A Föld emlékei

Fák

Tanulni kell. A téli fákat.

Ahogyan talpig zúzmarásak.

Mozdíthatatlan függönyök.

Meg kell tanulni azt a sávot,

hol a kristály már füstölög,

és ködbe úszik át a fa,

akár a test emlékezetbe.

És a folyót a fák mögött,

vadkacsa néma szárnyait,

s a vakfehér, kék éjszakát,

amelyben csuklyás tárgyak állnak,

meg kell tanulni itt a fák

kimondhatatlan tetteit.

Kettős világban

(1942–1946)

A szabadsághoz

Hadijelvény

Mint iszap, gyönge hegy belébe málló,

mely önmagától főve körbe fortyog,

mint visszaforgatott, nagy húsdaráló,

mely befelé nyel minden tömör kortyot –

így szívja, őrli elmém a világot.

Hasonlatokban őrli: roncsot ér.

S az elme: rész helyett egészre hágott,

s a rész ölén katlanba hull a tér.

Dúlt katlan! Tört anyag! Micsoda mérték

képes kiszűrni pontos csapadékod?

Mily tükör lát folyékony, síma ércként?

Hűlő szerelmek? isten? étel? ész-ok?

Mint légy szeme: ezer tükör a bőröm,

a viszonyulás prizmás kínja köt,

s nem törhetem szét, mert e kín az őröm

a sík halál, s kerek téboly között.

A negyvenezer kilométeres föld

agyam csigáján gördül egyre beljebb –

micsoda állam ad védeni testőrt?

Micsoda orvos mely igéje ment meg?

Csontom feszül; a szörny vajúdik ekként,

mégsem szülés ez: harc lényem falán,

de hullva is, akár a hadijelvényt,

magasra tartom széttört koponyám!

Az ismeret

Csak egy marad meg, semmi más:

a tiszta ismeret.

Nem ismeret, csak szomjuság,

mely mind felé vezet.

Nem szomjúság, csak rettegés,

mely oldalamba kap –

rettenthetetlen rettegés!

Hegyezd lándzsáidat.

II.

A rettegés s az ismeret közt

mint hídbolt görnyedek,

rendítenek, eleven eszközt,

a tárgyak, szellemek.

A félelem sötét öléből

egy hídra vetve rá,

fut rajtam nemzet, álom, élő,

de mind hová, hová?

III.

Mint szomjas kentaurokon,

kiket a vágy feszít,

a hátgerincem, homlokom

mind íves, csupa híd.

Lábam előtt, lábam felett

elúszik a folyam,

de mily partok, de mily szelek

borzolják bő hajam?

IV.

Borzolják? Élek? Nem tudom már.

Elold felleg, folyó,

köd úszik foszló partjaimnál,

a híd lebeg: hajó.

S csak bordaíven, roppanáson

tapintom tűnt nyomát;

a rém, a vágy, a cél, e három –

s marad csak egy: a vágy.

A kín formái

A hindu bölcs csalánt evett,

nekem nem nő csalán.

Így rajzokat szemelgetek

repedt szobám falán.

Kint is repedt a boltozat,

s csillagot mér velem,

mig rajzra vonja ujjamat,

a képzelt értelem.

Mint álomban, a mozdulat

riad és monoton,

mert meglehet, hogy kiszakad

az esti Balaton,

Szlavóniába fut a hab,

a teknő felmered,

s felém mutatják talpukat

a nádak, gyökerek.

Vagy kiszakadt már, mint a fa?

Tán így a forditott?

A rend hálóján éjszaka

majd újra forditok.

Mint eszelősök, hallgatag,

az ég s a tó között

csak vagdosom a szálakat,

és kötök, kötözök.

mig görcsbe rándul a kezem,

s kezem között a kés –

a kín formáit rendezem!

Az iszonyat: kevés.

Tengeren

Siklik a lép, a máj kering,

kígyózva fut a hátgerinc:

kezem között, bőröm alatt

hullámlanak, mint a halak.

Megfodrozzák a vért, velőt,

és nem hiszik a levegőt.

S ha augusztusi éjjelek

bőrömre tompán fénylenek,

a lomha raj a mélybe lent,

mint foszforfényben, átdereng.

És imbolyogva horgonyán,

felettük ring a koponyám.

Szakítsd a horgonyt! Tépd magad!

Hadd zúduljon az áradat –

mégis hajóm, magam felett,

az ifjúság szökken veled,

viking-jeled kibontva,

csattogj hajam: vitorla!

Kettős világban

Hajam a fűben, a fák kontya fent,

rezegve bomlik szét az alkonyattal.

Nyírség. Homokján érlelve fejem,

bomló bokorként mégis itt marasztal?

Hullámaira illegessem elmém?

Pillantására öltsek nászi inget?

És áradozva termékeny szerelmén,

mint tigrisek, becézzem kölykeinket?

Enyém a táj. Mint majomé a fa,

mint asszonyé (vagy macskáé) a gyermek, –

imádjam testét minden éjszaka?

Az állatok erényein legeljek?

Hazám: a lét – de benne ring a mérték,

mint esti kútban csillagrendszerek,

és arcát is az ég tükrébe mérték

elektronoktól zizzenő erek.

S a kettős, egymást tükröző világban

megindulok, mint földmérő az égen,

s pontos barázdán igazítva lábam,

a nyíri tájat csillagokba lépem.

Bűn

Hogy születik a bűn? Mig színrebuggyan

a csiklandozó, csepp erecske habja,

szád szélén, mint szappanos őrület,

surrogó szavak, síkosbőrü tett –

hogy fogja addig hangját hangtalanra?

Arcod kendőzi észrevétlen árját,

de átvizesül arcod, mint a kendő,

s foltokban üt ki a mosogató-

lé-ízű, zsíros, emberszagu tó,

s hullák hortyognak orrodon keresztül.

Mert mind megölted a halottakat,

mert szótagokkal méred az időt,

órájaként a folyton-pusztulásnak,

hogy mind – hiába-rejtekezve – lássa,

mivé teszed, hová alázod őt!

Idővel játszol, s a közjó nem ád

védőlevelet magánbűneidnek,

s ha ád, didergő juharfalevél

perdül cikázó ablakod elé:

a tébolyt és a halált elkövetted.

Hiába jársz, hiába félsz, kiáltasz,

sorok rácsán elméd hiába rág,

s hiába futnál bármiféle hegyre,

a leghegyesebb, szűk, isteni kegyre:

keresztbecsíkos árnyuk szállna rád!

Tavasz felé

A Bak-térítő homloka világol,

faragva hitből és politikából:

észak felé közeledik a nyár.

Emeld fejed, emeld a fénybe érett,

búvó erőd, világos gyöngeséged,

betűzd ki létem, a nap merre jár?

Mozdonyok zúgnak, csörtetnek az estben,

termékenyül a földbe-ásott fegyver,

a hal mind síkosabb ikrát terem,

csúszós a test. Fajtámat nem csodálom,

sejtjeimen nem csörgedez családom, –

hálóját mégis hogy bontja a rend?

Nemcsak a lét, nem vérem száz alakban

emelkedik agyamban láthatatlan:

a rend élteti éltető szemem,

s egymásba-fonva, ágbogas virágként

isteneit megtermi majd a szándék,

és önmagát nyíló értelem!

A reményhez

Nyár van. Tán nem kell így szorongani.

A keserűt majd egyszer kiokádjuk.

Ily keserűt nincs mód kimondani,

hisz keskenyebb a torkunk, mint az ágyú.

De mégis élünk. Igy harmincöt évre

(nincs több előttünk) arra kés a lét,

hogy belevágjunk egyszer már: mi végre

születtünk, és ha meghalunk, miképp?

Nem kevesebbre kényszerít az undor.

Selyemcafatra vágytunk délután,

és estére már mohón-zárt fogunktól

csikorgott minden hajókaraván.

Vagy teleszítt szivacsként nyúlva, resten,

míg álomragacsos elménk simít,

tapasztgattuk a kielégületlen

önérzet meddő kínjait.

Rohadt ereszként csordulunk a bűntől.

De mégis élünk. Védjük tán a házat?

De mégis élünk. Szűkülő szemünktől

Képet kiván talán egy messzi század?

A filológus méri majd le részünk?

Kezével együtt sarjad már a kés?

S a mozdulat talán, hogy szembenéztünk,

A feltámadás, vagy a feledés?

Igazság? Hová nyujtózunk e szóval?

Ropogtatjuk, mint izmot ifju csont,

s a jövendő a magáért-valóval

egy mozdulatban, ívben összefont.

A mozdulat – hisz így vált egyenesre

hajdan az ősi, vízszintes gerinc,

a mozdulat rántotta feszesebbre

az ereket, az ifjú szív kering –

az ifjú szív? – igen, az ifjú szív,

a szellem első, pontos lobbanása,

mikor majd rezdül a csigolya-ív,

s mi is rezgünk, új kocsonyákba ásva,

s a szó egy cseppel túlcsordul a vágyon,

s a nyelv, mint lángnyelv, rezzen, sistereg,

s megszületünk. Megszületik a szájon

örökségünk, reményünk: ismeret.

Állatok

Sok éven át sütött a nap:

Vénebb vagyok, s így boldogabb.

Megértem.

A gyermek rezgő, állati

félelme kezd kiállani

csontomból. Ép a térdem.

Kígyóm, kutyám és tigrisem

nem bírják el tekintetem,

farolnak.

S lesúnyt-fejű sok állatom

szűk pórázon sétáltatom

a megnyíló fasorban.

Mult és jövendő éveim

vattáznak, védnek kétfelől,

s gyalázat

csak akkor ér, méltánytalan,

ha meg kell adnom majd magam

az állati halálnak.

A szabadsághoz

Te székesegyház! Csupa ámulás!

Sok fodros angyal! Széptekintetű!

– Innen alulról talpuk óriás,

a fejük pedig keskeny, mint a tű.

S a kupolán fent széttáruló díszlet,

nagy oszlopok közt festett ég tüzel:

mit ér nekem, ha vagy és mégse hiszlek,

s mit ér, ha hiszlek és nem létezel?

Maradék isten! Vágyad fel-le hurcolt.

Már únlak. Kergén érted nem futok.

Néhány barátom éhenhalt a multkor,

mondom, mivel úgy látszik, nem tudod.

Milyen szalmába haraptak utolsót?

Micsoda szájak, milyen koponyák!

– Adhattál volna tán egy bögre borsót,

tehettél volna pár apróbb csodát.

A szájukat szeretném újra látni,

langyos állukat, amely szétrepedt –

s Rómába vágyom kerteket csodálni,

és enni sűrű, fínom étkeket.

Adj banánt! Húst! Légy a világnak tőgye!

Add Nápolyt éjjel, Svájcot délelőtt,

te, minden vágyam hazug szeretője,

adj rét felett vibráló levegőt!

Adj léghajót! Hitet! Mennyei képet!

törd át a törvényt! Add ide magad!

Hogy ne egyenek annyit az üzérek,

s hogy a halottak feltámadjanak!

– Egy bazsarózsa áll az asztalon.

Szépsége tömör, mint egy ékszeré.

Gyönyörű szirma sűrűn, gazdagon

fodorodik a vázán kétfelé.

Ha volna bennem valami imádat,

elébehullnék csukló térdemen:

csakis reá tűzd győztes glóriádat,

mert szép, mert él és mert – lélektelen.

Napló

Őseimhez

Ernesztinák, tisztes Zsuzsannák,

tanyák, szekerek, paplakok,

nagyapám, ügyvéd, Egyiptomban

s egyéb szók, percek, ablakok,

hogy nyíltatok rám? Hogyan láttok?

előttetek – fényben, vakon –

idegenül, zavartan állok,

s arccsontjaim tapogatom.

Szaladgálok üres szobákban,

tükörbe nézek: nem felel,

gyertyát gyújtok, firkálok, alszom,

s megijedek, ha kelni kell,

már kályha sincs, (mert ostromolják

a várost éppen), s nem tudom,

gondoltak-e új elvekre?

Banánra, füstre, vasuton?

Ostromra? Bundás férfiakra?

Képre? Kezekre könyv alatt?

– Ti szültetek? Ti képzeltétek,

ti formáltátok csontomat?

Mindegy. Ki tudja? Már csak egyet

szeretnék tudni: nagyapám

(ügyvéd) miért ment Egyiptomba,

pénzzacskóval inas nyakán?

Mi várta? Mit gondolhatott?

Mondjátok, milyen vágy gyötörte?

– Meleg van – mondta biztosan,

s törökös bajszát megtörölte.

Reggeli egy dán kocsmában

Vörös kőpadló, súrolt asztalok,

rajtuk keskeny, keményített az abrosz,

a kandallón tányérnyi, barna óra

szúette lábon dől hozzá a falhoz.

Famutatója rándul, mint az ín

öreg lovak meggöbösödött térdén,

és halkan percen, mintha széna hullna,

vén, lomha testük a jászolhoz érvén.

Mert istálló volt hajdanán e hely,

mielőtt még a tisztaság kifente,

s a holt lovak szelíd farára méláz

a kávéillat gomolyán az elme.

Nyílik az ajtó. Jő a dús szakácsné,

kávészag árján imbolyogva szintén,

és hátrabök, magyarázva, hogy arra

félrefitult arccal szundít a pincér.

S a tálca! Ürmös! És micsoda sajtok!

Tejszin, kövérség, sonka rozskenyérrel!

Bizony még sokszor erre gondolok,

a matrácról majd felriadva éjjel.

Kint az idő gyöngyszürke, mint a tenger,

mely hangtalan fickánd az ablakon túl,

s a tompa zúgás, mint a némafilmnél

a zongora, tán nem is vele kondul.

Mert zsong a ház is, fortyan, köp a kávé,

a piros sajtok körben puffadoznak,

csusszan, zizeg a sok kemény terítő,

s az asztalok szemérmes táncba fognak,

a barna lépcső fogsorát kinyitja,

s mély basszus-hangon hosszan hahotáz,

zümmögnek mind a termetes gerendák,

és négy sarkát emelinti a ház,

guggoltából feláll – a pincéjében

megkottyannak a pálinkák, borok,

és kéményéből bodrot eregetve

a zsibbadástól vígan tántorog.

Egy viaszkosvászon-csizmás halász

a sziklák mögül éppen erre téved,

megáll, felbámul, s látom, tenyerét

riadtan kapja két kerek szeméhez.

A szörny

Agyvelőm: tó. Hasznos, komoly.

Hullámzik déltől hajnalig,

virágot öntöz, fényt sodor,

s a mélyén lent egy szörny lakik.

Szelíd kis szörny, dícséretes,

a partra néha, félve jár,

körülnéz, iszik, hunyorog,

s kidugott hassal álldogál.

De mostanában szomjasabb.

Jön, s a száján a sűrü lé,

a sűrű holdas éjjelen

mint holdfény csordul kétfelé.

S mostanában el is hízott,

liheg a csuszamlós kövön,

de önlegyőző szorgalom

nyugtalanítja: egyre jön.

S így gyakran hallom éjszaka

ahogyan illik, nyög, hereg,

s csukladozva a szortyogó,

növő iszapban hentereg.

A halottak

Mint, ha a földet szétlökik,

a forrás ujja felszökik:

felszöktél bennem, s így mutatsz

talpam alatt forró kutat.

A gőze kábít: végül erre

tanítsz, s többé nem értelemre?

Már nem tünődsz? Már nem simulsz?

Ölő eszmévé fínomulsz?

Mert a való bő gazt terem,

de az igazság meztelen? –

s oly iszonyú és céljavesztett,

mint öregedő férfitestek?

Mit nézzek hát? Hová legyek?

Hol nem süt képed – képetek?

Míg nem sodortok ellene

simítgassam a szellemet?

Vagy béka, cukros, sűrü lébe –

bebújjak a világ belébe?

Öleljek? Szívjak mákfejet?

eszelős, pörge rejtekek –

s mig minden lépten itt meg ott

felbuggyan intő ujjatok,

vajúdva, mint világok anyja,

férgeket szűlve, elzuhanjak?

Ne hagyjatok! Kerítsetek!

Halálos tőrbe ejtsetek,

s mig szűkölök, villogjon ép

fegyveretek, melyen a lét

nem ejthet többé semmi rozsdát:

a tiszta, öldöklő igazság!

Vasút

Az útirányt nem kérdezem,

a félelem: hazám.

Dohogok és ökrendezem,

mint egy befűlt kazán.

Vészjeleket villant a szem,

úgy méri az utat,

ám a bölcsek szemérmesen

mossák a lábukat.

Az eszméletem beleráng,

úgy indul a vasút,

s akár egy csorda elefánt,

már döng az alagút.

A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Példázat

Papirban kaptam ezt a szót,

mely messze földön pálma volt.

Papirba göngyölt gyenge tőt,

s most, lám, előttem földbe nőtt.

Nedvvel telik, rügyet fogan,

s érik vele minden szavam,

mivel sudáran felszökik,

s valódi lombot hajt a hit.

(Róma)

Harangszó

Első

Mit tudod te, mit félek én.

De nem panaszkodom. Ne sajnálj.

Irgalom hogy szállhatna le

arra, aminek nincs neve?

Ott lent a hűvös gyermek-estben,

ott, hol lapultam kérdezetlen,

ott locsogott már, csermely-ágon,

növő barlangi némaságom.

(Mily édes ez a csepp harangszó,

mely itt himbálja sejtelem-

vékony virág-magát a száron

az éji kertben, testtelen!)

Második

De meg nem óv az ismeret sem,

a magyarázó eredet,

a kép savát hogy mentegessem,

ha szétmarja a szineket?

Megsűrüsödnek nedveim,

a tömény-sav kiüt a bőrön,

s a maró, merevedő kíntól

így lassan kőzetté gyürődöm.

(Nem is tudom, talán a szél

borzolja itt a tornyokat,

váltig csorognak, csengettyűznek

apró-kis patak-hangokat.)

Harmadik

És harmadszorra: négy világ

facsarja minta-kínjait,

utánuk gyűri hajlatát

az ész, s mind újabb kínt gyanít,

kiáltana vagy szaggatottan

hebegne – nincs mód –, ráborul

a bányaomlás háború

kimondhatatlan torlaszokban.

(Pendül a hang. Óraütés

hullatja rá magát,

s mint szökőkutak tálain

csordul – tovább – tovább –)

(Róma)

Utazás

Vasút

A gőzös indul, felsziszeg,

s e tájak engedelmesek.

Eltűrik hosszú, síma talpát,

s a szálló kígyót befogadják,

eltűrik súlyát, mig a fáradt

gőzből világos szárnyat áraszt.

Nekik szól, tagoltan, e kép,

mert itt csak szállni nem elég:

hogy szállni tud, hogy szállni fog,

mutatja, mint az angyalok.

Tenger

Mutatja – és a táj felel,

utat gurít, sziklát emel,

mutatja friss rügyén a fa,

hogy télen át is mandula,

napnál világosabb a nap,

s a házak is színt vallanak,

tagolt a part, a test, a szó

hajózható, tapintható,

s oly pontosan szalad a tér:

a tenger épp az égig ér.

S amint a végtelenbe hág,

mutatja, meddig ér a vágy.

Nem tehetek mást. Nem kivánok

kevesebbet, mint egy világot.

Hajnal

És egy világot.

Helyükön a hegyek,

nagy fák alatt kicsiny szerelmesek,

mély barlangokban bujdokló szavak

vízben, virágban visszhangozzanak,

s a tengerből már felmerüljenek,

mint hajnalodó, biztos szigetek

kinek a pálmák és kinek a nap,

s a költőnek a születő szavak.

(Róma)

Napló

Ész

Belátom, nincsen rá okom,

de mégiscsak gondolkodom.

S mert illik őt fitymálva néznem:

esztelenül bízom az észben.

Lidérc

A cafatokban rothadó világból

az értelem mocsári fénye lángol,

a holttetem bomló fejére libben,

és megmutatja fogsorát mezítlen –

Bosszú

Ki nem tud bosszútállani,

De megbocsátani se, végképp –

az örökmécsként égeti

olthatatlan keserüségét.

Sic itur ad astra

Ezekhez képest szent vagyok,

nem érhet semmi vád,

még lassan istenné leszek,

ha így tart a világ.

Július

Fény, fény, napfoltok, illatozó színek,

szívem helyén – ahogy szokás – virág.

– Még most az egyszer mindent megbocsátok,

de ezután már javulj meg, világ!

Ülsz és olvasol

Ülsz és olvasol. Még te sem tudod, mily egyedül vagy.

Néha felérzel azért és méla mozdulatoddal

gyöngéd állati bú sejtése mártja a fénybe

egyszeri arcod.

