Jönnek a harangok értem

1973–1977

 

 

 

 

Szederkirály

kisregény Pírpír kisasszonynak

 
Mindenfele útjai futnak,
pirosak, feketék,
sárga-porosak,
virágporosak,
meredeki zöldek,
levegői kékek,
fehér-fehérek,
mindenféle zsebei vannak,
zsebei még a szivén is
pávatollak játszó szemeiből,
a szivárvány selymeiből,
de sötét, de halálfejes
éjjeli pille is rázsebesül –
ilyen zsebekkel, ilyen utakra
fut, fut a Szederkirály.
Kétféle ék van,
nem nyak-ék, nem vadliba-ék,
s ha Pírpír se tudja, hát íme:
van fából való, vasból való,
amivel ékelnek, hasítanak.
Hová hasítasz, vas-ék?
Világgá, te fa-ék, te fa-ék!
Sikítja a Szederkirály.
Fut a szőlővirágos hegynek,
hegy iránt
fazék levessel az öreg
Szederhöz a Szederkirály.
Derék gyerek vagy igen,
harangszónál gyorsabb az a láb
és lám a fedőcske alól
egyetlen arany karikát se
vesztettél el, most eszünk,
ennénk, de a kanál hiányzik –
Jót nevet a Szederkirály.
Pityereg a toronyi harangok
szoknyája alatt, mert ráalkonyult.
Kellett nekem harangnézőbe
jönnöm, mint legénynek leánynézőbe!
Istenem, a lépcsőt a sötétben
igazítsd jól a lábom alá,
hadd szálljak alá,
s légy velem nehogy elvigyenek
a rézfaszu bagók, fogadom
nem röppentek az oltár fölé
gyertyaoltó verebeket, fogadom
fészekbe, kalodalikba madárért,
madaraid tojásaiért, fiaiért
nem kutatok többé, továbbá
a Kera mama ágyába brekuszokat,
apró, piroshasu kisdedeket
nem dobigálok, továbbá
nem káromollak és paráznaságra
nem adom a fejemet. – Az Isten
lépcső helyett meleg tenyereit
adogatja a lefele lépő
talpak alá,
alásegíti szépen a földre.
Forró harangokkal akkor éjjel
álmodik először a Szederkirály.
Ha tücsök, ha bogár,
ha élet, ha halál –
én ebbe a száraz kútba –
kiáltja mindennapi mondókáját
elsápadva a Szederkirály.
S már kóckötélen megy is alá
a kávaalatti szalmaszálas
rendetlen csurifészeknél is
alább, a mélységes mélybe,
a hangtalan barna földharangba,
ahol az öböl már teljes barlang.
Sárkányszag semmi, csak a hideg-szag,
történelem-szag, nyirkos ruhák,
fekete subák szaga, pólyák szaga,
itt szénával megrakott három hosszú
szekér is könnyen megfordulhat,
elfér a falu, ha jön a tatár,
ha jönnek a törökök síppal, dobbal,
ha átfutnak rajtunk a franciák.
A véneknek mélységes igazuk van,
mondaná az édes napvilágra
fölbukkanva, de száját
útközben egészen telerakta
verébtojással a Szederkirály.
Zöld erdejét a kukoricásnak
végigálmodja lépegetve,
búsúlva a Szederkirály,
mert Szederapa szava szerint hajdan
egy hajnali ködben itt vonult
a zsivány Savanyu Jóska árván,
púposan a gondtól, igen.
Beleroskad a Szederkirály.
Leül fáradtan útja közben
minden kicsi tökre, még zöldek,
éretlen halálfejek, de látja,
ahogy ősszel a sárga halál-kobakot
fölveszi fejére, szalad hazának,
csinálna lámpát a halottaknak
gyertyavilág-szemü, holdra vigyorgó
szép ajándékot, de agyarasan
fut utána a Kondabeli Kan:
Dobd el azt a tököt, te Szederkirály,
különben téged is megropogtatlak!
Nem dobom, nem dobom, Kondabeli Kan,
hiába is kapkodsz a bokám után!
De hála, ez csak álom, csak ballag,
búsúlva a kukorica zölderdejében,
levágja a kukoricababák haját
bajusznak, és orratövéhez
a szájaszéle ügyesen fölemeli,
de ügyködik orra is hűségesen,
a szép bajuszért csupa ránc.
Selyembajuszával a Szederkirály
