
|
A szabadsághoz
| Te székesegyház! Csupa ámulás! |
| Sok fodros angyal! Széptekintetű! |
| – Innen alulról talpuk óriás, |
| a fejük pedig keskeny, mint a tű. |
|
| S a kupolán fent széttáruló díszlet, |
| nagy oszlopok közt festett ég tüzel: |
| mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek, |
| s mit ér, ha hiszlek és nem létezel? |
|
| Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt. |
| Már únlak. Kergén érted nem futok. |
| Néhány barátom éhenhalt a multkor, |
| mondom, mivel úgy látszik, nem tudod. |
|
| Milyen szalmába haraptak utolsót? |
| Micsoda szájak, milyen koponyák! |
| – Adhattál volna tán egy bögre borsót, |
| tehettél volna pár apróbb csodát. |
|
| A szájukat szeretném újra látni, |
| langyos állukat, amely szétrepedt – |
| s Rómába vágyom kerteket csodálni, |
| és enni sűrű, fínom étkeket. |
|
| Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye! |
| Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt, |
| te, minden vágyam hazug szeretője, |
| adj rét felett vibráló levegőt! |
|
| Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet! |
| törd át a törvényt! Add ide magad! |
| Hogy ne egyenek annyit az üzérek, |
| s hogy a halottak feltámadjanak! |
|
| – Egy bazsarózsa áll az asztalon. |
| Szépsége tömör, mint egy ékszeré. |
| Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon |
| fodorodik a vázán kétfelé. |
|
| Ha volna bennem valami imádat, |
| elébehullnék csukló térdemen: |
| csakis reá tűzd győztes glóriádat, |
| mert szép, mert él és mert – lélektelen. |
|
|
Őseimhez
| Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák, |
| tanyák, szekerek, paplakok, |
| nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban |
| s egyéb szók, percek, ablakok, |
|
| hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok? |
| előttetek – fényben, vakon – |
| idegenül, zavartan állok, |
| s arccsontjaim tapogatom. |
|
| Szaladgálok üres szobákban, |
| tükörbe nézek: nem felel, |
| gyertyát gyújtok, firkálok, alszom, |
| s megijedek, ha kelni kell, |
|
| már kályha sincs, (mert ostromolják |
| a várost éppen), s nem tudom, |
| Banánra, füstre, vasuton? |
|
| Ostromra? Bundás férfiakra? |
| Képre? Kezekre könyv alatt? |
| – Ti szültetek? Ti képzeltétek, |
| ti formáltátok csontomat? |
|
| Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet |
| szeretnék tudni: nagyapám |
| (ügyvéd) miért ment Egyiptomba, |
| pénzzacskóval inas nyakán? |
|
| Mi várta? Mit gondolhatott? |
| Mondjátok, milyen vágy gyötörte? |
| – Meleg van – mondta biztosan, |
| s törökös bajszát megtörölte. |
|
|
Reggeli egy dán kocsmában
| Vörös kőpadló, súrolt asztalok, |
| rajtuk keskeny, keményített az abrosz, |
| a kandallón tányérnyi, barna óra |
| szúette lábon dől hozzá a falhoz. |
|
| Famutatója rándul, mint az ín |
| öreg lovak meggöbösödött térdén, |
| és halkan percen, mintha széna hullna, |
| vén, lomha testük a jászolhoz érvén. |
|
| Mert istálló volt hajdanán e hely, |
| mielőtt még a tisztaság kifente, |
| s a holt lovak szelíd farára méláz |
| a kávéillat gomolyán az elme. |
|
| Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné, |
| kávészag árján imbolyogva szintén, |
| és hátrabök, magyarázva, hogy arra |
| félrefitult arccal szundít a pincér. |
|
| S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok! |
| Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel! |