Tükör előtt

Leveszed lassan arcodról a színt,

s az egész arcod szeretnéd levenni;

várod, hogy a fotel feláll, legyint,

s únottan fog mögötted megjelenni.

Elmélkedő

A régi póz már nem felel meg.

Vegyünk egy újat. Ezt lehet.

Oly mindegy, milyen öltözetnek

igazítod a testedet.

Mindegy a ruha, de a test is,

a szellem meg – a mindenit!

nem sejti, merre hajtja Thespis,

mig orcájára színt derít.

Őszinteség

Émelyedem, magam kibontván.

Be jó is annak, aki spontán.

Mentem volna szódáskocsisnak,

ki a nagy, szőke lovakat

csak mossa, mossa hallgatag.

Szárazvillám

(1946–1957)

Jegyzetek a félelemről

Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,

ki elhiteted: fontos élnem.

Erkölcs és rémület között

egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj

szikláin, ahol állhatatlan

roppant felhők – nagy, gomolyos

agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben

szülik a szüntelen csatát,

sejt-korom óta ismerős

végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,

hol minden fércelt, foszladó,

hol rojtosodik már a szív,

s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe

sistergő döngés ütemét

ingázza folyton, összevétve

önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,

vagy erkölcstelen rémületben,

mesterségem, mégis te vagy,

mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,

mely képzelt ütemet rovátkol

az egy-időn – mégis a fényt

elválasztja az éjszakától.

Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem,

éveim bárhogy sokasodnak,

s keserűjén is a napoknak

újabb napokra éhezem.

Pedig nyughatnék teli szemmel.

Ültem zsúfolt toronyszobában,

s a százméteres éjszakában

lent dübörgött a déli tenger.

Járkáltam nagy, metszett fasorban,

és fújt a földalatti szél

a folyosók szögeinél

a villamos-sikátorokban.

Rómában egyszer hullt a hó.

– S ahogy vonultunk a Murán át,

a csizma, csajka, kézigránát,

s egy Szultán nevű pejcsikó.

Temettem pucér németet,

láttam a kormányt Debrecenben –

nem áll a ház, ahol szerettem,

s nem ámulok, ha rettegek.

Hajamban ősz szál. A világ

haját tavaszi szél zilálja.

Hiába – mondom – mindhiába,

de mégis moccan, kél a vágy,

hogy élni, lélegzettelen,

hogy élni étlen, egyedül –

méláz az ég: borul, derül –

nem akarok meghalni, nem.

Eszmélet

Eszméljek-e? vagy zsibbadjak tovább

ebben a sűrű, koranyári hőben?

Éles sávokban hull be a világ

homlokom alá: napfény, járda, fák,

s fel-felhasítja a ködöt előttem.

Eszméljek-e a sávos zümmögésből?

Zsalum mögül fölkelni kell-e már?

S mit mondhatok? Mit is tehet e félkör-

formájú homlok, mely egésszel ér föl

nekem – ha közben pusztul a határ?

Nincs mód a tettre. Vágyam: gondolat,

s a gondolattól visszaránt a kín,

hisz romlást csíráz minden pillanat,

s mint virágról, szirmonként hullanak

rólam eszméim, hajam, ujjaim.

Leprás virág. Nem születtem betegnek,

de ízenként kikezd a rothadás.

Hogy mondjam el? Elmém mégsem feledhet,

és a nevetlen, titkos gyökereknek

raja erősebb, mélyebb földbe ás.

Lehull a húsos, langy sziromlevél,

lehullik mind, mi édes és esendő,

kóró-szikáran él a vágy, de él,

s tövig lenyírt eszemben újrakél

út, emlék, erkölcs: irthatatlan erdő.

Alkony

Én szeretem az anyagot,

s gyakran gondolok csontjaimra.

Az ér, mely lüktet nyakamon,

az eleven vért könnyen ontja.

A léttel küszködöm naponta,

de győzi jó tüdőm s szivem,

a hajam bőséges kibontva,

s hogy megritkul, még nem hiszem.

Ezek az órák –; elnyulok

a nagy díványon, lóg a lábam,

s úgy párolognak a napok,

akár az apró tócsa nyárban,

egyik kezem eléri bátran

az alkonyi ég hajlatát,

másik kezem felől, kitártan,

ezek a kövér orgonák.

A bőr ilyenkor síma csak,

a torok szorítása enged,

a csont a szemnél fontosabb,

és bizton támasztja a rendet,

mely most ocsúdik, félve, bentebb,

s szótaggal méri az időt,

s az érlökésre lüktető

párnát érzi az arca mellett.

Félelem

Szeretlek. Nincs rá szó, nincs mozdulat.

A rémülettől görcsösen szeretlek.

Elsorolom, hányféle iszonyat

vár rám és rád, már arcunkba merednek.

Csak sorolom, csak számolom naponta,

hörögtető álomból riadok,

készülődöm még iszonyúbb koromra,

simogatom sovány, meleg karod –

Kint söröztünk az aquincumi kertben,

réteges emlék, gyönge, őszi ég,

elmotyogtam egy gyerekkori versem:

„Sárgult a lomb, de nem hullott le még”,

sárgul a lomb és minden perc utolsó,

illir táncosnő köldökét riszálja,

a gyom között latin szabásu korsó,

biciklit hirdet kétméternyi tábla,

langyos a lég, a füst is tündököl,

a vonaton szöllő-szagú kosár,

a sűrű illat hajunkra ömöl,

csordultig érett, s szétbuggyant a nyár –

Hét esztendeje szeretlek, szerelmem,

fordíts egyet a Göncöl-szekeren

szólj a világnak, mondd, hogy lehetetlen –

s maradj velem.

Diófa

Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem

veled a hasító, kérgesítő időben.

Árnyékát lombhajad szelíden rámveti,

s ágas-eres kezem visszafelel neki.

Idegzetem fölött s nyíló agyam alatt

te vagy a szép sudár, mely földből égbe hat,

gyökerem nem remeg, s virágom friss, mióta

te tartasz, barna törzs, te, nagyszemű diófa.

Trisztán és Izolda

Marke király

Lent fáklya ég. Ködös az este.

Tojáshéj-élet! Merre, honnan

mozdul a roppant-ujju kéz,

melynek nyomán végleg beroppan?

Kutat a kéz, házak alá nyúl,

az ember fészkét megleli;

én láttam a velőt

utca-kövön lecsorgani.

Jön, jön. Vállam hiába volt hát,

s nyakam, szándékom, bírni boltját

e háznak, s tisztesség; – csomókban

alusznak kint a földeken,

a kora-téli dara ráfoly

rongyukra, arcuk meztelen –

S te játszol.

Készíted most is nyoszolyádat,

elmédben nyitva, nem nekem,

no, karcsú, kényes, szép pohár,

be mocskos vagy, be förtelem,

s elmémben boldog, mint soha,

megrezdül vékony nyakadon

a törnivaló csigolya –

én ifjú nem vagyok. Temettem

csákánnyal, mert fagyott,

ruhámat nyakamon megoldom

mindég, ha erre gondolok,

láttam szétszórtan ujjakat,

s tébolyt facsarni tiszta észből,

s ökrendezésig undorodtam

a bűntől és a büntetéstől:

fa voltál nékem, rajta száz madár-szárny,

s nőttél, csattogtál, szinte mennybe szálltál,

az aljból itt kimenekedni rajtad,

megtántorodva fogtam át a gallyat –

jaj –

Ki külső vészt küldtél reám,

fenyegetvén fejem, hazám,

s férget növeltél szívemen,

irgalmazz nékem, Istenem!

Lent ritka köd. S mi még?

Palánk, szemét.

Duzzad a függöny. Itt a szél.

Éjfélkor ágyából kikél,

s a felderengő bárka-vásznak

permetjében csattogva áznak –

tengeri szél.

Izolda

Mikor bejött az a veréb,

belenyilallt a tárt szobába,

a szembe-falat oldalozva

súrolta végig feje, szárnya.

Micsoda semmi koppanás!

A gyűszű koppan így a selymen,

ahogy fején a fal kopog.

Azután lebukott.

Nem pusztult el, ereje szálltán.

Fölborzolt, tollas szív, a párkány

szélén lüktetett, verdesett,

rángva emelte az eget,

áttetsző boltozatú mellet –

mig lent a lányok énekeltek

(nosza, lengessétek a rózsát,

hosszu a szára nagyon,

mint légycsapó a legyecskét,

úgy kergeti bánatom).

Azóta hallom hajnalonként,

rekedt hang, mit a köd begöngyöl,

csatakos, csapzott még a fű,

mint szempilla az éji könnytől,

szól a veréb-hang, testtelen,

szól vékonyan, szól tehetetlen,

hintázza keskeny hang-magát

egy ág hegyén, a puszta berken –

ablakban álltam éjjel, mint a gyertya,

mely önmagában-támolyogva megdől,

viasz-nyakát a kintibb éjbe hajtja,

és reszket és lángol a félelemtől –

De később egyre nő a köd.

Növő szívdobbanás-közök.

És nő a vád. Roppant uszonnyal

hánytorog kint a félhomály,

tengerrel fojtott lassu tűz,

sustorog, füstölög a táj,

fullad hang, jönnek, taréjjal,

úszva a testek, felzihálva,

iszamos hátukon a bűn

kigyöngyösödik, mint a pára –

És aztán vizes, hideg tej,

szétömlik hirtelen a reggel –

egy csepp piros a csipkefán

s a szél marad. Körbecikáz

s domboldal-hosszat maradék

köd-gomolyokkal gurigáz.

Trisztán

Csontos vagyok. Sápadt az arcom.

Nem kell színlelnem a nyomort.

Mikor a vízen vittelek,

lábam magától megbotolt.

Lábam magától megbotolt,

szándékosan, a leshelyen,

térd, váll, boka, egy dobbanás,

s keresztülbuktam testeden.

Keresztülbuktam testeden,

homlokomat iszapba hajtom,

körül a nép, körül a nád,

tavalyi torzs karcolta arcom.

Cuppogva húzom térdemet.

Téged ragad, visz a menet,

csattok, arany-farú lovak

híg, téli porban ködlenek –

Így indulsz Istent csalni meg.

Kiáltani, megállj, vitézen,

átvágni kinti, benti vészen

a dárda-fényben rengő nád fölött!

A kinti vész! hisz volna tenni tettem,

körül országra leskelő dögök,

csontom! csuklóm! hisz én is arra lettem,

hogy lebírjam, győzzem az ördögöt!

Üres az út. Sáros az arcom.

A parton csapzott kalyiba.

Pár foltnyi hó. Nincs mit keresni,

tenger, iszap, gyékénybuga.

Nádszálat téptem, vállra vettem,

nincs mit keresni – gyönge dárda,

nincs mit keresni – most fülemnél

csörög, csörög száraz szakálla,

megindulok – nincs mit keresni,

megindulok az út után,

nincs mit keresni – vág a szél,

csattog, csattog vizes csuhám.

Patak

Én Istenem, te szép, hives patak,

Hová futottál, szökdeltél előlem?

Hol csillapítsam buzgó szomjamat?

S hogy bocsássak meg néked eltünőben?

Zegzúgos csermely! Éppen ott apadsz,

Ahol a szomj legperzselőbb a hőben,

S idegen-légiónyi kín fakaszt

Új kínt csupán, de nem forrást a kőben.

Három vadkacsa úszik a vizen,

A part hosszát a király fia járja.

A feketékre céloz – úgy hiszem,

Már itt a szél – s a fehéret találja.

A víz egyetlen vadkacsát viszen,

– Már itt a szél! – habszínfehér a szárnya.

De iszonyúbb – itt a szél, úgy hiszem –

Ha néhanap a feketét találja.

Legalább biztosan repülj, golyó!

Húszezer éve szoktatunk a rendre.

– A takaró szegélyén indigó-

Színű betűkkel állt nyomtatva: „elme”.

És indigó-színben foltosodó

Az elmeosztály rácsa közt a gyenge

Vénájú kar, különben, mint a hó,

Ha olvad, – és szétolvadt. Ez a rendje.

Ne vígy kórházba, ne engedj oda!

Iszonyú szag búvik az ételekben.

De jobb talán a rendőrőrszoba?

Szűköl a test, hogy vére, csontja freccsen,

Vagy jobb abroncs-bontó éjszaka,

Hol szétárad az elkerülhetetlen,

S az ember csak füleli, tétova:

Hogy bugyborog a szív a rettenetben.

Hová futottál, szép, hives patak?

A deli szarvas képe hol a habban?

A hab vadkacsát úsztatón dagad,

Vagy gyenge vénán bujdokol apadtan,

Freccsen a vér, a rémület fakad,

Az éjszakai abroncs szertepattan –

Hogy csillapítsam buzgó szomjamat,

S bocsássam meg, mi megbocsáthatatlan?

Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,

Csak nincs kivel szót váltanom.

S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,

Hogy legalább imádkozom.

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.

És most porig aláztatom.

Hörgök, vonagolok, mint egy nyomorú állat,

Kínomban a port harapom.

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,

Virága tán nem nyit soha.

Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este,

Hisz él az Embernek Fia.

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,

Kín és életveszedelem.

Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,

Ne hagyd el nyomorult fejem!

Elmélkedve

Mit kéne tennem? Nem tudom.

A kezem összekulcsolom.

Ülök az ágyon szótalan.

Hová is ejtettem magam?

Összefonom ujjaimat.

Ennyi maradt: a mozdulat

A hitből, és gályára vont

Őseimből maradt a csont.

Hová forduljon hát az ész?

Pedig jó volna szégyenét

A szóval, mely megsejteti,

Kimondani, s elrejteni.

Minduntalan

Minduntalan megsértenek.

A villamosok, a legyek,

a képzelet, a mozdulat –

percenként öl az indulat.

S az indulatra, mint a zsák,

váratlan hull a bénaság.

Jó volna messze, messze – mindegy.

Meg-megbicsaklik a tekintet.

Még vágyom.

De már hallom olykor,

hogy sustorog, mint függönyön

üres ablakban éji szél,

a közöny.

Jég

Belémfagy lassan a világ,

mint téli tóba nádbugák,

kis torlaszokban ott ragad

egy kép, egy ág, egy égdarab –

ha hinnék Benned, hallgatag

széttárnád meleg tenyered,

s az két kis napként sütne fönn

a tél felett, a tó felett,

hasadna jég, mozdulna hab,

s a tárgyak felszökellve mind

csillognának, mint a halak.

Jegyzetek a félelemről

(Töredék)

Mit bánom én: süvölt, fecseg –

mégsem ölhet meg engemet.

Ha rángok is a félelemtől,

életem akkor sem ezen dől –

ha meghalok sem függök tőletek.

Dehát a kín, a testi kín,

a csontszilánk –

Ki természettől távozott,

az is nyüszített, zokogott,

s vérátömlesztés-tarkitotta

foltos karját felém nyitotta –

Mindegy hát. Mindegy? Iszonyat,

mit az elme magára vállal:

a fent-kóválygó kínhalált

elhessegetni a halállal.

Hogy tud reszketni, tehetetlen,

mint egy járó, húsos növény,

az ember! Hordva elfedetten,

szirmai titkos belsején,

a hajló borda-rejtekekben

a verdesőt, a reszketőt,

amellyel méri az időt,

s míg színe-fodra meg se lebben,

láthatatlanul egyre rázza,

vibráltatva a levegőt:

elfojtott szíve-dobbanása!

Lélekzeni, lélekzeni.

Tágas, tavaszi alkonyat.

Husvéti-tiszta ablakon

nem torzítottan, csak a cseppnyi

üveg-fénnyel megfűszerezve,

odafestve villog az este.

Bérházak bolygó villanya.

Neon-plakát néz mozdulatlan.

Közöttük kicsiny ős-anya:

kovácsműhely szikrája pattan.

Tűzfal tövén guggol a viskó,

plé-ajtaja tárva a térre,

előtte szőke ló tűnődik,

fel-felparázslik nagy sörénye.

A parkmezőben odatűzve

még lombtalan csemete-fák.

Emeli a szemet az ág,

s akkor látja: még nincsen éjjel,

még zöld az ég, rózsás szegéllyel,

a targally vonalai ében,

ismeretlen betűket írnak,

s köztük, az ég zöld szeletében,

fent szikrázik az esti-csillag.

És bent a tulipán-csokor.

Mint kit a vihar szembe-kap,

oly csapzottak, oly borzasak,

széltépte, lázas hirnökök,

dadogják testbe-öltözött

híradásuk zilált szavát,

és szépségük a késen át,

a késen át, mely nyeste őket,

a kézen át, a bolton át,

átütve milliónyi réteg

bogozhatatlan kordonát,

a szív riadt felhorkanását,

a kéz védő mozdulatát:

belecsapódik, sisteregve,

vízbe a villám – két szemembe.

Ne játssz velem, hiszen te szűlted

őket, féreg szülője, föld!

A te műved – nincs semmi mentség –

e színjátszó erkölcstelenség,

mely testet old és testet ölt!

S te másik fent, te hallgatag,

ezüst-küllős pillád se rebben,

úgy nézed millió fiad

hamvát szóródni a szelekben…

Mindent tudunk

Mindent tudunk. Csak titkolózunk,

akár a találós mesék.

Ki ne derüljön, jól vigyázunk,

amit félünk, s amire várunk,

az iszonyú együgyüség.

Jövendőnk: akárcsak a gyász,

amely már régen megesett,

ismerjük s helyrehozhatatlan.

Mint levelét az ág a fagyban,

számlálgatjuk a perceket.

Egy költőhöz

Kortársam. Ő halt meg, nem én.

Tobruknál elesett szegény.

Angol volt. Nekünk más nevek

jelzik: hol hulltak a fejek,

s törtek szét, mint érett diók

e hordozható rádiók,

s az Eiffelnél jobban elosztott

egyensúlyú, szép gerincoszlop

hol szakadt földre csikorogva.

Úgy gondolok ifjukorodra,

mint aggastyán, ki összevéti,

hogy mi az új, s az ötven évi,

agya, szive bealkonyult.

De a szeretet bonyolult.

Villamos

Sidney Keyes emlékének

Halad a villamos, hörög,

kínjában tántorog szegény,

fürtben csüngünk a sárga állat

apadozó villany-tején.

Egy afrikai ház emelkedik a mélyből,

fehéren, gömbölyűn, mint tengerből a lány,

a fű az ablakok nyitott ajkáig ér föl,

kis szalamandra ül a fotel hajlatán.

Ott bent fürdőszoba, csempe és bakelit,

polcán terepszinű sisak úgy őrzi feslő,

s lassan penészedő bélését, szíjait,

mint teknősbéka holt tetemeit a teknő.

Mindig utat javítanak.

A kövek szinte talpig érnek

a ritka lépcső-rács alatt,

s hogy a villamos egyre ráng,

közelcsúsznak az elefánt-

bőrű, gyűrött aszfalt-lepények.

S mint aki hirtelen egy babérfában ébred,

és érzi bőrnemű, fekete lombjait,

úgy roppantják körül a ház falát az éjnek

hatalmas ágai. Itt járt a fiu, itt.

Szatyorban egy cafatnyi hús,

átüt a vörösbarna lé,

s egy könyv: A dialektikus…

már haladunk a híd felé,

a rendőrsíp véknyan sivít,

lent idegen uszályhajó

hordozza apró házait,

tetők, muskátli és a szélben

csíkos zsebkendő a kötélen,

s a matrózok égszínű blúza,

mintha olasz kisváros úszna –

Éjjel indultak el. A ház fala derengett,

különben semmi fény. Az ösvényen, elől

terepjáró sulyos talpa vágja a rendet,

reccsen a sarju-fa, a fű hersegve dől.

Mögötte az a pár tompított zaju gép,

nagy, néma bivalyok óvatos csörtetése –

a benzin sem zubog, de forró szaga még

emlékezik a nap émelyítő hevére.

Fordul a híd, lejtősödik,

nekilódul a szédület,

feszülj kéz, görcsösülj izom,

ott fent a budai hegyek,

egy pillanat, futnak az ívek,

s nem nyujtózhat a megfeszített

szem megváltó hajlatukon –

Nézte, hogy olvad el a ház az éjszakában

mint egy kristálydarab, ha tenger görgeti.

Összecsapott a lomb, elől szürke lapály van,

reszelős fűcsomók. Holdfény, tűz, ugrani –

Kiszakad innen az, aki

nem markol most. Szakadna ki!

Fullasztó testek, testre test,

micsoda mozgó hullahegy!

Elbukott. Por szitál, szemcsésen ül a szájra,

felsír a fék, akár a kés,

körül a hold, s a fű borotvaéles árnya,

tántorodás, émelyedés,

egyedül, egyedül, a kezek szétterülnek,

nem tart tovább már, ami tart,

a szív alatt a föld remegve, rángva lüktet,

és omlik, mint a gyönge part –

Tájképek

Kertváros

Üres az út, égnek a lámpák.