magát nagyságolva legénynek
átlép a zöld, a paráznaszagú
kenderbe, álmodva gyereket csinál
Polányi Ilonnak, a szaloncukor-
illatú paplaki szobaleánynak.
Pírpír, ne piruljon, de féltse Szedert!
Ó, ha az a színarany-pápaszemes,
ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,
agárkutyás, agárkutya-száraz,
vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü
Papifejedelem ezt látná, letépné
féltékenyen a fülit, farkát is,
megráspolyozná bajusza helyét
a buja kis Szederkirálynak!
Miénk a vár, miénk a vár!
Noha kiáltnak ostromosan,
s noha karmolnak, harapnak is
a nohavári törpék, az aprószentek,
mehetnek szájbaütötten haza!
Menjetek anyátokba, apátokba,
akik most éppen a kemencében
csépelik törpén a törpe rozsot,
nohabort igyatok picike pohárból
s jöhettek vissza, én várlak!
Pörköl a hátukba a Szederkirály.
De Pírpír kisasszony ne féljen,
nem jönnek vissza, csak vizesvödörben
szívatják a fejük daganatát.
Most más izgalom lesz, más háború,
az Isten kék templomában: a Sághegy
orgonáján egy sötét kerubin
játszik, és fekete kórus az erdő,
villám gyújt lángot a jegenye hegyén,
kifujja a szél a tökvirágkürtöt
szájából a Szederkirálynak.
Az Úr pedig fényes záporinget,
záporingre súlyos jéggyöngy-palástot,
gyöngykoronát, de égig érőt
ád a fohászkodó, imádkozó,
a szánom-bánomos Szederkirálynak.
De megkönyörül rajta hamarosan,
bocsánatképpen egy lágy szivárványt
ír a feje fölé, nevessen ő is,
nevet is, fut haza mindent feledve,
megtelve hétszínü hazugsággal:
Szétvertem a nohaboros Nohavárat
mint jég a kölesmagot, vakondturást,
de láttam akkora pávát a hegyen
leért a farka az erdőre lilán.
Láttam, a farkas bárányt operált,
lóhúgyba mosakodott, ördögöt is
láttam, ahogy áll a csipkebokornál
álláig fekete trikóban akár
egy biciklibajnok, azt mondta: tűzkő,
és csillaghullásos volt a szeme –
meséli a bólogató Szeder-családnak
ámulva önmagát a Szederkirály.
De Pírpír kisasszony tudja meg,
és ámuljon, mert ilyen még nem volt,
hogy apa a fiától kapja nevét,
a Szeder nevet! De miért is,
miért is Szeder a Szederkirály?
Csak. Mert a kukoricagombócnál is
inkább szereti a szedret.
Földi szeder, égi szeder – édes
csemegéje, cukra a Szederkirálynak,
áhitattal szedrét szedi a tüskés
földi tasakból meg égi bugyorból,
mint Pírpírke a pici kezével
celofánból a bonbont, selyemcukort!
A Szederkirály meg a Disznókirály
a szeder miatt immár ellenségek,
mert ahogy a szellő angyalt emel
a parti párából a parti fára,
olyan puha-könnyen a Szederkirály
a legmagasabb sudárra mászik,
nem zöld zászló, de fekete zászló,
mert fekete szedres az a sudár.
S míg hasi vödrét csöndben tellegeti
a Szederkirály, míg fekete szájat
fest magának, fekete pápaszemet,
fekete karórát, sokat a kezére,
míg fekete szívet szíve fölé fest:
a földről egy hosszú karikásostor
nyírja alatta a leveles ágat:
Jössz le te, jössz le te, Szederkirály!
Dehogy megyek, dehogy megyek Disznókirály,
lent hurkásra csapod a lábam!
S míg lent a dühöngő Disznókirály
a fát ostorozza, széled a konda,
pumija se pásztor, de Legfőbb Hadúr,
hajtja a rókát s a kannibál kocák
akár a rózsát zabálják a fűből
a más malacát – de nézze csak, Pírpír:
a Kondabeli Kan, az a vén agyaras,
hátulról egy szőke sertésleánnyal
egy pisze yorksírivel kocsikázik