| Bizony még sokszor erre gondolok, |
| a matrácról majd felriadva éjjel. |
|
| Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger, |
| mely hangtalan fickánd az ablakon túl, |
| s a tompa zúgás, mint a némafilmnél |
| a zongora, tán nem is vele kondul. |
|
| Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé, |
| a piros sajtok körben puffadoznak, |
| csusszan, zizeg a sok kemény terítő, |
| s az asztalok szemérmes táncba fognak, |
|
| a barna lépcső fogsorát kinyitja, |
| s mély basszus-hangon hosszan hahotáz, |
| zümmögnek mind a termetes gerendák, |
| és négy sarkát emelinti a ház, |
|
| guggoltából feláll – a pincéjében |
| megkottyannak a pálinkák, borok, |
| és kéményéből bodrot eregetve |
| a zsibbadástól vígan tántorog. |
|
| Egy viaszkosvászon-csizmás halász |
| a sziklák mögül éppen erre téved, |
| megáll, felbámul, s látom, tenyerét |
| riadtan kapja két kerek szeméhez. |
|
|
A szörny
| Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly. |
| Hullámzik déltől hajnalig, |
| virágot öntöz, fényt sodor, |
| s a mélyén lent egy szörny lakik. |
|
| Szelíd kis szörny, dícséretes, |
| a partra néha, félve jár, |
| körülnéz, iszik, hunyorog, |
| s kidugott hassal álldogál. |
|
| De mostanában szomjasabb. |
| Jön, s a száján a sűrü lé, |
| mint holdfény csordul kétfelé. |
|
| S mostanában el is hízott, |
| liheg a csuszamlós kövön, |
| nyugtalanítja: egyre jön. |
|
| S így gyakran hallom éjszaka |
| ahogyan illik, nyög, hereg, |
| s csukladozva a szortyogó, |
|
|
A halottak
| Mint, ha a földet szétlökik, |
| felszöktél bennem, s így mutatsz |
| talpam alatt forró kutat. |
| tanítsz, s többé nem értelemre? |
|
| Már nem tünődsz? Már nem simulsz? |
| Mert a való bő gazt terem, |
| de az igazság meztelen? – |
| s oly iszonyú és céljavesztett, |
| mint öregedő férfitestek? |
|
| Mit nézzek hát? Hová legyek? |
| Hol nem süt képed – képetek? |
| Vagy béka, cukros, sűrü lébe – |
|
| Öleljek? Szívjak mákfejet? |
| eszelős, pörge rejtekek – |
| s mig minden lépten itt meg ott |
| vajúdva, mint világok anyja, |
| férgeket szűlve, elzuhanjak? |
|
| Ne hagyjatok! Kerítsetek! |
| s mig szűkölök, villogjon ép |
| fegyveretek, melyen a lét |
| nem ejthet többé semmi rozsdát: |
| a tiszta, öldöklő igazság! |
|
|
Vasút
| Az útirányt nem kérdezem, |
|
| Vészjeleket villant a szem, |
|
| s akár egy csorda elefánt, |
|
|
A szomj
| Hogy mondjam el? A szó nem leli számat: |
| kimondhatatlan szomj gyötör utánad. |
| – Ha húsevő növény lehetne testem, |
| belémszívódnál, illatomba esten. |
| Enyém lehetne langyos, barna bőröd, |
| kényes kezed, amivel magad őrzöd, |
| s mely minden omló végső pillanatban |
| elmondja: mégis, önmagam maradtam. |
| Enyém karod, karom fölé hajolva, |
| enyém hajad villó, fekete tolla, |
| mely mint a szárny suhan, suhan velem, |
| hintázó tájon, fénylőn, végtelen. |
| Magamba innám olvadó husod, |
| mely sűrű, s édes, mint a trópusok, |
| és illatod borzongató varázsát, |
| mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák. |
| És mind magamba lenge lelkedet |
| (fejed fölött, mint lampion lebeg), |
| magamba mind, mohón, elégitetlen, |
| ha húsevő virág lehetne testem. |
| – De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem. |
| Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen. |
|
Példázat
| Papirban kaptam ezt a szót, |