S úgy buggyan, mindjárt alvadón,

a sűrű lomb a kert falán át,

mint szív falán a fájdalom.

Alvadt, sík fűcsomókba gázol

olykor a láb; halad az éj,

s villódzik, néma láthatáron,

a szárazvillám szenvedély.

Hiába villog. Csonkig égve

görcsösen mered föl a ház,

vonalát bevájja az égbe,

s nem bírja megadni magát.

Éjfél

Harmónikás ablakom kitártam.

Így lehet akár Argentinában,

oly sötét és oly magas az ég.

Lent a kovács tüze már eloltva,

egy-egy görbe kémény lovagolja

apró háza nyereg-tetejét.

A hőség is mintha elaludna.

Néma lámpafényben ég az utca.

S ráncos pillán, függöny-ráncon át

távolabbról egy kis villa fölnéz –

mélyebb éjbe most fordul a földrész –

nézi a növekvő éjszakát.

Szél indul. Lent imbolyog a lámpa,

lassan lengő fénykörébe zárva

egy faldarab véle imbolyog.

S kint felejtve, odafenn a rácson,

hófehéren borzong meg a vászon,

s egymagában csattog és lobog.

Dél

Nagy ollóval vágja a nap

rövidre mind az árnyakat,

és úgy cikáz, hogy pontosan

mindennek pontos árnya van.

Csak a folyó szökik maga

árnyatlan, mint az éjszaka,

s hogy látsszék – mint madár a tollát,

kibont két, villogó vitorlát.

Otthon

Ablakomból messzire látni,

bár köddel jő az alkonyat.

Ott lent kovács tüze parázslik

a deres plé-eresz alatt.

S amott, közelgve, távolodva,

a sík utat narancs-piros,

lámpás orrával szimatolja

a ködben bolygó villamos.

Mint egy folyó nyugszom az ágyban,

vászon-völgyeken, halmokon.

Testből idővé válva lassan

a napból éjbe így uszom.

És éjszaka, elcsöndesedve,

partjaimról magasba röppen

ködöt kavarva egy madár,

és némán kóvályog fölöttem.

Zárd be az ajtót, míg lehet,

hadd kocódjék a zár a széllel.

Szorong a csönd, szorong, remeg:

a hang mikor hasítja széjjel.

Dobog a fal. Valaki jár.

De tart a mész, még nem szakad.

Szorong a csönd, koccan a zár,

dobog a padló. Tartsd magad.

Október

Most már félévig este lesz.

Köd száll, a lámpa imbolyog.

Járnak az utcán karcsú, roppant,

négy-emeletnyi angyalok.

S mint egy folyó a mozivászon

lapján, úgy úsznak át a házon.

Acetilén fényében ázik

az útjavítás. Lenn a mélyben,

iszamos, hüllő-hátu cső,

pára gyöngyösödik a kérgen,

s a városon, mint vér a gézen,

általszívódik a nyirok.

Vékony tűz nyüszít, sustorog,

mellette kucsmás, birka-bundás,

mint a makk-ász, guggol a munkás,

fölötte hengerhasu gépek,

rájuk irva: „Consolidated…”

S egy fa. Akár a régi csap,

csöpörésznek a targalyak,

szalad, olajjal töltekezvén

a gép gömbölyű béka-testén,

majd a bundára ér a csepp,

s fölsír a tűz: megérkezett.

Neonfény lobban és lehull.

A vizes kőre rácsorog.

Valaki, messze, úgy vonul,

hogy a köd kilométer-odva

énekét tompán sokszorozza –

hallani, amint tántorog.

A Krisztinában

Hányszor ültem így templomok alatt,

sárga falukat sütötte a nap.

Kövér tornyuk úgy nyúlt a kékbe,

mint kővel rajzolt gyermekkori kép,

s fénylett, összehúzott szemembe érve

a déli, nyári sárga-kék.

Azóta láttam tengerek felett,

az oszlopokon hogyan verdesett,

hogy dobogott a vonalakba zárva

a márvány görbe erein a sárga,

s micsoda távolt tükrözött

a kék az oszlopok között.

Volt már, hogy a kék megsötétedett,

mint óriás tó, ibolyaszínű lett,

egy vékony fiú szobra állt a térben,

az ibolyaszín előtt hófehéren,

s oly élesen, mint a sötétedő

élet előtt a mult idő.

Itt, ez a sárgaszín narancs.

S – ez kellett még – egy raj galamb

csap föl, mintegy szita alól

egyszerre a templomfalon,

s megborzolják a nagy, avitt,

csapott tető vonalait –

Szorong a szív. S benne szorong

a nyári fény, a sok torony,

ibolyaszín, a messze, vékony

szoborfiú, az omladékon

az oszlopok, a kupolák,

szorong a szívben a világ –

Galamb, galamb! Röpítsd fel hát a képet,

a sárga mögött lengesd meg a kéket,

hogy megmaradjon, mozdulatlan,

egy szárnycsapásnyi mozdulatban.

Város, télen

Fölülről látni ezt az udvart,

az apró, öt ház udvarát,

mindig fölülről és haránt,

mint egy képet, mely távlatába,

mint multat, mely önmagába,

bárhonnan nézed, visszaránt.

Az udvaron drót és talicska,

vasalatlan kerékcsomó.

A csúcsos háztetőkre ritkán,

reszelősen hintve a hó.

A tájék, hátrébb, elhaló.

Az őrülteknek, rákosoknak

kórháza szögletes szügyét

feszítve mozdul, s visszatorpad,

az alkonyat odvába olvad,

az ég alján, odalehellve,

borzong egy jegenyefa lelke,

s a kémények az esti ködnek

felelve, lassan füstölögnek.

Az alkony kék pillanatát

átvágja most egy fény-nyaláb,

s a fellegek közt úgy dereng fel

a kék és rózsaszín november,

mint egy tavasz.

És estelig

az esztendő emlékezik.

Füst, füst. Nagy, ezüst potrohán

hordozva puffadt homlokot,

kristálycukrot és sávba oldott

pergamen-lámpával a boltot:

a kávé-gép zubog.

Zubog, remeg, s vigan sipolja

az induló mozdony jelét,

akárha a kinti sötét

suhogó nagy terein át

vinné falatnyi vonatát,

és vele sértetlen repülne

a fulladt, langyos-szagu fülke.

Ajtó csapódik szárnyasan.

S harangoz, szögnyelvű haranggal

egy Betlehem s két kamasz-angyal.

Tornacipős, kucsma-fejű

pásztor a pult előtt kiált,

ott szólongatja Máriát,

a bundáról szerteszalad

a kávészagnak nekidőlve

az a hóverte-puli-szag,

s a gép hasán feltündökölve

villámló foltokban keringnek

a kabátra-vett férfiingek –

szusszan a kávé s „Szálljatok

le betlehemi angyalok”.

Mögöttük vékony, olvadó

fényszálban szitál be a hó.

A hó, a hó.

Az öt háznak térdéig ér.

Fekete a függőleges,

és minden vízszintes fehér.

Fehérrel megvasalt kerék

az udvaron, s egy ferde rönkő

hátrahökken, végigremegve,

hogy görcsös testén ott simul

a fehérség égbeli teste.

A kovácsműhely felzihál.

Szikrát vet a piros lehellet,

hiába fojtja egyre lejjebb

az éj lágyszálú pelyhezése,

kicsap, kilángol megtetézve,

és fátylon át és éjen át

lüktet parázsló szívverése –

de oldalt, hol a fény nem érte,

nézd, nézd, az egy-szál tujafát:

felszökkenő, roppant bozontja

a fél-eget magára vonta,

s most csupa örvény és taraj

dermedő hullámaival,

fehér habok tajtéka rajta,

s az éjszakát úgy üti által

a megfagyott szökőkutak

mozdulatlan extázisával.

Balaton

1.

Karton fürdőruha-maradvány

őrzi rajta a századot,

de gyönge melle, mint a hablány

melle a sás közt, úgy ragyog,

sötét fejét a torzsba fúrta,

mozdulatlan nyakát szelíden

körülhullámozzák a kurta

fürtök. Moszatba ér a karja széle:

afféle

Oféliát vélnél a vízben.

Jő a fiú. Gázol, kutat.

Két barna combján szőke, göndör

pihék remegnek, hajlanak

a szembevágó vízözöntől.

2.

Ki hinné, hogy a Balaton

szine alatt, szine felett

halottak, roncsok, repülők,

alapító oklevelek?

Mocsári tó. Mint nádcukor

csorog belé a hold,

elforrta már a féllevét,

mig délibb napja volt,

csak ősszel látni, ha higúl,

s felszáll a gőz a domb hegyéig,

hogy ott szelídebb istenek

kecskecsecsű szölleje érik.

3.

A kisebb tó, a fok mögött.

A nagy víz hajdan erre járt.

Levendula-mezők között

látni a geológiát.

Hegyet gyűr, szétszakít,

humuszt morzsol hamuból,

s iszonyatos lábujjai

kiállnak a saruból.

4.

Milyen meleg a deszka! Szinte füstöl

a fényben, amint ráfröccsen a hab.

Szalmakalapod vedd le a fejedről,

s takard el vele arcodat.

Füled alatt a palló, mint a dob.

Halkan dobol a víz a dobban.

Fogják a hangját sűrű nádasok.

Hallani, hogy a deszka roppan.

Aludj halász. Épp három óra.

Krisztus halála perce ez.

Észrevétlen suhint a tóra

a nap, s egy napot elfelez.

5.

Se hold, se út. Fönt jár a szem,

bolyong a csillag-sűrüben.

Lent egy kőpárkányt látni még,

mintha foszfortól fénylenék.

S ütődvén a hegy kebeléhez,

a kéz egy szöllőfürtöt érez.

Hogy nem buggyan szét ez az ég!

Hogy bírja önnön gyönyörét!

S iszonyatát – az éj delel –

Hogy vége lesz, hogy bírja el?

6.

A rézvörös, a szürke

egymásba fúrta tőrét,

tusakodik az alkony,

reszket a tág levegő-ég.

Nem mozdul mégse: reszket,

rezeg a kétszinü metszet,

állja a hab, mig felszökik,

a metsző szélvész karcait.

7.

Állja a víz a szél marását,

tusakodik az alkonyat,

holdtalan éj lesz – meg ne lássák,

takard el vele arcodat,

halott a lány, hogy meg ne lássák,

a torzsba bújt, elernyedőben,

de szűk a víz, emeli hátát,

mert mélye nincs, csupán időben,

mocsári tó, iszapja fűt,

forró deszkán mutatja füstjét,

takard el arcod, mindenütt

a rémület s a gyönyörűség,

keblek: szöllőfürt, hableány,

suhint a nap, hasad a karton,

iszonyatos lábujj nyomán

kecskecsecs az északi parton,

csillagsűrűbe csal az éjjel,

ki bírja el, hogy vége lesz,

meg ne lássák, a hold se kél fel,

Krisztus halála perce ez –

Paradicsomkert

I.

Egy szál kövér pipacs lobog,

hol az erdőig ér a rét,

egy szál pipacs, fél-szirmát lekonyítva,

akár a nyúl a fél-fülét.

Itt a határ. Itt reng a páfrány,

míg a karhossznyi sün kilép,

a völgybe innen hempereg le,

akár egy pohos barna-medve,

nem borzolódó, lágy tüskéivel

a homokot szelíden hersegetve.

Lejjebb vad bokrokban a szöllő,

hol törzsre érez, felszökik,

s óriás babérlevelek

közül csüggeszti kebleit.

Úgy ring a zöld, akár a víz,

tömör hullámmal csap a hegynek,

a szirtek lágy hússal remegnek,

csak itt-ott villan ki a lomb

alól a kő, a csont,

és foltos, szaggatott a táj:

kövér, kopár.

S ott lent, hol kitárul a völgy,

ahol fátyol-eres gomolyba

a hőben minden szerte-folyna,

egy sor feszes, mértani-rendü szálfa,

a táj szélén éles fekete szálka,

nem olvadozva-rengve, nem lazulva,

a fény csücskét mégegyszer földbe szúrja,

s állja a hőt, – közükben

a szeletekre szabdalt végtelennel:

a szálka-fák közt áttükröz a tenger.

Hová indulsz te vékony, gyönge-csontú?

Nem hallod-e fejed felett

halkan pendülni az eget –

mint az ezüsthöz koccanó üveg,

bong, bong a bolt – nem hallod-e

a seregélyeket?

Nem látod-e, amint lecsapnak,

rezgését a szőlőlugasnak?

S nem látod-e, amint a fürtből

a csőr alatt kibuggyanó

bogyók sűrű illata füstöl?

Nem érzed-e ott fönn, a mennybeli

fények mögött a mélyebb feketét?

Nagy, suhogó vásznakon rajzolódva

most kezdenek derengeni,

most, most fordulnak új alakzatokba

a kintibb ég halvány jelképei.

Csepp zökkenés: a föld fordulni kezd,

orsózza már, orsózza az időt,

útjára indít minden erjedőt,

mézgás meleggel tapadnak az ágak,

nem érzed-e: átfűlik avar-ágyad,

és széthasadt gyümölcsök közt heversz?

Oly ifjú vagy. Hogy bírod el a vágyat?

Nem félted-e a két szemed?

Fordul az év, takard el, míg lehet.

Nem félted-e a gyönge szád?

Nagyon tapad a szőlő méze rád.

Nem félted-e a válladat?

Az indiánszínű szeplők miatt

olyan, mintha mindig sütné a nap –

nem félted-e, hogy sustorogva rászáll

az őszelő, a súlyos indián-nyár,

s te térdre hullsz és ottmaradsz, lerogyva

egy perzselő foltnyi homokra,

majd felkiáltva hemperedsz be

a vonagló-indás berekbe,

de ott is megmar a növényi láng,

a roppant napban szinte láthatatlan

kék borszesz fénnyel sistergő katáng,

és csontig eszi minden ízedet –

nem félted-e a két szemed?

És ott a Lány. Nem néz reád.

Nem félted-e gyönge szád?

Ő térdig fűben áll, s a zöld

úgy tükrözik a bőrén,

mint a fehér mennyezeten

a kinti, zöld verőfény,

mikor a fákra űl a nap –

nem félted-e a válladat?

Aztán alkony.

Nagy, hűvös ég.

Utoljára a felhők felrohannak.

S oly nesztelen csapó sörénnyel,

olyan hasító hegyü fénnyel,

olyan habokkal, torlaszokkal,

oly óriás mozdulatokkal

készülődik a tépett kora-éj,

s oly űzött némasággal, hangtalan,

mint a kimondhatatlan szenvedély.

Lebágyad. Csönd. A hegytetőn

ül mozdulatlan két alak,

két oldalról a hűvös, érdes

fatörzsnek vetve hátukat.

Körül, a síkságból kiszökve

derékig ködben ott lebeg

egy-egy üres, aprócska vulkán.

Holdfényben néma hold-hegyek.

A holdfény egyre élesebb,

s mind feketébb az éjszaka.

Szél mozdul olykor.

S válaszolva

végigrezeg a fuvalomra

fejük fölött a Fa.

II.

A hűvös pára földre cseppen:

egy angyal jár az éji kertben.

Csuhája a bokrokhoz ér,

sutrálja őket, mint a szél.

Aztán megáll. Embernyi botja

végét befúrja a homokba,

két tenyerét a bot fejére,

támasztja állát a kezére.

Két lomb-szelet közt messze láthat:

a földi téren árnyra árnyat.

S ha lefoszt egy-egy árny-pihét,

alatta újabb árnyalatnyi

temérdek újabb árny szakad ki,

egy óriási vadmadár…

De nem. Elég.

Elég a kép.

Lélegzik egyet. Fullatag

a végtelen árny-zuhatag,

jöjjön helyette más alak,

s látja a földet, mint halat.

Az űr vizéből gömbölyű,

fényes hátát kidugja. Pára

lövell belőle felzihálva,

és képtelenül melegen:

léttelen, jeges vizeken.

– Mi lesz a vérrel? – szólt az angyal –

mely már zubog, hallod, Uram?

Én, aki élek hangtalan,

én, ki haránt-meredeken

fúródom át a tereken,

talptól szemöldökig sötét,

deres szárnyamba burkolózva,

én mit bánom? – de ő, a két

félre hasadt vérjárta forma,

aki e hal, vagy e madár

hátán kapaszkodik, hörög,

csupasz karját nyújtva riadtan,

mézgás-szemű majomkölyök,

s Te úgy nézed, úgy hallgatod,

mint ő az állatot –

Őt mire szántad? – Mire néki

a testtelenből testbe lépni?

Mire gömbnyi szemében úszva

a fenn száguldó esti ég?

a rostra-feszített ostya-vékony

szirom? mire e rothadékony

gyönyörüség?

Mire, ha majd emelkedik,

az emelet, a bakelit?

a cink? a drót? a drótvilágon

mért fennakadni, rongy az ágon,

mire pengén kis-ujjnyi-forma,

acélba-edzett vércsatorna?

Mire a benti boltozat,

a csont alatt?

A halvány idegekkel osztott,

eleven-hálós végtelen:

belülre felrajzolt horoszkóp?

Mire a lét alatti lét?

az állat-rend, a fű-család?

kövek? palák?

Vakítsd meg most! Nőjön vakon!

vagy szórd a szélbe, Fergeteg!

fújd szét, elektron-felleget!

Hiszen tiéd az irgalom –

Így szólt az angyal.

Válla mellett

némán himbált egy bodza-ág,

foszforos fényű tenyerén

tartva derengő illatát –

így szólt, mig földre hullt a hold,

az is kerek, tenyérnyi folt,

így szólt, míg fönt-lent sűrüsödve

szitált a fény a lombközökbe,

s már miljom kartalan, fehér,

világító ezüst-tenyér

hullámlott, miljom cseppnyi mérleg –

így szólt, amíg a lombon át

a tálkák rezgő mozdulattal

latolták már az éjszakát –

Így szólt, s elhallgatott az angyal.

A képekről

Hogy szerettem a képeket!

Istenem, mennyire szerettem,

ha ott fújtattak körülöttem,

horkoltak, ideges lovak –

Befogtam őket s rajta csak!

Hogy dobtam közibük a gyeplőt,

s ha az egész már szinte feldőlt,

akkor kaptam utána gyorsan,

feszítettem és visszafogtam,

a vágta és a fékezés

két gyönyörével két karomban.

Ma hátat forditok nekik.

Rugdalom a tér köveit.

S csak izmom rezdül meg a zajra,

mikor egy-egy mögém kerül,

s inas fejét vállamra hajtja.

Viadal

A két marokkal körbefoghatót,

Az állandót – a képeket szerettem;

Az elevent és mégsem elmulót,

A rezdülőt és mégis rendületlent.

Lábak, lovak, pompásan mozdulók,

Szüntelenül dobogtak életemben,

S velük próbáltam minden kaptatót

A páncél-fényű, éji félelemben.

De hogyha bensőbb lesz a félelem,

S a küszködőre önnön vége támad,

És sárkányt győzve sem győz férgeken:

A két marokra markolt kopjaszálat

Félrehajítja akkor hirtelen,

Vértjét lazítja, szíjai levásnak,

S odakinálja testét meztelen

A poshatag, formátlan pusztulásnak.

Napforduló

(1957–1969)

Között

A levegő nagy ruhaujjai.

A levegő, amin szilárdan

támaszkodik madár s madártan,

az érvek foszló szélein a szárny,

egy percnyi ég beláthatatlan

következményű lombjai,

az élő pára fái, felkanyarodva

akár a vágy, a fenti lombba,

percenként hússzor lélegezni

a zúzmarás, nagy angyalokat.

És lent a súly. A síkon röghegyek

nagy, mozdulatlan zökkenései,

amint feküsznek, térdenállnak

az ormok és a sziklahátak,

a földtan szobrai,

a völgy egy percnyi figyelem-lazulás,

aztán megint a tömbök és a formák,

meszes csonttól körvonalig

kővé gyűrődött azonosság.

Az ég s a föld között.

A sziklák roppanásai.

Amint a nap átlátszó ércei

már-már magukba, fémmé a követ,

ha állat járja, körme füstölög,

s köröznek fent a sziklafal fölött

az égő paták füstszalagjai,

aztán az éj a sivatagban,

az éj, amint kioltja s kőmivolta

magváig ér, fagypont alatti éj,

s amint hasadnak és szakadnak

a porcok, forgók, kőlapok,

amint feszítik véghetetlen,

széthasgató önkívületben

a fehér s a fekete mindennapos

néma villámcsapásai –

A nap s az éj között.