s mint zsúrkocsit beletolja a sárba!
Pírpír, ne piruljon, ez mindennapi
eset – a galamb, a veréb, a gyepü-
bujkáló madár is, a legpirinyóbb
dalos is, aki így szól: picicipő –
az is párzik a másik picicipővel,
ezért rak fészket a levél alá
s talán a szülőkék emlékezetére,
tojást költ, kínlódik fiaiért.
Gyönyörködik bennük a Szederkirály,
mégis, a fészküket meg-megrabolja.
De most ahogy fölér a Vörös Dombra
fekete zászlóval, tört szederággal
az elhúnyt állatok temetőjéhez:
lát egy madári csodát, – micsodát?
Legelőbb egy bokrot, ez rózsaszínt
szokott virágzani, klipszet a fülre,
legelőbb egy bokrot, de nincs levele,
hernyókok nyálával tetőtől talpig
fátyolos, férgesen lüktet a fátyol,
s madárfészek a bokor szivében:
aranybegyű anya ül tojásain,
s ami zöld, az a szárnya, két kis levél,
de nem repül el, csak olykor-olykor
kukacot csíp le a fátyoláról,
s bóbiskol megint, a kis szemhéját
lehúmja, csak néha húzza föl s nézi,
szelíden nézi a Szederkirályt,
aki szobor lett, szederrel föstött szobor.
Most könnye potyog a Szederkirálynak.
Lüktet együtemre a színezüst fátyol
annyi a féreg, ó csillagos égbolt,
ó Pírpír, micsoda összkomfort ez,
micsoda madár ez, micsoda madár!
De nem a madárért jött ide ő
szeder-zászlajával az elhúllt
állatok temetőjébe, de másért:
Babusék Baba lováért, a sírhoz,
siratót mondani, harangozni,
ami bizony elmaradt, elföldelték
akár a dögöt. Most harangok szólnak:
Bim-bam, birodalom, uradalom,
nyugadalom, bim-bam, forradalom,
uralom, irgalom, sírhalom, bim-bam! –
Hervad a harangszó, jön most a szép
ceremónia: Cirkum dedérunt mé,
gemitusz, mortisz, dalóraszin fernó,
látod-e szép Baba ló, fehér ló,
Babusék Baba lova, fehér hajú,
fehérnek fehére, de szedres farú,
látod-e, mit kellett néked megérned,
lestrapáltak, megszakasztottak téged,
zab helyett zabszalmát löktek néked,
mégis te csikóként ugrándoztál,
soványan is táncikáltál, szép Baba ló,
vénülten is nagy volt igyekezeted,
láng volt a te lelked, szép Baba ló,
de bazaltot fuvaroztattak véled,
csak vaslapáttal tapogattak meg téged!
Huncut bognár, kutya kovács, kurva köteles,
szar szíjártó, bűnbocsánat néktek sose lesz,
pökök rátok máma, szintúgy a gazdára,
a garázdára, annak csak a szamár való,
nem a Baba ló, de még a szamár se,
ilyen ember sintérember kezibe való!
Húzd a hámot, itt szakadj meg, ez a divat.
itt döglesz meg, Úristened magához hivat.
Lám-e, csak a csontod maradt, szép Baba ló,
édes lóhus dögevőknek volt mennyei jó,
már ugató kriptáid a sok tarka ebek,
veres rókák, de a patát egy se ette meg,
pata nékem lábra való, te szép Baba ló!
Megáldalak szép virágszem, lángszem,
lámpám örökre, szanktusz, spiritusz, ámen!
Szertartásnak vége, csak vadgalambok
húznak még zöldharangot: húzom, húzom,
s kakukkmadár mond a Szederkirálynak
sok számos évet, de jobb a gerle:
Drágám, Szedrem, nem halunk meg, nemm!
S vígasztalódva a Szederkirály
fölhúzza a Baba ló két patáját
s jár velük a zöld füvü dögtemető
nagy szobájában mint otthon Babus
az anyja szép-cipőjében, mint Pírpír,
Pírpírke az anyukai lakkcipőben.
Szederzászlósan a Szederkirály
lépkedve a Baba ló patáival
elszántan, mégis nyugodt szivüen
levonul a dombról s bevonul
a smaragd lombokkal körülbástyázott
Szedervárba akár az Ünnep.