| mely messze földön pálma volt. |
| Papirba göngyölt gyenge tőt, |
| s most, lám, előttem földbe nőtt. |
|
| Nedvvel telik, rügyet fogan, |
| s érik vele minden szavam, |
| s valódi lombot hajt a hit. |
|
|
Harangszó
| Mit tudod te, mit félek én. |
| De nem panaszkodom. Ne sajnálj. |
| Irgalom hogy szállhatna le |
| Ott lent a hűvös gyermek-estben, |
| ott, hol lapultam kérdezetlen, |
| ott locsogott már, csermely-ágon, |
|
| |
| (Mily édes ez a csepp harangszó, |
| mely itt himbálja sejtelem- |
| vékony virág-magát a száron |
| az éji kertben, testtelen!) |
|
|
| De meg nem óv az ismeret sem, |
| a kép savát hogy mentegessem, |
| a tömény-sav kiüt a bőrön, |
| s a maró, merevedő kíntól |
| így lassan kőzetté gyürődöm. |
|
| |
| (Nem is tudom, talán a szél |
| borzolja itt a tornyokat, |
| váltig csorognak, csengettyűznek |
| apró-kis patak-hangokat.) |
|
|
| És harmadszorra: négy világ |
| az ész, s mind újabb kínt gyanít, |
| kiáltana vagy szaggatottan |
| hebegne – nincs mód –, ráborul |
| kimondhatatlan torlaszokban. |
|
| |
| csordul – tovább – tovább –) |
|
|
|
Utazás
| A gőzös indul, felsziszeg, |
| Eltűrik hosszú, síma talpát, |
| s a szálló kígyót befogadják, |
| eltűrik súlyát, mig a fáradt |
| gőzből világos szárnyat áraszt. |
| Nekik szól, tagoltan, e kép, |
| mert itt csak szállni nem elég: |
| hogy szállni tud, hogy szállni fog, |
|
mutatja, mint az angyalok. |
|
| Mutatja – és a táj felel, |
| utat gurít, sziklát emel, |
| mutatja friss rügyén a fa, |
| hogy télen át is mandula, |
| s a házak is színt vallanak, |
| tagolt a part, a test, a szó |
| s oly pontosan szalad a tér: |
| S amint a végtelenbe hág, |
| mutatja, meddig ér a vágy. |
| Nem tehetek mást. Nem kivánok |
| kevesebbet, mint egy világot. |
|
| És egy világot. |
Helyükön a hegyek, |
| nagy fák alatt kicsiny szerelmesek, |
| mély barlangokban bujdokló szavak |
| vízben, virágban visszhangozzanak, |
| s a tengerből már felmerüljenek, |
| mint hajnalodó, biztos szigetek |
| kinek a pálmák és kinek a nap, |
| s a költőnek a születő szavak. |
|
|
Napló
| Belátom, nincsen rá okom, |
| de mégiscsak gondolkodom. |
| S mert illik őt fitymálva néznem: |
| esztelenül bízom az észben. |
|
| A cafatokban rothadó világból |
| az értelem mocsári fénye lángol, |
| a holttetem bomló fejére libben, |
| és megmutatja fogsorát mezítlen – |
|
| Ki nem tud bosszútállani, |
| De megbocsátani se, végképp – |
|
| Ezekhez képest szent vagyok, |
| még lassan istenné leszek, |
|
| Fény, fény, napfoltok, illatozó színek, |
| szívem helyén – ahogy szokás – virág. |
| – Még most az egyszer mindent megbocsátok, |
| de ezután már javulj meg, világ! |
|
| Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy. |
| Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal |
| gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe |
|
| Leveszed lassan arcodról a színt, |
| s az egész arcod szeretnéd levenni; |
| várod, hogy a fotel feláll, legyint, |
| s únottan fog mögötted megjelenni. |
|
| A régi póz már nem felel meg. |
| Vegyünk egy újat. Ezt lehet. |
| Oly mindegy, milyen öltözetnek |
|
| Mindegy a ruha, de a test is, |
| a szellem meg – a mindenit! |
| nem sejti, merre hajtja Thespis, |
| mig orcájára színt derít. |
|
|
| Émelyedem, magam kibontván. |
| Be jó is annak, aki spontán. |
| Mentem volna szódáskocsisnak, |
| csak mossa, mossa hallgatag. |
|
|
|