A szaggatások, hasgatások,

a víziók, a vízhiányok,

a tagolatlan feltámadások,

a függőlegesek tűrhetetlen

feszültségei fent és lent között –

Éghajlatok. Feltételek.

Között. Kő. Tanknyomok.

Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,

Két sorba írva, tóban, égen,

két sötét tábla jelrendszerei,

csillagok ékezetei –

Az ég s az ég között.

Vihar

Egy ing rohan a réten.

Nap-éj-egyenlőségi viharban

a szárítókötélről elszökött,

s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött

egy sebesült katona testtelen

koreográfiája.

Ott futnak ők. A vásznak.

Villámok torkolattüze alatt

már hadseregnyi végső mozdulat,

ahogy rohannak, zászlók, lepedők,

egy hasonlíthatatlan szisszenéssel

lehasadt orrvitorla, rongy,

a szünhetetlen zöld mezőben

bukóban, kelőben,

egy tömegsír legvégső vásznait

mutatják lobbanásaik.

Kilépek én, bár mozdulatlan,

körvonalamból kifutok,

s az árnyalatnyit áttetszőbb futó

elnyúlt testtel utánuk és közöttük,

s mint féleszű, ki elszállt madarát,

mint puszta fa, ki elszállt madarát

úgy hívja vissza nyujtott karral őket –

Most arcra buknak.

S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal

egyszerre csap fel az egész sereg,

úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,

úgy csap fel, mint a test feltámadása,

egy vízről induló

öröklét, pisztolycsattanásra.

Utánuk nem marad

a réten, csak a hívó mozdulat,

s a fű sötétzöld színe. Tó.

Szobrok

Keserű.

Keserű volt a tenger, amikor

a sziklatorkon legörögtem,

csigalépcsőn kavics, pörögtem,

búgott a csigahéj utánam,

mint az emlék a puszta házban,

zörögtem,

mint vasszilánk a koponyában.

Aztán kigurultam a partra.

És szobrok voltak ott.

Egy talapzaton,

bőrrel fedett teknőctojás:

koponyám forrt-forrt a napon,

elgurult fehér sisakom

egy buborék a homokon,

feküdtem, sziklát ért a vállam,

mocskos, mocskos fehér ruhában.

Kié ez a tömb?

Ki volt, aki hegynyi palából

irtózatos indulatával

hasogatta ki ezt a közönyt?

S a bádogok rajtam, a bádogok.

Horpadt szelencék,

amint a fényt dadogva visszaverték,

egy repülőgép roncsa fénylik így,

de bent még mozdul, ami él,

karóraszíjon némi vér,

feküdtem a sziklára kenve,

az elevenség mocska a kövön.

Nincs makacsabb, makacsabb,

egy kőbe dobod magadat,

egy tárgyba dobod, egy kőbe dobod

eleven nyakadat,

ez már kőbeli évszak,

lecsavarva az élete félvak,

ki véste ki ezt a közönyt?

ki volt, aki hegynyi palából

eleven nyakadat?

Só és homok és fent a kőtömb,

mint egy barlang az égbe vájva,

ez a viszonylagos öröklét,

ez az ásványok félhomálya –

zúg, zúg, a víz, egy Föld az ágya:

keserűsége kőedényben.

Szobrokat vittem

Szobrokat vittem a hajón,

hatalmas arcuk névtelen.

Szobrokat vittem a hajón,

hogy álljanak a szigeten.

Az orr s a fül porca között

kilencvenfokos volt a szög,

különben rajtuk semmi jel.

Szobrokat vittem a hajón,

és így süllyedtem el.

A gejzír

Indult. Előbb a sók.

Újra kivált a kristály, ha letörte.

Indult. Egy teljes égitest

jégtalpa nyomta be a földbe.

Akkor az üregek. Aránytalan

súlyok alatt húzódva, keskeny

testével lassan préselődött

kínná gyűrődött kőzetekben,

és váratlan egy szakadékos

barlangnyi visszhang és utána

megint a roppant, köves agyvelő

fekete csigaháza,

közökbe és rögökbe vásva,

forrósuló csavarmenettel,

már füstölögve, amig egyszer –

Akkor kivágott. S ott maradt.

Egy hosszú, függőleges pillanat,

gőzölgő jégmezőkbe tűzve.

Maga az ugrás, testtelen,

víznemű izmok színezüstje,

kinyúlva, képtelen –

Aztán lehullt.

A szökkenés behúzódott a testbe,

a föld füstölgő, sós öbleibe.

S meg-megrándult az akna odva,

amint hördülve, távolodva,

még visszadobbant vadállat-szive.

A tó

Van valahol,

van valahol,

valami valahol él.

Jól hallom én, amint suhog

valami lombos, lassu szél.

Jól hallom én, valami forrás,

egy nagy fa odvából ered,

bukdosnak benne föl-le, föl-le

fekete éger levelek.

Van valahol,

van valahol,

valami lassu tó.

Bukdosnak benne föl-le, föl-le

korsók, millió, millió.

Akár galambok szárnya néhol

csobban az égen – bugyborékol

a korsók szájától a tó.

Jól hallom én, mint egyre másra,

galambok szomjas szárnycsapása,

tíz emelet

magasban az önkívület,

testből szakadt szív csobbanása –

Én itt cserép-esőben ázom.

S mérem a véraláfutáson,

korsónak melyik volna jó.

És drótozom, és drót a drótra,

és hallom én, hogy felcsapódva

csobog, csobog a tó.

Fenyő

Nagy, sárga ég. Egy hegygerinc

súlyosodik a síma rétre.

A mágnes-földön mozdulatlan

füvek sötét vasreszeléke.

Egy eltévedt vörösfenyő.

Valami zümmögés. Hideg.

Valami zümmögés: a kérge-foszlott,

pikkelyes-gyökerű fenyőfaoszlop

roppant törzsében most halad

egy paleolit távirat.

Fönt egy madár, egy ismeretlen

madár az égen – összevont

szemöldök, arctalan –

mögötte most a fény lelappad,

hulló szemhéj, vakablak –

csak zümmögés, csak zúg az éj

láthatatlan, fekete lombtól,

szénné gyűrődött sudarak

fekete szíve feldorombol.

Védd meg

Védd meg, ha bírod, mondd: megérte,

megérte, mondd, hogy így a jó,

megérte minden kaptató,

a bölcs szándék, törekedés,

a titkos élű, lassu kés,

orv pusztulásra oktató,

mondd, mondd, hogy megérte az elme

sötét szobába hasitó

csíkosan villogó szerelme,

megérte ez a fulladó

lélegzetvétel, ez a képzelt

értelem, ez a néma szó,

absztrakció, distinkció,

a szív, a rángva gyulladó,

a szív, hasas hófellegekben,

minthogyha bent, mig vág a hó,

egy város égne véghetetlen,

megérte, mondd a pillanatnak,

mig a két vállon szüntelen,

a két csuklón, két lábfejen

a védhetetlen iszonyatnak

fekete vérrel csorduló

tépett sebei fölfakadnak –

A lovas

Tanyaház. Nincsen ablaka.

Homokkal foltos, szürke gyep

lapján magányos kövület.

Gémeskút. Gémjén nincs kolonc.

A kávára bukott az orra.

Benne szüntelen föl-le jár

a talajvizes árapály,

a földalatti vízi-óra,

mutatva évszakokra szelt

útján nap-távolt, nap-közelt.

Fel-felnyüszítő nyárfalombok.

Alacsony ég, őskori homlok,

alatta tompa félhomály

mélyén emlékként űl a táj.

S mint a felrémlő gondolat,

tűnve, kisértve,

nyárfák között, buckák alatt,

egy lassú lovas ér a rétre.

Sovány, fél-mura ló a ló.

Nem is nyereg alá való.

Zötykölve himbál lassu útján,

sárga-sörényes, néma hullám.

S mögötte, mint a babona,

a futóhomokban

nem patkónyom, valami roppant

elefánt dézsa-lábnyoma.

Ki patkolt téged, mura-ló?

Micsoda városi kovács

igazgatta egy nyári nap

friss vastól füstölgő patád?

Az őszmellű, az óriás,

a nagy, fehérhúsú kovács

vastag autógumi-darabbal

támasztotta csukló bokád –

meleg válla az oldaladnál,

szinte emelt a nagy, csupasz váll,

és te véknyad falán át

érezted súlyos fujtatását.

Most madarak.

Előbb a zaj,

hullámban, majd a csókaraj,

s mögötte láthatatlan

a vár jön messzi vonulatban,

ahol kerek

bástyaszobán naptól forró gyerekláb

próbálta régen a repedt falat –

most madarak.

Ezek a forró madarak.

Ezek a szüntelen emésztő

túlfűtött érfalak,

ez a hőfok, a szárny alatt,

s este a vár fölött spirálban,

kanócfüstként szállnak körözve,

mintha a bástya füstölögne,

s amikor mélyül a sötét,

túlbuggyanva a körfal peremét

viaszfehéren fölvilágol

a foszforos madár-szemét.

Messziről milyen hűvösek.

De a lovas, zakókabátban,

nem látja őket. Arca vak.

Akár kihűlőben a föld,

ez az arc régen összetört.

Nem hallja őket, földsüket,

mint aki a multján üget,

egy néma ábra dobbanása:

a ló és a lovas feje

szinusz-görbéket ír a tájba.

Itt nincs eső.

A felhő föl-le jár,

nagy ruha-ujja súrolja a földet,

olykor egy-egy nyárfára görnyed,

le nem borul.

Zuhanj le már, ne várj tovább,

mosd meg utolszor legalább,

mi várja még, mi várja ezt a tájat?

Egy tiszta-arcú alkonyat,

egy végső napkorong talán –

zuhanj le, víz, mint a bocsánat.

Elment. A ló már nem dobog.

Életlen, lisztes lábnyomok.

Zörög a nyárfa.

Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt

egy teljes élet minden izma fájt.

Halála úgy letépve, mint a géz.

Mert feltámadni éppolyan nehéz.

Énekhangra

A lovak és az angyalok

Jönnek

Isten hozott, szép angyalok.

Elvermelt almát adhatok.

Ki küldött vajon vigaszul?

Itt egy jonatán, egy batul.

Féltem nagyon, hogy a szemöldök-

fában homlokkal összetörtök,

és tört angyalt hogy ápolok?

Be szerencsével jártatok!

Mint a petróleum-lángot, kicsinyre

húztátok angyalságotok.

Mennek

Először fölkelt Áriel,

aki a karban énekel.

Azután fölkelt Rafael.

Ne menj még, kérlek. – Menni kell.

Az ifjúságtól, lustaságtól

hullámos-léptű, lassu Gábor

indult aztán. – Ne menj. – Az arca

pelyhes volt, mint a fűzfabarka.

Utolsónak maradt Mihály.

Vasderes-színű tüske-hajjal,

mint az apák, ez olyan angyal.

– A csuhád csücskét megfogom,

az alma kásás volt, tudom,

de nincs más, nincs más, nincs – megállj!

És mégiscsak elment Mihály.

Út

Patkolj nekem lovat, kovács,

hadd vigyen egyszer már haza.

Jó ez a szódás paripa.

A cukrászboltnál majd megállunk,

ott utoljára még benézek,

akár egy alkony ablakán;

hogy villognak a sütemények,

a sok mennyei marcipán –

és aztán minden színtelen.

És nem lát minket senkisem.

A ló dobog csak, tompa dobja,

mintha egy szív ver, távolodva.

És lassan úsztatunk tovább,

valami víz, valami fák,

valami lombos némaság,

talán valami suhogó,

lomb-kupolák alatt futó,

talán folyó a rengetegben –

de nem tudom – minden nevetlen –

lehajlok. Ne érjen az ág.

Átölelem a ló nyakát.

A lovak és az angyalok

Mert végül semmisem marad,

csak az angyalok s a lovak.

Csak állnak lent az udvaron,

az angyalok meg a szobámban;

csellengnek néha szinte százan –

egy lény mit is tesz önmagában?

Feldobrokol, s ismét megáll,

vagy szárnyát csattogtatja olykor,

mint egy szellőzködő madár.

Csak állnak és nincs semmi más,

csak látvány és csak látomás,

csak láb, csak szárny – az út, az ég,

bennük lakik a messzeség –

oly távol vannak, oly közel.

Talán ők már nem hagynak el.

A visszajáró

Ez volt az asztal. Lapja, lába.

Ez volt a drót. Ez volt a lámpa.

Pohár is volt mellette. Itt van.

Ez volt a víz. És ebből ittam.

És kinéztem az ablakon.

És láttam: ferdén hull a pára,

nagy, égi fűz lógatja ágát

az esti rét sötét tavába,

és kinéztem az ablakon,

és volt szemem. És volt karom.

Most széklábak körül lakom.

Minden tárgynak térdéig érek.

Akkor vállal vágtam a térnek.

S mennyi madár volt. Mennyi tér.

Mint egy szélfújta lángfüzér

szirmai, tépve és lobogva

szálltak, rajokban sustorogva,

egy dobbanással szerterántva,

mintha egy szív madár-szilánkra

pattanna szét, repülne szét –

ez volt a tűz. Ez volt az ég.

Elmegyek. A padlólapot

ujjal érintgetném, ha tudnám.

Alacsony léghuzat, az utcán

húzódom. Nem vagyok.

Bűn

Kit megbüntettek bűntelen,

elhagyja azt az értelem,

mint egy vakablakot.

De érdemelt-e több napot?

Bűntelen, aki élt?

Az ásványok ártatlanok,

s ártatlan a herélt.

S kin égett egy égboltnyi láng,

az lesz a legvakabb szilánk,

s még azt se tudja: mért?

Tölgy

Útálatos a szüntelen

panasz, ringy-rongyot túrva szét.

Ahol a dudva-kín terem,

az enyhülés is gyöngeség.

Botol a láb holt ágakon,

küszködve ringy-rongy, semmi gazzal.

A tölgy-magasnyi fájdalom

önnönmagában megvigasztal.

Alkohol

Zörgő csomókban haldokol,

kupac az erdő.

A nyár zöld lángja, mint az alkohol

elszállt. Maradt a seprő.

Igyál, igyál. Ami maradt,

sajtold ki, nyeld le.

Hadd melegítse torkodat

sötét, komisz pálinka-lelke.

Dalok

Címer

Tárt ablakban ültem én

Sűrű esőt néztem én

Hullt az eső szürkén

Hullt az eső feketén

Fészke-égett gólya állt

A fenyőfa tetején

Mint egy fura címer-állat

Égi paizs közepén

Állt fehéren feketén

A fenyőtű liba-lábát

Szúrta dűlöngött szegény

Mégis címert állt a fán

Vékony paraszt-pelikán

Eső koppant a fején

Hullt az eső szürkén

Hullt az eső feketén

Eső

Esik odakinn

Esik idebenn

Fut a csepp

Mind a két

Ablaküvegen

Képek áznak keskeny-vásznas

Régi filmeken

Nyirkos vásznak suhogása

Pólya csíkja hasgatása

Kész van a tetem

Viszik is már az esőbe

Vékony szálas lepedőbe

Istenem

Éj

Sose láttam ilyen éjet

Feketénél feketébbet

Ver a zápor szeges ostor

Szabadíts meg a gonosztól

Sose láttam ilyen éjet

Fut a nagy ló fut az égnek

Kivirít a magos égbolt

A nyomába csupa vérfolt

Csupa vérfolt a patája

Fut a villám fut a mélynek

Csupa vércsík a nyomába

Csupa vércsík csupa vérfolt

Sose láttam ilyen éjet

Ver a zápor szeges ostor

Szabadíts meg a gonosztól

A hindu énekekből

A remete

Tölgyfa nőtt

Vállamon

Húsom volt a földje telke

Mellkasomat átölelte

Gyökerével vérem merte

Úgy karózta két karom

Száz madárral surrogott

Röpdösött miljom levél

Úgy éltem a susogásban

Mint szökőkút tála él

Permetező csobogásban

És ha este jött a szél

Égi ormok torlaszok –

Minden levele-fonákján

Egy-egy csillag bujdosott

Hogy derengett minden éj

És mikor kidőlt a fa

Kiszakadt az éjszaka

Nincs éj nincs szele

Nincs szökőkút nincs karom

Csak a sebhely krátere

Vállamon

A kovács

Kondulás

villanás

Zöld mezőben rézkovács

Kondul az üllőn rézkalapácsom

Rézszinü majmok tánca a fákon

Cirmos arcok réz-kezek

Légbevésett mozdulatokkal

Eltáncolnak érceket

Tánc-pihék

szikra-pihék

Izzó tömbről szerteszét

Fém-pásztortűz freccsen az égre

Visszanéz rá levelek éle

Levelek éle fű haja

S égett arcom százezernyi

Forradásos csillaga

Vadkan

Akkor ugrottam árokba kúsztam

Szél jár jár a szél

Mint a plé a cserlevél

Hasított mellel friss hóba úsztam

Futottam délig futottam éjig

Meredek alkony legtetejéig

Egy som-bokorba feküdni estem

Szél zúg sornyi fán

Mint a fésű csont-fogán

Félhold világa mossa a testem

Folyik a vérem fekete vérem

Fekete csíkban a hófehéren

Félhold világa fekete égen

Folyik a folyik a folyik a –

Szél vág vág a szél

Köszörü sziklán sziszeg a szél

Téli angyal

Ül a vékony Mária

És ölében a fiú

Szélfuvásnyi gyenge zajt hall

Összerezzen: itt az angyal

S ő is tudja: minden angyal

Iszonyú

Iszonyu szél volt márciusban

Nagy piros égbolt szél-parázs

Nem volt este hogy lehussant

S óriás volt óriás

Szélborzolta sas-szinü szárnya

Be se fért a cseppnyi házba

Kint maradt a fél palástja

És a szeme barna árnya

Vadmadáré karikás

Hogy dülöngött az a ház

Jött az ajtón ablakon

Jött fedélen és falon

Mész között kő között

Négy égtájról körbefújó

Szélsuhogásba öltözött

Most az angyal hóban áll

És a hó most térdig ér

Egymagában áll a háznál

Némábban a némaságnál

Hóba tűzött régi nádszál

Hó-belepte sziklevél

Hekaté

Jár

jár

járJár

jár a lábam

Éjszakai vakfehér

Mészkőszikla oldalában

Mészkő csöndbe lyukat ás

Karszti-patak-zubogás

Egy fekete fügefa görcse

Semmi más

Fényes sziklán fekete törzse

Puszta váz

Puszta

Vállamon

Széles szíjon leng a puzdra

Leng

jár

járLeng

lép a láb

Úttalan útra

Fügefák

Csenevész

Fügefák

Mozdulatlan holdvilág

A fák alatt a hold alatt

Egy csengős kecskenyáj halad

Most a fügék is konganak

Öblükben csengenek a magvak

Már csak az óriási ég

Fekete-bronz döngése hallgat

Ércből

Rezeg a

Csönd

Lélegzet

Ne hagyj el engem, levegő,

engedj nagyot lélegzenem,

angyalruhák lobogjanak

mellkasomban ezüstösen,

akár a röntgenképeken.

Egy ezüstnyárfát adj nekem,

arcom a rezgő lombba nyújtva

hadd fújjam rá lélegzetem,

s ő fújja vissza szüntelen

új, szennyezetlen életem,

mig kettőnk arca közt lebeg

a lélegzetnyi végtelen.

Széndioxid

Csak a növény a tiszta egyedül,

Nem ismer kategóriát.

S a bűnös széndioxidot

éjszaka mégis ő cseréli át.

Tisztán ragyog reggel az égi sátor

a tölgyek néma megváltástanától.

Hasonlat

Aki evezett kezdődő viharban,

képtelenül feszítve kvadricepszét

a lábtámasz szikláját tolva el,

s akinek akkor súlytalan maradt

váratlanul a jobbkeze, mivel

repedt nyélről a lapát hátracsuklott,

és aki akkor megbiccent egész

testében –

az tudja, amit én.

Mint aki

Mint aki messze hírt hozott

és aztán végleg elfeledte,

s a szemcsés fényből egy marok

benne maradt, batyuba kötve –

így vándorol a feledékeny,

a teste gyűrött köpenyében.

Azelőtt

Azelőtt nőtt a tulipán.

Gyűszűvirággal összecsaptak,

hullámzott egy mezőnyi vadzab,

majd elcsitult gyűrűzve, este,

és mint derengő bója-lámpa,

a mák világított felette.

A tulipán volt azelőtt.