De patája a Szederkirálynak
fölver némi port, és csodálva őt
szedervári pici kölkek zöld levelet
hintenek elébe és kisleányok
játszva sok aranykaput nyitnak néki.
Ám az a színarany-pápaszemes,
ezüstbiciklis, kutyakorbácsos,
agárkutyás, agárkutya-száraz,
vitéz-jelvénnyel zománcozott szívü
Papifejedelem a nyomába lappang.
Szederkirály csak patázik előtte,
lóg oldaláról a fele derékszíj,
vette a búcsúban, rövidebb nem volt,
s Papifejedelem elkapja a bőrt,
kicsatolja és a Szederkirályt
csatolja a villanydúchoz. Mi lesz?
A zászlóról a fekete gyöngyöt
ütögeti korbáccsal mind a porba,
csizmaorrával a babai patát
kopogósan rúgja: Te ördög, te rút,
te fekete száj, te üszökfekete
szemkarika, rémes fekete szív,
te koslatsz az édes Ilonom után?
Én, igenis én, mert szaloncukor
illata van nyáron is, ajándék az is!
Illata? Te gyehennai rút kísértet,
megrontod Szedervárat, Szeder-vármegyét,
Szederországot! Te patás eretnek,
te csöpp antikrisztus! De jaj most neked,
szent kereszt alakjában megcsaplak én!
S megostorozza, bár jelképesen,
mégis fáj a szegény Szederkirálynak,
álmában is vicsorít. – De most mi legyen?
Kössünk-e Papifejedelmet a vers
oszlopához? Kössünk? Ne kössünk? Ne kössünk!
Most nagy tűnődés következik, Pírpír,
nyári tűnődés fehér toronyból,
a nagyharang szíve alól a tájra,
panoráma, forró! A Szederkirály
eltátja száját, kitárja szemét,
kinyitja fülét, szivét a magas
huzatban. Mennyi út, nagy út, kicsi út,
és megeszi az utakat a távol,
s megeszi a zöldet a kék, de a kéken
átlátszik egy nagy hegy, fehér koporsó,
ott hó esik már, itt zabaratás.
A Bánom-tagban, Siralom-völgyben,
de még a Pityer-dülőben is,
amit csak pipiske, pacsirta trágyáz,
gabonás szekerek ingadoznak:
sárga kockák a nyárban, húzzák
nyálzó, busa ökrök s körmük halkan
hozza a sárga porliliomot.
Libák virítnak a tarlón, s a méhek
aranykannákkal a harang alatt is
átszállnak. Íme, lassú juhászok
sétáltatnak fürdeni szürke nyájat
a nagy Balatonba, nagyfröccsöt isznak,
tüzes császárkörtét, nem vadalmát.
Sétál egy napernyő, pár alatta: négy láb,
fehér cipős kettő, a másik kettőn
lózsevró, fekete, de sarkantyúval,
nékik a Tüdővész kalapot emel
s tovább simítja a dohánylevelet,
a tavalyi sárgát a térdekalácsán.
Zöld kötényes bognár a nyártól rokkant
kerekeket javítja, kovácsműhelyből
tüzes vaspillék röpködnek a porba,
hogy fölkapkodják a mohó kacsák
s kiejtsék begyükön égett likon át.
Amott a kaskötő Jakab apostol
barnaarany glóriákból mézet perget
s pipál, míg a szomszédban kútba ugrik
a fölcsinált lány és onnan sikít föl:
öngyilkos lettem – de kutyabaja sincsen.
Ó, édes Isten, te óvod a babát,
a hasbelit is, mint a részegembert!
De a százesztendős Reza mama csontját
nem forrasztod össze, lám porban mászik
négykézláb az udvaron, igen savanyú
almával, sok csecsemővel: badarkáim,
habarjuk a port, csak vernétek széjjel
kis biribalták a fejemet, a vént! –
Az ábrándos Szederkirály most orvos,
Reza mamát orvosolna, ám a zabból
kaszások egy meszeshátú kost kihúzva
húznak a pajtába, porzik a lába.
Eléred a kondért, nem a Balatont,
miért váltál ki a nyájból, bolond –
susogja a Szederkirály, aki másra
figyel már a harang alól, s mit hall?
Agyő, te sző-ke gárda hadnagyom,