De most titokban egy fa nőtt

ott bent, nem vettem észre, nem,

de most már érzem, érdesen,

törzsben a törzset s gyökerezve

hajszálgyökért hajszálerekbe,

s amint szilárd hulláma gyűlik,

körözni lassu évgyürűit,

és éjszaka felriadok,

amint a roppant lomb suhog.

Mellette minden puszta gyom.

De a nevét, azt nem tudom.

Az alvóhoz

Te ismeretlen és ruhátlan

te kelsz ki minden hamuból.

Te vagy a hetedik szobában,

nem haltál meg, csak aluszol.

Csak aluszol, háncsból az ágyad,

körül a hamuszín falak,

roncs függöny ád a némaságnak

nagy, mozdulatlan szárnyakat.

Nem mozdulok.

Csak, mint áramló, lassu rendek,

csak alvó látomásaid kerengnek,

mint láthatatlan csillagok.

Ébredj, ébredj. Mutasd a vállad.

Sebesülten is megtalállak.

Szólj, hogy szólhassak holtomiglan.

Mondd, mondd el végre, merre jártál

kimondhatatlan álmaidban.

A formátlan

A formátlan, a véghetetlen.

Belepusztulok, míg mondatomat

a végtelenből elrekesztem.

Homokkal egy vödörnyi óceánt

kerítek el a semmi ellen.

Ez a viszonylagos öröklét

ép ésszel elviselhetetlen.

Párbeszéd

– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?

– Rongy lennél egyedűl. Így lobogó, lobogó.

Szél

Szélesedő oszlopközök.

Szél fúj be a szavak között.

Itt már kupola-fellegek.

Éggel tapasztott épület.

S a Semmi itt már annyit ér,

amennyit házak közt a tér.

Madár

Egy madár ül a vállamon,

ki együtt született velem.

Már oly nagy, már olyan nehéz,

hogy minden léptem gyötrelem.

Súly, súly, súly rajtam, bénaság,

ellökném, rámakaszkodik,

mint egy tölgyfa a gyökerét,

vállamba vájja karmait.

Hallom, fülemnél ott dobog

irtózatos madár-szive.

Ha elröpülne egy napon,

mostmár eldőlnék nélküle.

Ekhnáton

„Feljövetelt és lemenetelt

formálsz ki, eleven Nap,

Sötéten múlsz el, fényesen

térsz vissza.

Te dobogsz a szivemben.”

(Ekhnáton Naphimnuszából)

Ekhnáton jegyzeteiből

Valamit mégis kéne tennem,

valamit a gyötrelem ellen.

Egy istent kellene csinálnom,

ki üljön fent és látva lásson.

A vágy már nem elég,

nekem betonból kell az ég.

Hát lépj vállamra, istenem,

én fölsegítlek. Trónra bukva

támaszkodj majd néhány kerubra.

És fölruházlak én, ne félj,

ne lásson meztelen az éj,

a szenvedést kapcsold nyakadra,

mintha kerek vércsík fakadna,

s az legyen langyos köpenyed:

szerettem növényeidet.

S helyezd el ékszeres szivedben:

hogy igazságra törekedtem.

Ennyi elég is. Mondd ki: jó itt,

és tedd hatalmas funkcióid,

csak ülj és nézz örökkön át.

Már nem halaszthatlak tovább.

Ekhnáton éjszakája

Mikor lement a térre, már a sátrak

a lampionok fényében áztak,

gyertyák üvegek nyakában álltak,

nyári Halottak-napja-fény,

és deszkapolcon porosan

a rózsaszínű krepp-papirbabák.

Oldalt tetováltak dombjai,

dinnyék olajzöld bőrén forradásos,

kötőtűvel kipontozott szivek.

Fent fényreklámok hullámzó haja.

Forró szél. Némi szalma.

Sötét volt az az éjszaka.

Ment, ahogy körbezárta

jelenlétének álruhája,

ment mozdulatlan, egy magasvasút

futott fölötte.

Tisztítsd meg az arcod.

Két tenyered öblébe hajtod,

tenyéröbölnyi vízre hajtod,

harántcsíkolt az akarat,

itasd meg, mint egy madarat,

itasd meg, mint egy állatot,

mosd, mosd az arcod és a nap,

melynek minden sugara végén

apró keze van, majd a nap

kezével az arcod –

Éjszaka. Vásznai súlyosodva

függtek be a fények közé,

a pultok közé, melyek selyemcukor-mód

és úgy csillogtak, mint a hernyók,

gyertyák fulladozása, szélroham.

A régi kertben.

A kertben volt a százezernyi,

az ostyafényű ég alatt,

a másik arcot kell lenyelni,

s a zöld virág, a bodzaág,

amelyre Judás felköti magát,

s egy csillag némi zöldje fönn,

a kertben volt a mérhetetlen,

bár volnál oly kicsiny, szerelmem,

mint egy isten az ostyán.

És jöttek már a tankok.

Fém-hullámhegyek

elől futott az utca kőmederben,

futottak a puha testek fém és kő között,

egy-egy léggömböt húzva még magukkal,

dőlt bódék vászoncsattogásait,

hídkarfák loccsanásait,

távol hamut, és üveg-permetet,

s a hangközökben azt, ami fújt felettük,

azt, ami fújt

fent, fent, a teljes égitest fölött.

Egy mellvéden vetette át magát

a többivel együtt,

együtt, meredeken gurultak,

darabosan, zökkenve hulltak,

fent sorozatok még, ők egymáson át,

mint egy hegyomlás.

– – – – – – – – – – – – – – – – – –

Köd volt, amikor ujra látni kezdett.

A vízparton feküdt. A nád.

Mellette másik test is az iszapban,

oly hűvösen nyújtózva, oly hanyatt,

mintha külön hó hullott volna rá.

Fölkelt mellőle. Egyetlen mozdulattal

emelkedett föl, mint a füst,

mellőle, vagy, belőle fölkelt,

s oly áttetsző volt, amikor feküdt.

Fölkelt, feküdt, egyetlen mozdulattal.

És vitte akkor is, mikor elindult.

Homályosan, a testet vitte még.

Elnyúlt ködök vízszintesében

ment,

jobbkezével tartva balkezét.

Amikor

Amikor én istent faragtam,

kemény köveket válogattam.

Keményebbeket, mint a testem,

hogy, ha vigasztal, elhihessem.

A csak-jó

Hogy a csak-jó se hal, se hús?

Én nem vagyok manicheus.

Az örök üdvösséget én

nem únnám.

Ekhnáton az égben

Ott minden épp olyan. A bánya.

Talpig hasadt hegyoldal. Eszközök.

Amint tapintja a mészkőfalat:

bizonytalan a pirkadat.

Mintha belülről hajnalodna,

a sziklák vékony oldalán,

s oly áttetsző a kő, a vas,

mint egy végső kudarc után.

Ott az erdő.

Darabokban jár a köd.

Ötujjasan, mint elhagyott kezek,

vagy fölnyúlnak függőlegesre,

már-már uszályos mozdulat,

s jelentésükig el nem érve

halványan folynak a földre,

ahogy vonulnak –

ahogy kinőnek és ledőlnek

ezek a felhős, hosszú törzsek,

egy másik erdő jár a fák közt,

s egy másik lombot hömpölyögtet.

Ott alagút a fák alatt.

Sötét füvek, kavics:

keskenyvágányú sínpár, virradatban.

Ott már a nap, jön gőzölögve,

oldalt hasít be a ködökbe,

jön-jön a néma robogás,

fölszikrázik a fű-alatti fém,

szikrázik a reggel,

míg egy bokor-fal váratlan szökik fel,

mert végetér a sín a fű alatt.

És aztán néhány talpfa csak,

mint néhány zökkenő lépés előre –

a tisztáson megáll a nap.

Ott délelőtt. Ott nagy növények.

Ott nem mozdul a nagy kamilla-rét,

közötte néhány vasdarab,

fölötte lépes sűrűség,

fehér-küllős növény-napokkal

hullámtalan Tejút és semmi szél.

Mindig. Örökre. Dél.

A tárgyak

Fent, fent a tömbök. Déli fényben állnak.

Az én szivemben boldogok a tárgyak.

A tárgy fölött

Mert fény van minden tárgy fölött.

A fák ragyognak, mint a sark-körök.

S jönnek sorban, derengő végtelen,

fény-sapkában 92 elem,

mind homlokán hordozva mását –

hiszem a test feltámadását.

Egy pályaudvar átalakítása

(1969–1985)

Éjszakai tölgyfa

Éjszaka történt, hogy a járókelő

valami zajt hallott és visszafordult:

egy tölgyfa jött mögötte.

Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy

ahogy gyökereit frissen kihúzta

s még földes, hosszú kígyólábakon

hullámzott az aszfaltos útra,

mint egy idomtalan sellő, igyekezett,

túlságosan széles feje surolta

a néma boltredőnyöket,

mikor elérte a járókelőt,

a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,

aztán haját szétháritotta.

A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.

Érezte akkor a járókelő

saját körvonalait lazulni,

köd úszta be folyékony partjait,

mint aki hirtelen erdei

tóvá sötétül,

mert egy ilyen arcot tükrözhetett.

És lélegeztek mindaketten.

Néhány madárfészek a tölgy hajában,

bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,

ott-feledetten.

Mert sürgető volt.

Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,

mint egy hír, tölgy-alakban,

amely elfárad megfejtetlenül.

Hajfüggönyét visszaengedte már.

Megfordult. Indult. Furcsa lába.

Vitte fészkeit, madarait,

s a járókelő

szilárduló szeme előtt

fénnyel szórta a neonlámpa-sor.

Már várta az elhagyott gödör,

amelybe visszaforr.

Négy kocka

1.

Az első ablak-kocka park.

Egy kerti út, lombtalan ágak között,

egy kerti út, oldalt tiszafa tömbje

apró téli gyümölccsel pettyesen,

századvégi üvegfestmény-pirossal,

s volnának itt még,

volnának itt még részletek, – minek?

Ami jegyzi a kocka-képet

az a kerti út, az a madárnyak-út,

amint nem szóval, csak kézmozdulattal

jelölhetően hátrahajlik,

s el-nem-gondolható madár-fejét

a homályos kerti sűrűbe nyujtja.

2.

A második ablak-kocka párás.

3.

A harmadik ablak-kocka beton.

Úgy értem: egy garázstető

(melyet a párkány félbe vág s alatta

nem láthatóan, rájukszabott

ponyvaruhában a szerkesztett állatok,

a lakkozott, a csiszolt, a krómozott

felületek villámait behúzva,

és hengereikben üregesen

a néma, négy ütem

téli garázsok alvadt hűvösével)

és kint a forró, téli napsütések,

s a tarkaharkály trópusi

színeinek éghajlat-tévedése,

amint átvág a hómező fölött

és elfordítja a látóhatárt,

mint egy volánt, pörögve,

déli napot villámló délkörökre.

4.

A negyedik ablak-kocka ég,

kifeszített ég, ránctalanul.

A földi légkör ritka némasága,

amint nem írja, sűrű tábla,

fogyhatatlan felhőbeszédeit,

egy-két vonal csak, jel-törmelékek,

megkísérelt értelmezések,

foszlány, képző, igéret.

De nézni

De nézni, nézni, mondta, mihelyt

enged a füstfüggöny, a résnyi szünetben

a füst, a sav, a lúg, a támadások közti percben

nézni, tudod, mint egy formabontó asztalt

egyszerre látni lapját és profilját

És tenni, tenni, tudod, én szüntelenül cselekszem

történelmet, biológiát cselekszik a testem

és elmélkedni, tudod, nekem a fejem oly furcsa

oly befejezhetetlen

a gömbformát nem is tudom én

miért szerettem

szemgolyót, koponyát, földgolyót, efféle

határolt véghetetlent

de tépett gömbök ezek, kókuszdiók

csapzott rostok halandósága hajával

körbe-szegetten

És nézni fentről, lentről, mindenféle szögekben

körültapogatni a tárgyat néhány szememmel

kivésni vélük a konturt, mosni, ledönteni

míg nyílnak, húnyódnak, nyílnak, nem egyenletes

hullámverésben

s a tárgyakból is kifelé a sok lassú tekintet

odvak hatalmas pillantásai észrevehetetlen

nem mozduló tavakban és kövekben

kinyilazók szilánkos fényjelekben

Bár nem segít, mondta, ez a szétszórt százezer szem

bár nem segít a bioszféra zizegő

seprű-pillája körülöttem

lombok, cédrusok érdes ága

forgó évszak karcai

éj és nap

emelve, hullva felettem

bár nem segít, de nézni, nézni

Nézni, tudod

mint forradás néz, mondta, a fán

Az alvó lovasok

Kassák Lajosnak

December. Dél. Szemperzselő

hegyoldal-széles hómező.

A sík lejtőn egy kockakőhalom.

Gömbölyű élein

forró, fehér hólepedő:

egy kupac alvó beduin.

Micsoda arcok hajlanak

a föld felé, sötét bokorban,

e fordított szoborcsoportban?

Micsoda szikkadt, fekete

gyökérvonások és velük

forró, sötét lélegzetük –

És mélyen lent a part alatt

micsoda beduin lovak,

formájuk itt-ott kidagad,

amint istálló-folyosókban

dobognak, némán, láthatatlan,

s gyökérszakállas nagy sörényük

meg-meglendül a föld alatt –

S velük micsoda mozdulat

mikor a forró földlovak

hátán a földes, barna törzsek

lombhajjal nyúlnak egyre följebb,

s egy óriási, lassú szökkenéssel

kiugranak.

Dalszöveg

Öregszik a gyümölcs a fán,

öregszik a gyümölcs a fűben,

akárcsak a halál után.

A víkendházak alkonyulnak.

Az évszak is helyet cserél,

egymással észak és a dél,

26 ezer év alatt.

26 ezer év után

öregszik a gyümölcs a fán

és hallani a júliusi kertben

hulló gyümölcsök egyenetlen,

extraszisztólés dobbanásait.

Félgömb

Ez itt a fenti félgömb. Szürke még,

ahol a szürke és a vizes-fehér

vizes lépcsőfokonként összeér,

és a fehérrel a fehérebb.

Ez itt a fenti vidék, ahol

deres füvön indul az olvadás,

ahol a harmat összefűzve

a füvet és a levegőt

följebb láttatja a mezőt –

bizonytalan szivárvány.

És hirtelen egy Isten-szeme az égen,

felnyíló gyors háromszögével,

mint váratlan mutáció

az évek hosszú ezredében –

és ettől fogva fém,

fémből ez a homorú magasság,

amely úgy szívja az utolsó páracseppet,

mint a felfelé való szédülések

levegőbe-írt spirál-nyomát,

mert ez a fehér fémek láthatára,

a gömbvilág felső fele,

a délelőttök teológiája,

ahol az éjfél mozdulatlan

fekete üst a nagy tavakban.

A látvány

A kék. A zöld. A folyamágy.

A tárgyak változásai.

Amint a látvány bent tapasztja végig

a koponyám falát, mint körmozi.

És éjszaka is felzavarnak,

északifénye van a falnak,

és fényes kések: bútorok –

s fölránt fektemből az a páfrány,

s rég-rothadt, bonyolult fonákján

a spórák is vele,

mint bonyolult nagyvárosok

légifelvétele –

Mert élesek, mert élesek

a képek mind, mert élesek,

vakít ez a hangtalan zsúfolódás,

amint jönnek és körbemennek

az ón, a kén, a madarak,

a repülések, kiterjedéstelen,

elektronhéjuk-vesztett égitestek

sűrűségébe összehajtva,

labdába gyúrt gyökök,

amint forognak végeérhetetlen

egy szüntelenül égető jelenben,

ahol nincsenek térközök.

Egy fában lakom.

Lombja évszaktalan,

az égig ér, a dadogásig,

és látom zsúfolódni zárva-termő

gyümölcseit.

Egy pályaudvar átalakítása

Valószínűtlen,

hogy mégis föld van itt alul, holott ős-zárvány képződésű volt itt az útburkoló kiskockakő. De úgy látszik, a kő alatt, a kábel alatt, a kényes nyirokérrendszerek alatt (e pulzáló berendezések) mégiscsak föld van itt alul, mindenek ellenére föld.

Most éppen kráter. Vagy nagyműtét. Egy állatkerti, ritka nagyvadé, kábítással, nagyműszerekkel. Állatbelsők tornyai. Mert lebenyenként szedik szét ezt a testet. Különrakják a májat és vesét. Durván-pontos mozdulatok a mészárlás s a gyógyítás között.

A seb környéke érzékeny. Elkínzott házak, hámlásuk, mint egy másodlagos kórtünet, bágyadt villamosok bukdosása az elkötött erekben, az összefércelt csatlakozások, a süppedékes kőhiány, azok a duzzadt vágány-varratok. És a növények, a végképp védtelenek, akiknek szárát szemétvödörbe-dobáskor eltörik, mint Jézus lábát (szinte) keresztről-levétel után, a növények poros rémületükben.

Középen pedig a működés. Az exkavátorok, a fixplatósok. A gépkezelő odafent, mint egy függőben maradt pilóta. Citromsárga gumiruhában gödrökbe mászó űrhajósok. A lárma tűrhetetlen torlaszai közt katasztrófák nyugalma, fejvesztett közöny. Egy drótcsomón plasztikszatyor. (Az ételcsomagok a világon. Papír, műanyag, egy-egy kendervászon-darab. A textúrák, a bogok és kötések. Bizony, feleim, emitt, amott.) És milyen különös sapkák! Talán bálnavadászok fejfedői, egy szertartás álarcai. S az óriási munkakesztyűk, e kézutánzó, absztrahált kezek.

Itt lesz a központi létesítmény. Itt lesz a csarnok. Itt aszparágusz, információk. Itt lesz a… látod? Fent, ahol még üresek most a légköbméterek, fent, fent a nem-levő. Még átlátszó, még elvitatható. Túlságosan sok szél fúj rajta át. De egy jó lencse már rögzítené. A kellő fényerőnél. Hiszen oly keskeny réteg zárja el, oly keskeny réteg attól, hogy legyen. Így már-már látni éleit fent, a biztos és a kétes közti térben, így már-már elbeszélhető, amint beúszik a képbe e visszájára fordult csökkenés (homályos, nagy hajótest), lételőtti, beláthatatlan emeleteivel.

Te emlékszel még, ugye, a mozdonyforgató dobra? Terméskő-ellipszisben végződött akkor a pályaudvar, az ellipszis fejében ott volt az acéldob. A mozdony ráállt és megfordult vele, mint egy táncoló elefánt. Még ott a régi, sárga állomásépület, avult, de működő nosztalgiákkal. A gőzbodor mögötti lámpák, esőben a hajnal. És a sínek meg a talpfák éjszaka (ezt fentről nézd, a hídról), ezek a derengő, mennyei lajtorják a vízszintes végtelenbe.

De fordulj vissza. Nézd meg mégegyszer az építési területet. (Úgy értem: a történés táblái közt próbálj meg visszatalálni arra, amely jelenlétnek nevezhető.) Aztán tekintsd meg a Vérmezőt. És fölötte a Várat. A gyakorlott sebesültek nyugalmát. Figyeld meg őket (visszamenőleges viszonylataikban is), azután – még világosabban – vedd szemügyre azt a hajlatot, ahogyan a földtani teknő a domb tövében elhelyezkedik. Így. Most éles a kép.

Ugye, emlékszel, amikor befejezték? Te ott voltál, amikor véget ért? Te ott voltál a megnyitáson is még? Tágas lett. Versenyképes. A mozgólépcső-torkolatok ugyan nem egészen… de mindegy. Vágányvezérlés. Épületegyüttes. Csomópont.

Ugye, emlékszel a citromsárga gumiruhára? Az ételcsomagokra a világon? A kétes és a biztos közti térre? Ugye, emlékszel a Vérmezőre? A földtani teknőre a domb alatt? A visszamenőleges viszonylatokra? Az átalakításra? Az épületegyüttesre? És az átalakításra? A légikikötőre? Emlékszel-e arra a városra?

Te ott voltál a megnyitáson?

Az utca arányai

De a részletek, a macskák. Mert az világos, hogy a villamos úgy dől be a kanyarba, mint egy öreg futó vagy mint a föld az ellipszis-pálya fordulóján, aholis a hasonlat nem hasonlat, csupán ugyanegy törvény másik arca. A tömeg és a mozgás viszonylata tehát – arányok, függések, együtthatók. Ez látható az utcán.

Ez látható, ha az esetlegest lebontom, az ekliptika síkja látható, délelőtt avagy este hatkor, borús időben, napsütés alatt. Ha levetkőztetem a házat, ha levetkőztetem a csontot, ha levetkőztetem a járást (a növénytakarót, az éghajlatot), akkor vonalak maradnak, görbületek, hálózat. De a hálózat is csak ábra, a görbület is képes beszéd. A törvény láthatatlan. Ez látható.

Meg a metszőpontok. Úgy értem: például az élő és az élettelen metszőpontjai. Két törvény. Három törvény. Tizenhat. Metszőpontjai. Ha tehát finoman lefejtem az esetlegest, alatta a metszőpontok csillagai ragyognak, s a belőlük kinyúló pályák, kondenzcsíkok egy kékszínű képzeletben.

Dehát a részletek, mondom, a macskák. Bár a törvényhez képest kétségtelenül csak bodros buborékok. Elfújni-való szőrpamacsok, árvízben úszó, bukdosó parókák. A nagy meder alattuk és mögöttük, a völgyek és domborzatok, a vízválasztók felgyűrt hegyláncai, az ismert bolygók geológiája. Alattuk az összehasonlítások meg a mércék, a köbkilométer, a lat, a földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az évek, az égi fokok; láb, din, decibel, hétfő, kedd; következmények, elvonások.

Világos ez. Olyan áttetsző a világ. Olyan áttetsző a ház, az aszfalt, mögöttük a mércék fémes vázai. Már élesednek, mintegy filmbeli áttünéssel, egy másik arc, egy másik ég.

Ha lefejtem az esetlegest, mögötte a csillagtérképek feketéje, egy északi égbolt ezüst felismerései.

Mi ezekhez képest itt az előtér? A szegények bibliája bizony, kép, kép, újra kép, forma meg inda. Szép sorba kifestve, kirakva a dóm falán. Elsőnek a két kis meztelen meg az alma, aztán tovább az angyal édes szárnyai, kicsi markában tűnődő pallosa, tovább: özönvíz, bárka, páva, tovább: a szőlőfürt, tovább: a bárány, tovább-tovább. Nehémiás. (És persze, mögöttük a kőfal – hogy el ne felejtsük –, a fentemlített váz, a mérce-pillér, olykor váratlanul kiszögellve, belekönyökölve történeteink mintáiba.)

Dehát… De én. Csak egyet. Egyszer. Egyetlen macskát elmesélni mégis, egy szinte következmények nélküli macskát, amint keresztülvág az utcán, keresztül, át, haránt a mércerendszerek párkányain, amint megy, négy kopott radírgumitalpán, amint megy, a kiálló, kis lapockák ritmusával, és eltűnik (néma függetlenségi kiáltvány) egy autó-oldal és egy hársfatörzs között.

Már nincs. Már semmi. Csak messziről érint meg – végső mozdulat – két szeme orgonazöld levelével.

A macskák bátorsága

Ha rám mutogatnának tíz emeletnyi lények, nézd csak, nézd azt az apró kis talpát, hím-e vagy nőstény, ezek mind egyformák végülis

És ott ülnénk körülöttük a nyári fűben mintegy napozva, Platón, egy vékony ács, meg én, szemünkbe fogadva őket, járó épületet – ők meg lassan, nyugodtan, hogy nagy törvénylábukkal el ne tapossanak

ha rám mutogatnának, hívnának, küldenének, meg-megdobnának és gyógyítanának, oldalamat kétméteres kézzel lapogatván, akkor…

de ők, ők még irigyelnének is, nézd, milyen öntörvényű, pontos mozdulatok, büszke piciny sörény

nézd, hogy jár-kél

Villamos-végállomás

1.

– Ez valahogy… furcsa.

– Mondhatnám, lehetetlen.

– Hiszen ezt helyreállították a háború után.

– Persze hogy helyreállították. Jártunk itt sokszor. Hogyne jártunk volna.

– De most olyan mintha…

– Igen, olyan-mintha.

– Mégsem. Ez sokkal újabb romterület. A közlekedés megszüntetése, alépítmény- és vágányfelújítás miatt.

– Akkor miért lyukas az állomásépület fala? Az a nagy, kerek, az világosan ágyúgolyónyom. És miért az a betonbunker a sínek ócskavasa mellett, rámázolva: Jégkrém kapható?

2.

Ez mindig furcsa hely volt. A villamos befutott egy völgytorokba, ment, ment, egyre szűkülő úton, aztán szemből is felszökött a hegyfal, s a villamos megállt. Katlan. Fokozhatatlan végállomás.

Körös-körül terméskő fallal bélelve a völgy, kőszoba az ég alatt. Szűk bejárata fölött híd feszítve, íjhúr a katlan-szoba félkörívén, kinyitva és bezárva a teret.

Az állomásépület favázas. Cifrázatok, vasrács sárgára festve; századvégi öntöttvas-líra. Intim, viktoriánus kis végállomás.

Fokozhatatlan, intim, viktoriánus. Azok a korán kivilágított kis villamoskocsik – ez egykocsis viszonylat –, amint kizúgnak az estébe, elavult szentjánosbogarak. Laknak itt most a hegyoldalon?

3.

Persze, hogy laknak. Nem sokan. Például két kőoszlop ott fent, régi, ismerős bejárat valahová. Egy fatörzs van közéjük döntve most. Két kőoszlop, mögöttük erdei ösvény, benőtt, bizonytalan kanyarral, mintha még indulna valahová.

– Menjünk fel?

– Ne.

4.

A várócsarnok szinte ép. Faragott faoszlopaival, vidéki veranda őszi napban. Körül terelőkorlátok tetemei, talpfák közti kőzúzalékra dőlve. Odébb rozsdás kábelbokrok a fűben. A hegyoldalban ingadozó kőlépcsők ferdesíkja. Jellegzetes. Jellegzetes, nagy légnyomás utáni lépcsők. Kirobbantották. Csak a bunker sértetlen, vasajtaját benyitva, bent szemét. Két ember fér bele szűken. Szabványméret. Jellegzetes.

De hát nem robbanthatták fel, itt nem lehet bunker, jégkrém kapható, szabványméret, hiszen már rendbehozták 30 év előtt. Nem akkor vagyunk itt, hanem ekkor, 30 év és még valamennyi után. Szanaszét vadsóska, drótcsomók.

5.

– Ú-kanyart írtunk le.

– Nem írtunk le ú-kanyart. Szerinted hol van a két kőoszlop?

– Ott.

– Dehogy. Ott.

– Szerinted hol van a végállomás?

– Ott.

– Lehetetlen. Ú-kanyart írtunk le eljövőben. Úgy, hogy az ú gyújttópontjában van a végállomás. Nem téveszthetem el a végállomást.

6.

Visszamegyünk. Természetesen nincsen ott. Visszamegyünk. Nincs ott a végállomás, ami semmit sem jelent. Annyi a domb, a szerpentin, a terelőút, bármely dombhullám, bármely kanyar mögött feltűnhetik egy másik katlan, ami nem robbant szét, szétrobbant, de rendbehozták 30 év előtt, ami romtalan, nem romtalan, de mégis. Nem mondom, hogy számtalan van belőlük. Ez helytelen volna, túlzás. Három, legfeljebb négy végállomás, az érzékelés terébe ennyi fér.

És nem egymás mellett azok az állomások, térben kiterítve, dehogy. Ugyanegy völgyben, ugyanegy pontban, együtt. Egyetlen mértani hely rezeg ott, áttetsző burokba zárva, afféle harmónika-folyosóba zárva, amilyen a repülőtereken, tudod. Egy láthatatlan erőtér-folyosó, gyomrában három-négy időmód. Csak úgy véletlenül, úgy ott felejtve, esetleges állomás-tartalommal.

Rezeg a földi légifolyosó, amelybe az előbb véletlenül beléptünk, fúj a szél. Fúj a szél, kifújódnak a téglaközök, betömődnek a téglaközök, fölemelkedik, leroggyan a fal, bókol, hajlong a végállomás a folyosó szelében, most nagy talppal szétmázolt kőköpet, most újra fal, jegy-ablak, szélkakas. Állapotai egymásra préselődnek, szorosan, szellősen nyeregtető hullámló ráncai szétrongyolódó, tépett vastraverzek lobog a kő, mint a textíliák fel, fel gubancolódva le.

Oda léptünk be mi, ki hitte volna tájékozatlan utazók, egy szélcsatorna vad fúvásába, készületlenül ahol egyetlen zászlórongy a ház egy eldőlt katonaköpeny amely felpattan mindig-újra üres kabátujjakkal ég felé és úgy, mintha nem volna forma nem volna, csak a szél.

7.

De visszavonják. Már nyomják össze a folyosó harmónikafalát, hiszen nyilvánvaló feledékenység, hogy ott maradt. Egy percre a bunker, a kő-köpet, egy értelmezhetetlen időállapot kiszökve a térbe, és mögötte mind a többi. De emeletes daru emeli már, daru, mely nem vet árnyat, építkezések láthatatlan fémtornyai az égen, amint tolatnak, a dimenziózavart kapkodva kiküszöbölni.

Nézd, micsoda sürgölődés most a levegőben, a hibajavítás fémes villogása, átlátszó, óriás munkálatok. Ott, ott az ég, mint egy kikötő felett, ahol párába oldott árboc-panoráma, kémények és raktárak vasa zúg. Nézd, csillanások, csörrenések időhegesztés kékes ívei. Ott valamit lezárnak és kinyitnak égboltnyi lángvágóval tépve szét forrasztva össze tépve szét kiterjedéseink sebeit. Ha most gyorsan a domb mögé…

8.

– Miről beszélsz?

– A végállomásról.

– De nincs ott. Nem érted? Nincs ott.

Múzeumi séta

Én már csak ezt szeretem, a múzeumot. A tárgyak, a levegő alig-poros tisztaságát, a tárlók üvegfényeit. Ahogy ott ül a sarokban a két teremőr-öregasszony, ősz hajuk tartóshullámba rakva, az egyik óvatosan kávét hörpöl termosz-kupakból.

Nem nézek én ott semmit. Ne hidd, hogy nézek. Semmit. Bánom is én, kelta baltanyél, középkori csempe, kép, absztrakt szobor, nem nézek semmit. Csak a levegő, tudod.

Vagy mégis nézek? néztem? túlsokat, ma már fölösleges? Hisz látom most is, ott szemben a falra akasztva megigazulásaim sorát, a kéket, a réz-szinűt, a foltot, a hajlatot, éji lovashadak barna-sötét rohanását

– …paradicsomos káposztával. Úgy kiadósabb.

– Én zöldborsóval szoktam.

dárdáikra függesztve, mert viszik őket a dárdák, tartják őket, függőlegesek, előre süvítve hajítják. Vagy ez nem az? Ez a képsor már nem az? Egyik sem az a másik? Csak utalások a falon, idézetek egy szenvedélyből?

Talán elég is ennyi. Fehér falsíkon képkeret, a keretben föltehetőleg kép, talán elég is. Lehet: az a seprűnyél-fasor van ott a keretben, fái között az az együgyű ösvény, a hátrafutó. Messzebbre nem vihet út, hisz az a járhatatlan út. Nincsen cipő tapodni rajta, nincs pata futni. Nincs repülő sem – kis mezőgazdasági helikó –, mely kanyarát csámpásan belibegné, fentről ügyesen szimatolva. Pedig hogy hív az az út, fokozhatatlan íves mozdulattal, hogy szív magához, hogy sodor magához, szemeimet, szemeim mögött szemeimet és szemeim mögött szemeimet (vonzástér anyaggömb-szemeket) ívben rendelve erővonalához.

Van-e másutt ilyen nyugalmú ablak? Ilyen napfény-nyaláb napsárga padlón? Vannak-e ilyen vad, lemart kőkoloncok politúros állványra rakva? Van-e köztük elgurult pamutgombolyag, cicásra pihézett, alig-koszos? Van-e

– Egy sima, egy fordított.

– Aztán tovább lustakötéssel.

a ténfergésnek nagyobb hatalma, végig a hosszú teremsoron, a beeső fénycsíkok – egy sötét, egy világos – levegő-oszlopai közt?

Aztán a kvázi-oszlopok közül kilépni a térbe, a lépcső legfelső fokáról egy pillantás a lusta, nagy látkép felé, Dunára, szomszédos hegyfokokra –, majd lassan-lassan imbolyogni a kis látképbe, a gótikus kertbe le. Épület és bástyafal szűk közében geometrikus, liliputi ágyások, mellettük pici, kerek babérfák: egy gyerekrajzba lépek ilyenkor, egy Hóráskönyv kis színes metszetébe. Óvatosabban kell mozogni itt, egy lét-játék léptékeit tanulni. Lassan, vigyázva, minél keskenyebben az óriás univerzumocska útján, melyet tapodni nincs cipő. De menni mégis, lépéseim megfogalmazhatatlan cselekedeteivel mérni ezt a más kiterjedést. Lassan, vigyázva lélegezni. A levegő is méretarányos.

Mi ez az árnyék ezen a tartományon, mi ez a megvilágítás? No persze, két gesztenyefa teszi, két pirosvirágú, nagy vadgesztenye, amelyek úgy ragyognak odafent, úgy sátoroznak, olyan pünkösdi-módra, hogy ez a rejtett másvilág idelent füstös, piros-zöld fényben ázik. Megállni. Félig-emelt arccal figyelni: valamire, ami majdnem hallható.

Most már nincs is hátra más, most már csak el kell menni innen. Kilépni a kertből, ki a kapun, le a domboldalon, baloldalt a rondella ugye, és jobboldalt… jobboldalt a drótháló-oldalú pajtában a kőtár, rom-kövein a macskasereglet. Ezt még nézd meg, ajánlom. A macskákat, hemzsegő műtárgyként ülve a muzeálison, kis fenekükkel fölszentelve a márványt. Nézd, nézd az öröklét napidíjasait. Majd elkísér macskaszaguk, remekmű-nyakuk lusta utánad-fordulása, amíg csak el nem tűnsz a lejtőn.

Teraszos tájkép

Amikor mellémlépett az az évszázad, én nem is tudtam, hogy melyik. Sok évszázad van, kétségtelenül, és hogy ez épp melyik, emberalakban mutogatva magát, ki tudja.

Mentem vele, amerre vezetett. Egy tér volt ott. Vagy terem. Tér vagy terem, mondom, – hogy ne hamisítsak –, közelebbről meghatározhatatlan kiöblösödése a téridőnek. És középen az alakok. Ültek.

Ahogy elébük léptünk, ismeretlen látogatóm meg én, fölálltak. Harmincnégy évszázad állt fel, mintegy surrogva sötét posztóval, harmincnégyen – vagy hányan – súlyosan, némelyik összehúzott csuklyával, bár mind csukjás volt, hanyagabbul.

Milyen furcsák vagytok, gondoltam, vagy nem is furcsák, gondoltam, sőt inkább természetesek, gondoltam, afféle vízimadár-csapat a puszta föld taván, most elrepültök, gondoltam, de nem. Ellenkezőleg: sorba rendeződtek velem együtt, zarándokok, vonuló olajkutak egy végtelenre megnőtt szemhatáron, és így értünk az első síkra fel.

Az első sík.

Vagy a harmincnegyedik, ahogy vesszük, mindenesetre a legtávolabbi. Egyébként homoksivatag. És messze, messze valami, egy… tárgy, egy foltnyi mintha. A homok érintetlen, keskeny hullámain – e pontos, földtani plisszék –, a négy üres égtáj között, most gyors közelkép: egy karosszék a homokban. Egyenes támla, drágakőberakás. Oldalról ráakasztva egy fejdísz ureus-szal, ez fáraót jelent.

Az el-amarnai fáraót jelenti persze, akit szerettem. Tűnődéseimet sovány arcába temettem, személy, személy, éles és eltéveszthetetlen, akár fejéke árnya a földön. Fejéke árnya, az árny vakító tusfeketéje, mint egy először írt betű.

De távolodik. Távolodunk. Megyünk tovább libasorban, egy rézsűn fölfelé. Az egyik csuklyás elmarad, törpét formázó kis csuklya-hegye már messze lent. Szemem éppen feléri a második sík peremét. Ha volna láb itt, úgy látnám alulról, mint pinceablakból egy utcaképet.

A második sík.

Üres.

A harmadik, a negyedik.

Üres.

Az ötödik sík.

Itt bronz-sisakok. Feljebb egy ómediterrán vár, mintegy makettben, itt tengerpart bronz-sisakokkal. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Ezekben is, ha megpiszkálom őket, még ott a bőrbélés korhadt maradéka. Színük más – nem az a terepszín –, de formájuk kiérlelt, kellő térfogatú. Egyikük csúcsán apró bronzmadár. Hogy énekel! Erdőtlenül, szétromló fém-bokrára forrva (esti rigó antenna-csúcson), a csőre, tolla, háta énekel. Más hang nem is szól.

A kilencedik sík.

Egy sarjadó szikvója-erdő, a szokott fenyőnél még alig nagyobb. Fenyők sötétje úsztat, mondhatnám, megemel. Levegőjük víztiszta, víz-sűrű, törzsükben a kétezer évgyűrű – a majd jövendő – lassú robbanása, mely körhullámban nő a néma máglya, a csillapíthatatlan geszt körül.

Egy tollfejdísz a fák alatt.

Mögöttünk aztán újra sivataggá, ha ugyan azzá, nem is tudom. Mert ne felejtsük: homoklépcsőzet ez, teraszos kiképzés – mi is lehetne más? –, azon vonul lépcsőzetesen fogyó sétálgatásunk. A teraszokon pedig a berendezések. Jelenések, berendezések. Akárhogy is, de megtapinthatók. Halmazállapotukhoz nem fér semmi kétség, szilárd tépelődések halmai.

A zéró-sík.

A negatív végtelenből megérkezünk az origóhoz. Már nem előtt, hanem után az időpont. Önkényesen bár, de szükségszerűen. A metszőpont: egy szenvedés. Szél indul, a lét lélegzete, a ráncoké, a síró köldöké, e rejtett, harmadik szemé, amely behúzódott sebhelyként bámulja rajtunk kezdettől a véget. Pillantások, csapzott hajak az égen, opalizáló szél-mozdulatok.

Töviskes ág a földön, homokba fúló, szaggatott szivárvány.

A tizedik sík.

Hát itt bizony sokasodnak a holmik. Cukorsüveg kalapok fátyollal. Nomád bőr-fövegek nyíllal átverve, püspöki mitra, vélum. Sólyomfejre pici bőrsipka, nyitott és zárt koronák. Napkeleti selyemsál, viking ökörszarv, doktorkalapok kupacokban.

Távolabb: háncs-, fa-, agyagálarc. Tányér-virágok hajba, fül mögé, egy déli ég párás kis bolygófényei.

A tizen…

Turbánok, mennyi turbán. Bársonybarett, medvekucsma, félig betemetve kanász-süveg. Kulikalap, egy inka diadém. És persze púderes paróka, egy vászonkendő, molyos sombreró – most éppen mozdulóban.

Mozdulnak a textil koponya-tetők, légörvény kapja fel őket, kalap-avarban gázol a láb, fel-felcsapódó, zúgó fejfedők közt. Hánytorgás, lappadás, a felszakadni vágyó rángatózás, ott fent egy raj, egy majdnem-repülés, lerongyosodó spirálja.

A tizen…

Cilinder. Matróz-sapka. Csokrocskák nefelejcsből. 13 elgurult tábornoki csákó. Trópusi sisak, gyümölcsfavirág. Hordársapka plészámmal. Szicíliai öszvérre szalmakalap, két lyuk rajta, két hosszú fülének. Egy kismirglizett tűzoltósisak, rézfénye trombita-szóló. Magán-gyászfátylak napsütésben, fekete ökörnyál.

A huszadik sík.

Vagyis az első, mindenesetre a legközelebbi. Úgy látszik, visszatérés, úgy látszik, az indulás helyére. A rohamsisak néhány fajtáját ismerem. Úgy látszik, ezeket ismerem itt, egy biccentés feléjük. Vagy ez már szárító-búra? Gázálarc? Űrsisak? Hirtelen egy esőben összement svájcisapka, utána kapnék, hiszen ez… de mindegy. A nyúlszőrtompok hentergései. Hasított zsák szénhordóknak, fejre-húzott harisnyaálarc, a prém-cafatok, a serte, a toll, jelvény, szalag, csat, fésű, pertli.

Turkálnék még, de akkor a csosszanások. Hiszen nem fogytak el a csuklyások, dehogy. Hiszen annyian itt körülöttem, akár a séta kezdetén. Vagy hányan. A csosszanások induló zaja. Már mennek. Már messze tőlem, feljebb, már kicsinyülve. Menetelésük, mint egy hullámzó út maga. Akár egy égre-csúszó légifelvételen, felfelé billenő látóhatáron, már csak egy út, egy földtani meder.

A huszonkettedik sík, a harmincnegyedik.