a-agyő – ez szép, a pelyvahordó lányok
rázendítettek torokig a porban,
de köhögés a vége, milyen szomorú!
Most a kazlon, a szőke Ararát hegyen
a mégszebb dal harsog bikásan, imígy:
Armeni-ának legszebb ro-zsája,
a leges-legszebb gyöngy-vi-rág –
Ez se tart soká, csak a gépzümmögés,
csak a por, csak szaladnak dupla zsákkal
a zsákolók s csetteg a lábukujja
mint a gébicsmadár, – a harang alatt is
hallja a Szederkirály s mintha lázba
borulna, mintha nagy füstös tűzvészt
látna: a nagyharangot megkondítja.
Égi szeder, földi szeder.
Már az égit, a rohadttá értet,
széthordták mézül a méhek, darazsak,
vagy mint potyadék a korona árnyán
szeszesre erjedt s a buta libák
lerészegedtek tőlük mint likőrtől
búcsú másnapján a lányok – de érik
égi helyett földi – A Szederkirály
borongva is rátalál, zöld bokorba
kapkod érte akár egy zöld kosárba
zöld kicsi macskákkal ami tele van,
minden szem szederért száz karom éri,
mégsem ez a bánata, hanem a láz,
fejebubjától a talpáig lázba
meg szégyenpírba öltöztette Isten.
Most Pírpír kisasszony legyen halovány,
mert az égő Szederkirály a bokor
hideg pirosát is magára keni,
hogy még pirosabb legyen arca, melle,
csíkozza szedervérrel karját, lábát,
mintha Vérországba kiküldött lenne,
tántorog a forráshoz, ott búsúlgat
s mintha búcsúzna, lázas szózatba kezd:
Tudod-e, látod-e Szederkirály,
mi vagy? Konokabb vagy a vad csacsinál,
szelesebb a szélnél, bolondabb vagy te
mindenféle bolondgombánál,
rosszabb vagy az égető lángnál,
iszonyú vagy te, pokolnak pokla,
születtél volna malacnak ólba,
de te megsasoltad Ilont hányszor,
legalább százszor noha álmodva,
lovagolni ültél templomra, dombra, dobra,
tehénre, fára, hegyre,
Húsvétkor voltál hetyke-betyke,
szíved fölé a szivarzsebbe
két ujjadat dugtad, s farzsebedbe
a teljes tenyeredet, úgy sétáltál
a fényben feszítve,
bántod, aki érted volt megfeszítve,
mit néked isteni gyász meg oltár,
mikor a harangok Rómába mentek,
te a bikáéval harangoztál,
kalodalikból madárokat
kipödörtél eleget, sokat,
szalmaszállal egeret dagadtra fujtál,
sohase javultál,
te a temetői szallagokat
magadra vetted mint sallangokat,
úgy tomboltál és úgy nyihogtál
napnyugtánál, fölkelő holdnál,
igyvirág-koszorúval voltál hámos,
búzavirág-kéken lószerszámos,
Szederkirály, te kengyelfutó,
szégyene vagy te a napvilágnak,
Bácsidat utánozva húztad lábad!
Tekints a tükörbe, Szederkirály,
ferde a szád, a mosolyodat
lecsavarta rólad a lázad.
Még jó, hogy a szeles toronyból
nem küldtél örömös táviratot
a világnak,
Négusnak meg a talján királynak,
a kedves Szabolcska Mihálynak,
Molotovnak, Piusz pápának,
a Sziámi ikerpárnak,
az ellopott Lindberg-bébikének,
Kánya Kálmánnak,
Klebelsberg Kunónak, Greta Garbónak,
Tóth Tihamérnak, Türk Bertának,
a Parlamentnek, a töktortának,
jó hogy nem küldtél táviratot,
örömös kéket, hogy szép az élet,
hogy boldog a Szederkirály.
Most mit tehetek érted, csacsikirály?
Már nem tudsz világgá hasítani,
soha vidámat sikítani,
lánc a lábadon, csacsogó láncszem,
kis királyom, sajnállak, ámen.
Igy búcsúzik a Szederkirály
szederpirosan, elgyötörve,
tekint a kerek forrásba némán,
nefelejcs-keretes kis tükörbe,
madarak az égből kérdik: Mi fáj?
Pírpír, most legyen papír-fehér,
most hűl ki Isten jókedvéből
a boldog Szederkirály.