Ott messze, fent. Üres. Nem, kalapok. Gondolom: kalapok. Gondolom: hajak, pillantások. Kellő térfogatú, apró erőterek. Masnik, virágok fül mögé, maszkok, sisakok, buborékok.

Már nem látni semmit. De még valami szól, amúgy foszlányosan, oszolva, sűrűsödve. Hallod? Ott fent-fent valahol, a tornyosodó kis kupolák, mint egy város tetőzete, bennük ismeretlen harangok.

A Föld emlékei

Meglehetősen összezsúfolódtam. Mint a hegyben a kőrétegek, ahogy vetődnek-beszakadnak, ki tudná szétválogatni? Préselődik szilúr, devon; porlik, marad, összetéveszthető. Aztán az üledék-kőzetek édes mészvázai, az előkunkorodó csigahéjak, piciny oszlopfők egy élettani oszlopsor omladékaiból.

De ez hagyján; számítsd hozzá a szükségszerű flórát, ahogy felütik sűrű kottafejüket a növények, az évszakok szignáljai, és járnak föl-le, föl-le, magasra föl, a mélybe vissza, szabott és végtelen skálájukon. Először csak dadognak, próbálkoznak, egy-egy csenevész pitypang negyedhangja a grundon, aztán rákezdik, ez már nagy beszéd, ömlik a növények zöld-tarka orációja, azt áriázzák, azt, mindig ugyanazt. Változatokkal persze, levél, virágfej, törzs, ugyanaz, más, ugyanaz. Dehát ki bánja a tölgyfák tautológiáját? A Rák-térítő beszédét ismerem; aztán felel rá a másik dél felől, az ekvátor szalagja el se hallgat.

Meglehetősen nehéz, tudod, a napokat egymástól elszigetelni. Körülhatárolni, hányadika van. Majd megnézem, majd rájövök, hogy az aszfalt olvad-e vagy a hó; ez csak olyan hajnali időzavar, majd oszlik. Már amennyire, hiszen az előbb még tüzetesen szemléltem ötesztendős jobb-térdemet, ott az a féltenyérnyi, bíborszínű var, a gyógyuló kékség, valamint a sárga jód-szín halványuló partvonala. Ezek az össze-vissza zúzott gyerektérdek, felfedezések domború térképei.

A lift. Ne felejtsd el a liftet. A bérház udvarán a később épített lift, ahogy függőleges üvegfolyosójában föl-le, föl-le. Hogy fénylett! Átlátszó volt? lila? azt akarom mondani, hogy üveg-színű, derengő. Röntgennel átvilágított torkon – föl-le – fényes falat, falatnyi dallam; egy meg-megzökkenő, derengő zúgás ég és föld között.

Mikor leszálltam a tevéről és adtam neki egy darab lepényt, hogy kapta el roppant lapátfogaival. Milyen nagy-csúnya fej ilyen közelről, de van-e szebb, mondd, a tevekanca hosszúpillás szeménél? Azt láttam én, tudod, amikor elvesztettem bronzpajzsomat ama csatában; a régen elhagyott, egyiptomi homokot láttam, a homok-égen azt a hosszúpillás szemet, az hullámzott fölöttem föl-le, állatarcokból végtelen tekintet. Azért vesztettem el különben a pajzsot, mert a fogószíja elszakadt. Elvesztettük sokan. Korhad a marhabőr, elfárad, bereped, megrántod és patt! Amikor a hintóm függesztőszíja elszakadt, amikor a korcsolyacipőm szíja elszakadt, amikor az ejtőernyőm zsinórja elszakadt.

Göndör barna hajam levágták, hosszú szőke hajamban nefelejcs, halványvörös hajam közepében a barát-pilis, rajta az a kis sipka, tonzurámon a kis kerek sipka, emlékszel? Az a kis… igen. Aztán gyapjas fekete hajam a nullásgéppel, ésatöbbi. Mennyi mindenem: hajam, térdem, halinám, tógám, selyemszoknyám, gipszkötésem.

Nem, nem. A jelenlét nem sziget. Legalábbis szigetsor. Hosszú sorban vonulok én, szigetsor – felülről nézd –, vonulnak lent, az óriási kékben, a Föld ismétlődő emlékei.

Egy távíróoszlopra

Amint kidőlnek, mint a fák. Pedig már

egyszer kidőltek mint valódi fák.

Egy vízmosás szélén megérni

a második halált.

Ismertem őt, az egyszer visszajövőt,

arcommal és fülemmel azt, ki nem volt,

én átkaroltam ezt a másvilágot

mint egy állat, olyan meleg volt.

Zúgott az oszlop nyári nap,

nem szűnő tetteitől rezegve,

önnön mennyében így repült

átizzadó fenyőfateste.

Hogy rég. Hogy élt. Ez már csak görcs a fában,

egy sebhely puszta utalása.

És most kidőlt. Bár egyszer már kidőlt.

Egy túlvilág halála.

Ugyanaz

A sürgönyoszlopok, a volt fenyők.

Fenyőfa-üdvözültek ők

egy korhadásos másvilágon.

Hó

I.

Ez a zuhogó némaság

nem is tudom hogy hallom-e

ez a homályos hófehér

nem is tudom hogy látom-e

Csak a fenyő csak a tető

a körvonal amelyre hull

amint a dolgok szélein

megáll és megvilágosul

II.

Amint a dolgok ormain

a körvonal amelyre dűl

amint egy keskeny átmenetben

leszáll leszáll megtestesül

III.

Mint ami régen készülődött

mint ami régen várakozva

úgy hull, mint ami végleges

az olvadékony évszakokra

Víz és kenyér

Babits Mihálynak

Reggel, ébredéskor,

hét hangon kérdezem:

ki evett a tányérkámból? – kérdezem,

ki ivott a poharamból,

asztalomhoz ki ült le – kérdezem.

A Hófehér, bizony a Hófehér,

aki piros vérsejteket kivánna még,

s följár – agyagedényből

múmia-búzát enni még,

egy lány talán, nálam hétszerte magasabb,

egy átlátszó katona, terepszín köpenye

hóval borítva, véghetetlen

sor, milliók, Te is –

én boldogan, én boldogan adom kis étkemet,

egyél, igyál, te Több, te óriás-

birodalom küldötte, melyhez képest

e sáv-lét festett zebracsík,

vedd a karom, vedd lábam járni,

vedd a szemem, mely még fatörzsre,

néhány mohos napfoltra lát –

és élsz és élsz és éltek, nincs különbség.

S ha van köztünk, már eltéveszthető.

Ki ad kinek? Mit ad? Homályos arcom

hét arcom Rád emelem, ki milliók

helyett arc vagy előttem, szenvedő arc,

ki védelmedre késztetsz, készületlent,

okozatot késztetsz, ok, indokolásra,

hitetve: rászorulsz. Ez az.

Ez az. Igen, igen.

Egy szenvedő égbolttá szélesülsz,

egy sérült légkörré fölöttem,

amely felé

még fölemelhetem két tenyerem

tálkájában a vizet, kenyeret.

Futóeső

Rónay Györgynek

Semmi dráma. Csak hőemelkedés.

Az ablakon kinézni, háztetők.

Ami fenyegető, balkonrácsok közé

kalitkázva, lent a mindennapi utcakép

beinjekciózott mozdulat-sora.

Semmi, semmi. Hisz nincs rá semmi ok.

Fordítsd másra figyelmedet.

Például a futóesőre.

Figyelj, ahogy tanultad tőle,

például a futóesőre,

amint ázik odaát a háztető,

fényes-szürke, mosdott féldrágakő,

melyből élénk rózsaszínben virít ki

néhány új pótcserép – ónixban

fel-feltűnő, pirosló pontok.

A fénylő pontokra figyelj,

ott feljebb, az ég-darabokra,

a kibukkanó szakadozottra,

fényfoltokkal esteledőre,

nézz, nézz, ahogy tanultad tőle.

Észrevétlen arcmozdulattal,

oda se nézve, szemhéjaid

vízszintes zárójelében,

ahogy tanultad tőle régen,

a részleges fényesedőre,

a jelre és a jelölőre,

a háztetőre, égtetőre

nézz fel, ahogy tanultad tőle.

Amerikai állomás

A Grand Canyonban

Én nem tudom miért, mindig az állomások.

A régi szétbomlók, a készülők.

Mindig az állomások. Itt is.

Ebben az újvilágban, ebben a képtelen

magasban, ahol mintha Kalevala-erdő

húzódna, vagy inkább erdőhatár,

innen a ritkás szálfák, ott már lapuló bokrok,

s ha fák, csapott-fejű, görcsös borókafák.

Alkony. Hófoltok. Rézvörös nap

odaát még, s az óriás, rézvörös szakadék,

amint végső, elvegyült rézporukkal

beszórják még a levegőt. De itt homály.

Az elhagyott állomás. Sötét fabódé,

pionír-ház a prérin, novemberi

fagyos fű a keskeny sinek közt (hányszor láttam ezt),

a sinek végén rozsdás vasbakok.

Megszűnt hegyivásút végállomása.

Csontig fázom. De nem mozdulok.

Az előbb még egy korcs borókafába

kapaszkodva álltam a szakadék

rézvörösének legszélén, belebámulva a nem-volt

és soha-többé-nem-lesz képtelenbe,

a süllyedő Három Hajó, a Hindu Templom

kőtömbjeit félősen üdvözölve,

melyek ez egyszer éppen akkorák

voltak, mint a geológiai gondolatok.

Rájuk ismertem, nem vitás.

De itt, ez az állomás, ez névre szóló.

Ez nem kell senkinek. Ezt átveszem.

Fölemelem, magamhoz ölelem

sötét csomagját, amelyet

sosem fogok felbontani.

Szikvója-erdő

A fenyőerdő plátói ideája.

Fenyőerdő, amely tízszer nagyobb.

Nem tudhatóan messze, fönn az ágak,

csak onnan tudhatóan, hogy sötét.

A hűvös, óriási törzsek

melegen vöröslő kérge-rostja

valamely emlős állatot gyaníttat,

vagy emlős istent, kit érinteni

tenyered megváltása volna, de

nem érsz följebb a kiálló gyökérnél.

Így szédelegsz csak párás birodalmuk

barnaüveg-szinű orvosság-illatában,

és ha egy nyíladékon mégis betűz a nap,

olyan tekintet az, amelynek fényes útja

csak itt, nem-ismert oldatban világít.

Lement a nap

Lement a nap. De nem. Még látható.

Csak voltaképpen ment le, még az égbolt

tenyéröblében tartja ezt a másik,

megtévesztésig hasonló napot,

akár egy homokóra felső

üvegcsészéjét, melyből már kipergett

a voltaképpeni.

És lent a lámpák csattogásai

a drótkötélen imbolyogva,

a huzalok e természeti hangja,

mit nem vezérel más, csupán a szél.

Ezek már más beszédek,

ezek az önmaguk mögé

lecsúszó helyettesitések,

a vissza-vissza integettetések,

ezekkel már sietni kell.

Három történet

(1946, 1949, 1966)

Elégia egy fogolyról

Barátnőm emlékére

A régi kert nem volt kalandos.

Ápolt füvén a szín kihűlt,

az út: az út, a fa: a lombos,

nemen kivül, koron kivül.

S a síma út ívén szünetlen

két nyílvessző feszítve: ketten.

Riadt egyensúly. Rezge testek,

mik őrzik még a friss tudást,

a semmiből nemrég születtek,

az út, a lomb, az ifjuság.

S a kezdeten tapintva véget:

kész sejtbe folyt a langyos élet.

A szín kihűlt. De élt a forma,

kerek szagok, kerek szobák,

gömbölyü hang – gömbölyü torna

utánakúszni hajlatát.

S a tárgyak-adta görbületben

a sejt falát nyomonkövettem.

Én: pillanat, ki táncba rázza,

s mozgásban éri csontjait –

benned kemény agyadba vágta

merev csodáit már a hit.

Te írtad? vagy igazi kréta?

Valóban állsz, dermedt planéta?

Távoli rend szegzett magosra?

Mérték vagy-e, vagy önmagad?

Idegen isten csipkebokra,

vagy önnönfényü, könnyü nap?

Mindegy. Agyaddal vont a mélybe

a rend riasztó szenvedélye.

Mindegy: amint egyszer karomra

símult az ujjad, nemtelen,

mégis vele a nyári pompa,

és símult tán a szerelem –

s a júniusi hársfasorban

az illat lágy hajunkra csorrant.

S szemünkbe ringva, oldozódva,

a táj oly édes habja lejt,

hogy könnyként buggyan vissza fodra,

mint mohó szájon lanyha tej:

rend, elme, délutáni pázsit,

kibomló holland rózsafáink.

Nem olvadtunk a kertbe mégsem.

Maradtunk növekvő, kemény

magzat az édes anyaméhben,

növelt a fű, formált a fény,

mig egy nap a kavicsra dűlve

testünket a világba szülte.

Te kúsztál akkor is előre,

én hátul fogtam sarkadat,

kinyújtott kéz csapott a főre

(te voltál fejjel magasabb),

belédmarkoltak, felmutattak:

s nem kellettél a földi napnak.

– Nem igaz, hogy bent nő az emlék.

Mint csontos égbolt, kint borul,

s mint koponyákhoz sűrü elmék,

a vágyam égig domborul.

De hozzá nem forr: lenge ék a

lélek utolsó buboréka.

Búvárharang? Egy réteg élet

a tested és a vágy között?

Homorú holtodig nem érek?

Az emlék létig töltözött?

Mértékedre hiába vágyom,

csak hordom, hordom bő magányom?

– Elindultunk, Pannával, akkor,

hogy megkeressük nyomodat.

Mily kecsesek a honti halmok!

Mily arányosan ring a nap

a szalmakunyhók sárga rostján!

– Megtaláltunk, Mária-Nosztrán.

Várudvar, ajtó. Két apáca

állt meg három hátunk mögött:

egy lány tartott velünk a várba,

ki tolvaj anyját látni jött.

Ő kérdezett, szemünk kisérte.

Egy óra még. – Menjünk misére.

A templom csupa hímzett zászló

pünkösdvasárnap ünnepén.

Színesüvegből, citerázó

Cecilián át hull a fény,

s a boldogságos vállra szórva

a sok, kövér pünkösdi-rózsa.

– Ti őseim, kik porladoztok,

te égbolt, aki eleven,

te Kálvin-szabta fejfaoszlop,

ti csillagok a hegyeken,

miket az ég úgy föd be nappal,

mint ősömet a föld iszappal,

ti titkon élők, rejtve holtak,

ti lényem szélső pántjai,

ti annyi űrön átkaroltak:

pattanjatok szét izzani

a tűz kettős nyelvén sikoltón!

Pünkösdi láng! Most nyisd a torkom!

De nem kiáltok. Láng se lobban,

a kőpadlón csak füstölög,

a fojtó rózsagomolyokban,

az ingó oszlopok között,

csak állok, fulladt, néma szájul –

elébem egy katona ájul.

A rács sűrű. Kéz nem fonódhat,

hálóként szőve át a drót.

Nyílt tenyérrel estünk a drótnak,

mint kétfelől imádkozók.

S hangunkat oldalról vigyázta,

mint görbe gyertya: két apáca.

– Ne szenvedj. Megfeszült izommal

emeld a széles szenvedést,

ital helyett kortyold a szomjat,

hiánnyal tömd a gyenge rést,

riadj fel éjjel, hogy lerázza

hamvát az öntudat parázsa,

döngesd magad körül a katlant,

élni szorítsd a fulladót,

ne mondd soha a mondhatatlant,

mondd a nehezen mondhatót,

vakít az éj, tekints előre –

erőd a semmi. Kapj erőre!

– Lefelé lassan lejt a dombhát,

és déltől lankadó ivén,

sarkunk alatt tapintva csontját,

lassan léptünk, Panna, meg én.

S lent, mint lehellet-fogta szablya,

párásan villogott a Zagyva.

Egy parthajlásban retket ettünk,

tehénnyomok s a víz között.

Meghíztál. Zavartan nevettünk,

s mert a nap égetőn sütött,

ahogy a kamaszlányok szokták,

térdünkig felgyűrtük a szoknyát.

– Téged aztán nyugatra vittek. –

Ruganyos tested, szép agyad,

zöldes félholdja szemeidnek,

kezed valami könyv alatt,

s a tüdővész, a jég, a kamra –

igazságom! Ne hagyj magamra!

Mihályfalvi kaland

(1944)

Töredék egy verses elbeszélésből

1.

Micsoda roppant júliusi égbolt!

Csillagaitól úgy rezeg az éj,

hogy, mint a sűrű harmat szinte szétfoly

a sok fénycsepp – s egymáshoz mégsem ér,

csak tovább vibrál, lebben és rezeg,

az éggel együtt lassan lélegez

és meg-meg lüktet néha, mint a vér.

Jó ülni így. A mérföldkő fehérlik,

az út dereng, órád foszfora jár;

bozontos fűz a lankás lenti égig

emeli hátát. Ott van a határ.

A kukorica roppant nagyra nő itt,

suhogtatja friss, kemény keszkenőit

hátunk mögött. Tán ott valaki jár?

Senki. Tücskök vékony Morse-jelekkel

bevonalazzák végig a mezőt.

Másnak jeleznek. Hogy értse az ember?

Ülünk. Várjuk az elkövetkezőt.

Felkél a hold. Narancs-szárnyát kibontja.

Az irtás moccan, emlékszik a lombra:

a fűzfa-csonkok minden árnya zöld.

Messziről végre megdobban a járőr.

Szétválogatjuk árnyékuk szerint.

Egy golyószóró. Ez Somogyi Pálé.

Barátságos szemével ránktekint:

– Szakaszvezető úr, már megint egyszer

fegyvertelen ellenőrzi a fegyvert,

pedig… – a cserjés hirtelen meging.

Szél jár. Szél jár? Hiába van kiirtva

a Dráváig le minden parti fa –

(a pisztolytáskában is csak papir van)

– Somogyi bácsi! Milyen éjszaka!

(ha tudná!) S mi itt állunk katonásan!

(Lapos a rét, de bizony csak hiába,

s hiába négyes járőr katona!)

A lápi kosbor illatát sodorja,

s térden felül már buktat a folyó,

cirmos virág, holdfényben-ingó kobra

fekete rajza cirmos szemgolyó –

hogy kerültetek dupla idegenbe

Danila, Ursz és Alexi Terente,

három román – ti mindig hallgatók?

A négy szelíd (mert ők négyen barátok)

megindul – mi is lépjük az utat.

Indázó szöllő; holdfény és farácsok

házunk előtt, s csepp meggyfa bólogat.

A vashálón – nem fogja kézigránát,

de engedi a csillagot, s a párát –

behull az éjből egy kockás darab.

A fűzfaágy, szalmával tömött bárka,

(Danila fonta) csendesen zizeg,

napraforgó az asztalon, pohárban,

hat könyv, lavor, és fülledő meleg.

Katonaszagú zubbonyod ledobtad.

Ne gyujts világot. Nézd inkább a holdat.

Érembe-metszi fiatal fejed.

S az ezüst-érem felirata: ifjú,

a Dráva mellett, negyvennégy nyarán.

Háromhónapos házas. Vékonyarcú.

Borbély keze rég nem járt a haján.

S a fiatalság olyan gyönge rajta,

mint gyönge száron ritka rózsa-fajta –

katona. Méláz. Tájon, szón, hazán.

(Csodálkozol: ilyen kis pillanat,

e régi pénzt, ha kiásod a földből,

hogy megmaradt, ezernyi év alatt,

miközben már az iszonyat csörömpölt.

Kár volna mégis meg nem fényesítni:

nekünk, hiába, mégis ez jutott ki

az ifjúságból és a szerelemből.)

Szobánkban lassan vándorol a hold,

az asztal mögé lép-lép hosszú lába,

a halk beszéd, halk lélekzésbe folyt,

emelkedik és lappad zummogása.

Fel-felriadunk. Itt vagy? Itt vagyok.

Kint ragyognak a roppant csillagok,

s csak fülelünk a csöndes éjszakába.

2.

Mintha víz alól, fulladozva, halkan,

az éjszakában vékony zene jár.

Sűrű sötétben tekereg a dallam,

hosszú fonálon, mint a békanyál.

Közébe-cuppog, elmaradva néha,

mint mély iszapba holmi apa-béka,

a nagybőgő s a citera kiszáll.

Kocsmában ül a környék hadinépe.

Az asztalon már tócsát vet a bor.

Karból-karba, citeraszóra lépve,

az egy-szál asszony imbolyog, botol.

Fehér Gyuláné. Szűk ruhája reppen,

de összefogja, annál feszesebben,

s bő húsa buggyan, mint a tej, ha forr.

– Eredj haza –, így szól Fehér Gyula.

– Sose megyünk! – rikkant reá Balog.

Babos csak néz, és zsebébe nyul a

villamosbérletért; remeg, vihog,

s verejték szántja apró, barna képét,

úgy mutatja szép fénykép-feleségét –

csak nevetik. Feláll, eloldalog.

Mindenki tudja: sírni megy Babos,

motyorékol: virágom, életem…

s egy alvó ló nyakára hajtja most

kerek fejét, keze a bérleten,

– mert kalauz volt Babos hajdanában,

s a közlekedés trágyás otthonában,

esettfejű, síró szakértelem.

Az ivóban már minden fül vereslik,

Fehér Gyula motyog a pad alatt.

Büntetlenül inni reggeltől estig

mégsem lehet. A döngölt fal ragad,

valaki rákent bort, vagy veritéket.

Csúszik a padló. Síkosak a léptek.

Úsznak a füstben, nagy, nehéz halak.

Egy darab tenger imbolyog az éjben,

sárga fény dereng üvegablakán,

s az öntudatlan, vízalatti létben

beszédesen tátogat a magány –

ajtónyiláskor kiömlik a kertbe,

ott tántorog locsogva, énekelve,

s hány, bugyborékol a lugas falán.

Nem látjátok ti, mi készül a csöndben?

Isztok, dögöltök, mint az állatok!

Az istállóban nemcsak Babos görnyed,

valaki jár, a jászol nyikorog.

– Ki az? – Én, Ursz. – Járőrből? Mért nem alszol?

Egy patkó villan, a küszöbbe karcolt.

– Hová viszed a lovat? – Itatok.

Most? – csodálkozik utánuk Babos,

s lassan kiballag az ajtó elé.

A kút körül, hol mindig iszamos,

a fehérlábú Rigó félrelép.

Ursz hajlong, – s lám, a színig tölt vederbe,

most látja csak, a holdat is kimerte –

kiloccsantja, akár a tej fölét.

– Hé! Hová mész? – A hadnagy úr parancsa. –

S eldobrokolnak a kiskapun át.

Még hallani, az útról dong a hangja,

még sejteni a csöndes katonát.

S akár a hold, félig a lomb között,

már eltünőben visszatükrözött:

feldobognak az árok-hídon át.

Csend lett aztán. A falu hallgatott.

A nádtetőkön kiütött mohának

minden kis szálát megolvashatod,

ha így, a hold már megüli a fákat;

ezüstös még, de óriás, hasas,

az út meredten fénylik, mint a vas,

s mint kövületek villognak a házak.

Egy-egy falon kivésődnek a lombok

éles árnyai, mint az ujjnyomok.

A szél megállt. Egy nesz mégis kibomlott,

valami sóhaj, rezgő, vontatott,

hatszáz lehellet tán a csepp szobákban,

vagy idekint a por neszez magában –

az első kakas halkan felkotyog.

Nagy kacagás puffan tompán a kertbe,

és rácsattan a zúgó muzsika,

Babos fülel. Valaki énekel benn.

Vékonyan cifrázza a citera.

– No, Pista, rajta! – újra felvihognak.

Gyors csattanás. Egy poharat ledobtak.

És kicsordul a dallam folyama:

Molnár Sára felment az erkélyre,

kilátszott a selyeminge széle,

csincsalavér, csincsalavére,

selyeminge széle.

Babos belép: Ursz elvitt két lovat.

– Hallgass Babos, most Lucska énekel.

– De mért épp most? – Mi történt? – Két lovat…

– Fogjátok be… – Lucska megáll, vedel,

és tántorogva kidalolja végig,

hogy mért ült ő tizenkét hosszú évig,

mert róla szól, mert ő… – Ursz vitte el?

Lucska Pista gyere be a házba.

Nem mehetek, mert az urad látja.

Ha az uram többé sose lesne,

eljárhatnál hozzám minden este,

csincsalavér…

– Kérdeztem tőle: hová mentek éjjel?

– A kocsiszínben kapott szekeret.

– Ursz megszökött. – Két lóval és szekérrel?!

Ugyan! – Partizán? – Hová mehetett?

Szemben usztasák, s tudja jól akárki,

a Dráván túl nehéz azt eltalálni… –

– Az öreg Molnár engem szeretett.

Lucska fiam, maradj itt a házba,

rosszat forral feleségem Sára.

Nem maradok, Molnár bácsi, hallja,

szakadjon le a selyeminge alja,

csincsalavér, csincsalavére…

– És aztán mégis? – Mégis. – Fejbeverted?

– Fejbe. – Elástad? – El, de kiderült.

Pestújhelyen nem lehetett a kertbe,

és így aztán a pincébe került.

Csincsalavér, csincsalavére… – Lucska!

Hol a hadnagy? Csicskása vagy! – Ki tudja?

(Lucska legyint:) – A hadnagy elrepült.

Még nappal is csalóka víz a Dráva.

Hiába nézed, az még nem a part.

Sok ágát egyre fonja, szétzilálja,

a bokrosokba mocsarat takart,

szunyog lepi, zörgő-szakállu sás,

bársony gyékény, egy fűz, egy bukkanás:

s újra előtted, új sodorba hajt.

S amikor a hold beleér a vízbe,

megmártogatva fáradt oldalát:

apró ködök gurigáznak vesződve,

meg-megszúródva a nádtorzson át.

A nyárfalombok zörögnek, rezegnek

a félig-éber, moccanó szelekben,

s locsog a víz, roppan a fűzfagát.

Fátylas a fény, a hab is csupa pára,

tükreit a szél belehellte már,

a hold félfeje ködbe-bugyolálva,

egy messze homokzátonyon megáll,

majd elcsúszik mögötte, mint a párnán,

csak üstökéből marad ott egy pár szál

vékony-nyaláb, violaszín sugár.

Elsötétül a táj. Most, ott a gátnál,

a vízbe toccsan egy ponyvás-szekér,

hőkől a két ló, szügyig csap az ár már,

megfarolnak, a fejük összeér.

– Siessünk Ursz. Megvirrad nemsokára.

A hadnagy a ponyva szélét cibálja:

bomlik a bog, s a szállítmány kövér.

Meg-meglebben a terepszínü vászon,

a víz suhog a szekér oldalán,

akár a súlyos búza aratáskor –

púposodik a rejtett rakomány,

meghimbálózik, széjjelhömpölyög,

s a döccenőknél halkan felröfög –

mert tíz malac zötyög bent szaporán.

A túlsó parton megmoccan egy fűzfa.

Ott a csempész. Úgy tetszik: integet.

– Aztán hallgass, Ursz. – Hallgat. Ahogy szokta.

– A benzint most. – (Kincstári.) – Ide tedd.

Anélkül is megy majd a rossz tragacs.

A tartály kottyan, mint egy nagy kulacs,

s a disznók újra felnyüszítenek.

Kikel a szél. Meghullámzik a tájék,

szürkéből kékbe mint az óceán,

észrevétlenül szinesül az árnyék,

tejes fény cseppen a mező haján –

s mert senki más: a keresztúton állva,

kis bódéjában csöndesen vigyázza

a pitymalló határt Szent Flórián.

Ház a hegyoldalon

A vezető

Ez a színhely. Hegyoldalban a ház.

Fent bazalt sziklatető.

De lejjebb, itt a ház előtt

szőlők szaladnak végeláthatatlan

a tóra le, hullámló vonulatban,

mint glóriás juh-nyájak, szembe-napban –

a szüretnek már vége van,

de a levél az alkonyatban

áttetsző s fényes, mint a füst-arany.

A gyümölcsfa is mind szedetten.

A lomb hegyéről olykor egy szem –

A látogató

Itt egy szem töppedt szilva az uton.

Olyan az íze, mint – nem is tudom –

édes.

A vezető

Édes?

A látogató

Édes. Nagyon.

A vezető

A ház belül egyetlen nagy szoba.

Sötét. Vigyázzon. Nem járt itt soha?

Persze, nem. Mintha benyúlna a hegybe.

Keskeny parasztágy. És kemence.

Hajópadló. S rozsdás, barlangi nap:

egy rézüst lóg a gerenda alatt.

És semmi más.

Üres a ház.

Erdész lakta, aztán az öregasszony,

aki a hegyre járt,

és mondják, egyszer sast talált,

mondják, tört volt a szárnya, lába,

egy este sast talált,

fölvette s indult le a meredeknek,

és amint vitte egyre nehezebb lett,

de ő emelte és cepelte,

karjára és hátára vette,

hogy imbolygott a vézna hát,

mintha vinné a roppant éjszakát,

majd húzta már konokul – gyönge, vén,

s hogy átemelte itt a küszöbén,

akkor látta: angyalt hozott.

Olyan volt, mint az angyalok.

Pokrócra tette, nem fért el az ágyban.

És ott feküdt az angyal zsákruhában.

Nagy volt, barna, mint egy kaszás.

Vagy egy sebesült katona.

És szenvedett. Szenvedett a szeme,

szőlő szeme a szemhéj-prés alatt,

a lélegzete szenvedett,

a szíve szenvedett, dobogott a ruhája,

és néma hangon szenvedett a szája,

csak csontjait lehetett hallani;

földrengéskor nagy hegyvonúlatok:

föl-le gyűrődtek roppant izmai,

s válla fölött, karja alatt

úgy borzolta sas-színű szárnya-tollát,

mint nagy, vacogó, téli madarak.

Ecetes vízzel arcát megtörölte

az öregasszony s virrasztott fölötte.

És elaludt és felriadt,

és akkor nem volt semmi más,

mint egy ablaknyi pirkadás,

az ecetes-csupor, a lámpa,

és üres, üres volt a ház,

s a gyűrt pokrócon semmi más,

mint tűlevéllel csillogó

fenyőgally, frissen zúzmarás.

A látogató

Most is fenyőgally a sarokban.

A vezető

Előfordul. Bizonyos konstellációban.

A kamra, tudja. És a pince benn.

Dehogy tudja, hisz nem járt itt sosem.

Honnan tudná, ha nem járt itt sosem?

Mondják, leért a föld belébe innét

a férfi, aki fölásta a pincét,

és hajnalonként járt a tó alatt.

Feje fölött hallotta a halat

és látta lenn a nádak gyökerét,

mint óriás, sötét csillárokat.

Homlokán lámpás, mint egy szemtükör.

És egyszer nem jött újra föl.

De nem halt meg, csak elveszett.

Mondják, hogy szalamandra lett.

Most narancsszín és fekete.

Hallatszik olykor a nesze.

Egy lány (kint megy az úton és énekel)

Szép fényes délben mentem a réten

Zsálya virított az árokszélen

Az árokszélen szép piros zsálya:

Mintha a szája volna

A vezető

A fegyvergyűjtemény. Rozsdás a pisztoly,

de a vadászkés fényes, mint a hal.

S éles.

A látogató

Éles?

A vezető

Éles. Nagyon.

Mint egy jól-rajzolt körvonal.

A lány

Szép fényes délben mentem a réten

Mégis botoltam árokba léptem

Fekete küllős fekete nap:

Szeme sütött az égen

A vezető

Egy telefon ül itt a sutban.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

De meg se mukkan.

A látogató

Egy telefon?

A vezető

Talán ezerkilencszáz –

Nehéz, ősállat-telefon.

És néma, néma. Ül, kotol,

nikkel-hasát lepi a por –

A látogató

Egy telefon?

A vezető

Akkor se szólt?

A látogató

Mikor?

A vezető

Erős a zápor itt nyaranta.

A gömb-villám lefut a partra,

a vízre ugrik, el nem ázik,

mint a kálium, karikázik,

a nád perzselten imbolyog –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Minek? – Tavaly is futni kezdett

a táj, állatok, patakok,

a zápor tőre földbe vágott,

térdig verte az agyagot –

A látogató

Kinyitom az ablakot.

A vezető

Ugye fojtó az ózon félelem?

Ugye a villám-függönyök szaga?

Ugye félő lehetett két alaknak,

akik az erdőn át szaladtak,

az ostorozó gyöngysor-éjszaka?

Ugye ázott hajak és ágbogok –

A látogató

Kinyitom az ablakot –

A vezető

Vakították a vaksötétet –

A látogató

Kinyitom –

A vezető

aztán lecsapott –

A látogató

A vezető

válluknál a villám. –

Az ablakot, fiam, ne nézze többé.

Ez is történet, mint a többi.

Mögöttük egy cser lassitott

mozdulattal földre rogyott.

Aztán a ház. A zár laza.

Szédült a lány. Fölkapta és emelte

a fiú és karjára vette,

az ajtón be, s a küszöbön, ezen,

– nézze csak, odavezetem –

ezen emelte át, akár haza.

Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.

Itt a parasztágy. – A kemence. –

Érintse meg. – Hideg kemence. –

Hajópadló. – Akkor sáros nyomok.

Az ágyon valaki tükröt hagyott. –

Hajópadló. – S rozsdás – barlangi – nap –

A látogató

Egy rézüst –

A vezető

lóg a gerenda alatt. –

És semmi más. –

A látogató

És semmi más.

A vezető

Mert üres –

A látogató

üres volt a ház.

A vezető

Üres volt?

A látogató

Üres volt.

– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

Te voltál hát.

A látogató

Én.

A vezető

Te. Ballonkabátban.

Ti ketten. És nálam szólt a telefon.

A látogató

Ázott hajak és ágbogok.

A vezető

Fölvettem. Senki. Hívtam ezt a számot.

A látogató

A villámfüggönyök.

A vezető

Egy számot, ami nincs. A telefon.

A látogató

Egy cser lassított mozdulattal.

A vezető

A vezetékek. Szólt. És senki.

A látogató

Nyár volt.

Az égi robbanás

percenként temette be a tájat,

s közben, mint akit kiástak,

az eszméletlen csönd szemünkbe csordult,

s csíkos, fekete vére

közt egy-egy rángó faldarab

kísérteti fehére,

amig megint zihálva

döndült nehéz aritmiája,

hogy csak az üst, a réz dongjon tovább,

mint egy rettentő dobbanás után

az erek néma drótja –

úgy ültünk, mint a végső rémület

egy nagy, fekete szívben meghuzódva.

Aztán lazult. Nyár volt. Az oldott,

áttetsző vízfalak mögött

ott álltak már a régi szobrok.

A ház előtt ott állt a nappal,

ott az aranyosbőrü nappal,

az arcát félig takaró

térdig hulló, napszínü hajjal,

mint egy aranyos lombu fűz,

oly villogó, oly omlatag,

s haja mögül sütött a nap –

S a ház előtt ott állt az éj,

ott állt a szélesvállu éj,

ezüst csillag-sebek a testén,

fekete-húsú Szent Sebestyén,

s körbefutva a köldökénél,

derengő, fémes pánt az éjfél –

Ott állt az éj, ott állt a nap,

s a ház fölött, s a ház alatt,

minthogyha lassu szél suhog,

hullámló, lassu mozdulattal

vonultak át az évszakok –

És aztán semmi, semmi más,

csak lebbenés, csak surrogás,

talán csak egy sebes madárraj,

mit ránkdobott egy óriási ég,

pihék, pihék, szárnyak, pihék,

át-át csapó, tündöklő hófuvással,

és semmi, semmi más –

A vezető

Elég.

Hol a lány?

A látogató

–

A vezető

Hol a lány?

A látogató

–

A vezető

A kamráig dőlt be a víz.

A pincéig dőlt be a víz.

Nyitott ajtók és nyitott ablakok.

Az esti vihar. Aztán a tűz.

Aztán az éj.

És aztán jött a roppanás.

Mert akkor éjjel elmozdult a ház.

Nem látni semmit. Friss vakolat.

Egy gömbvillám bejött az ajtón,

és némán körbement.

Nem látni semmit. A mész, a réz, a fa,

viaszosan ragyog az új matéria,

csak a vaskapcsok koponyavarrata

nyikorog éjjel. Nem látni semmit.

Eróziók iszap-csapágyán

torzul lassan a ház belső tere,

torzul ez a tömör üresség,

hol tárgyak állnak, mint az eszmék,

a volt testek lélegzete,

egy lassú zuhanásban állunk,

nem látni semmit, a háznak,

ennek a határolt hiánynak,

melynek kapuin ki-be jártak

a tény, a vágy, a képtelen,

már nincs több léte, mint amennyi

két perc között tud megjelenni

rézsút és névtelen,

e levegő körül, mely olajos

a belepréselt léttől, mint dióbél

vagy agyvelő körül a csonthéj,

ropog a fal, ropog, szakad,

nem látni semmit,

s aminek teste volt, hazátlan

agyaggá dől a roskadásban.

A látogató

Agyaggá.

A vezető

Az őr vagyok.

A látogató

A szétdőlt kőhalmok magánya.

A vezető

Az őr vagyok.

A látogató

Mit nézel?

Mit nézel rám? Hát mért nem jöttél késsel,

fejszével dönteni a deszkalapot,

és mért nem álltál ott a küszöbön,

ázott nyersvászoningben és deres

hajadban az esővel,

hát mért nem jöttél? Én vagyok a tetted,

a véletlent mért kellett elkövetned?

A vezető

Fák nőnek itt, nem én ültettem őket.

Én mertem ki az iszapot.

A látogató

Fák nőnek itt, vizes ostorok,

a fák alatt vesszőfutás,

villámfehér szíjcsattanás –

A vezető

Cement.

A látogató

Mert jött helyedbe más.

Ne félj, mert jött helyedbe más.

A vezető

Betongyűrűk.

A látogató

A hegycsuszamlás

zajait ismered?

A mormolást, a suhogást?

Tudod te jól a fekete-sárga férget,

mit földobott a föld,

azután, ahogy kipattant az ajtó,

s olyan magas szél jött be, mint te vagy –

tudod te jól, ahogyan növekedett,

a szoba négy sarkából fújt a szél,

mint négy égtájról, forgó négyfelől

ég-nagyságrendű ventillátorok

s úgy lobogott a legbelső zugolyban,

mint hajóorron, a hajunk –

hajunk, hajóorr, el se fért,

mert voltaképpen el se fért sehol

az, ami volt, csak suhogás,

pikkelyként rendezett tollaival

a moccanatlan barna zsákruhás,

mögöttünk már, mert ott futottunk,

tudod te jól, mert újra ott futottunk

görnyedten kint a fák alatt,

mert itt rejtetted, ne tagadd,

a hüllőt és a madarat.

Az éneklő

(kintről)

A ház előtt a ház előtt

Szembenézve két fa nőtt

Déli ég esti ég

Egy világos egy sötét

A vezető

Mit akarsz a késsel?

A látogató

Engedd el a kezem.

A vezető

Mit akarsz?

A látogató

Hagyj. A fákat.

A vezető

A fákat?

A látogató

Hagyj. A fákat.

A vezető

Ezzel a késsel?

A látogató

Elég a kérgét körbevágni, s vége.

A vezető

A fákat? Nem.

(Elveszi a kést.)

A látogató

Persze. Te. Te szikkadt harapófogó.

Nekem egy mozdulat se jár.

Egy szó. Egy hang. A láthatatlanok.

Nekem majd csak a néma utca.

A vágányok, neonvilágitásban.

Hogy hol a lány. Hát hol a lány?

A villamossinek kicserélése éjfél után.

Mit tudom én, hogy hol a lány?

Itt sincs? Itt volt. Valamikor.

De nekem majd csak a puszta járda.

Nekem majd csak a hűvös hinta lánca

a gyermekjátszótéren éjszaka.

Dőljön. Essen. Arccal a földbe. Hallod?

A vezető

– – – – – – – – – – – – – –

A látogató

Mit ülsz ott, mint a vak?

Mit döntöd homlokod kezedbe,

mint ki örökre így marad?

Elvetted a kést. Itt vagyok.

Mért jöttem vissza? Ezért.

A vezető

Erdész lakta, aztán az öregasszony,

aki a hegyre járt,

és egyszer sast talált,

aztán a férfi fölásta a pincét,

s félő lehetett két alaknak,

akik az erdőn át szaladtak,

igen, kérem, aztán megdőlt a ház,

egyetlen zuhanásban állunk,

az éj, a nap, és egyre nőtt,

a ház előtt azután két fa nőtt,

az a világos és sötét.

A látogató

A fák –

A vezető

Menj.

A látogató

– – – – – – – – – – – – – – – –

A vezető

(Most megy. Egy körvonal a küszöbön.

Most elment. Némaság.

A vaskapcsok koponyavarrata.

Sötét. És mintha benyúlna a hegybe.

Megérintem. Hideg kemence.

A kést most helyre. Karcolás a padlón.

És semmi más. Hajópadló.

S rozsdás barlangi nap – elég.

Kint most madár. Ilyen korán?

Egy téli raj. Tengelicék.)