 

 

 

Magtalanok Jézuskája

– Legyél a mi fiunk, nevünkre iratunk, itt laksz nálunk – A mi anyánknak akkor mi marad? És minek maguknak ilyen, aki rossz? A papifejedelem az imént mondta rám, hogy a javitóba kerülök, bitófára, ott esznek meg a kányák. Mert éppen harangszókor csaknem belefúltam a tóba, mert égetően rossz vagyok, rossz. – Te vagy a legjobb, a legszebb a világon. – Akkor se lehetek a maguké. – Ráfekszel az ihász subára, nappal a feketéjére, éjjel a virágosára. – Az bolhás. – Cukros tejet ád a Nénid, aranyszélü pohárba, virágosba. És tied a Pajkos ló, a Rózsa tehén, tied a képeskönyv is meg minden. – Mért mondják magukra, hogy magtalan, hogy magtalanok? – Makkfánk nincsen, makkunk sincsen, azért vagyunk makktalanok – makogja búsulva Nénim. – A magtalan, az meddő, mint a Rózsa a jászolnál, nincs ivadéka, se üsző, se bikuci – magyarázza Bácsim. Csönd. Csak a nyers akácfa sír habosan a tüzön. Én pedig állok a kisszéken anyaszűlt meztelenen. Még a kakasocskám is fölébred a hőtől, a tűz udvarában. Álltam pedig nemrég a tó közepén, a jéglemezen, mint egy kis csipketerítőn. Már göncöm a zsinóron, ingem ujja ejtegeti a könnyet. Rossz vagyok, égetnivaló. A pokol is tűz. Ha rávetnének így nyersen, jaj, most csaknem a lángokba fulladok. De Bácsim az ének aranyláncát veszi foga közé, megrázza zengően s int hogy kövessem. Az én láncocskám, ha kicsi is, élesen cseng a fogam közt. Énekelünk mintha hóban törtetnénk előre… Mezítlen várom, hogy valami rámvalót lel Nénim, de nem. Fektet a sutra, a suba feketéjére, lenyomtat egy pehelyvánkossal. Vélik, elaludtam, de szemhéjam alól figyelem a tűz cirókáját a karácsonyfán meg a két örömös arcon. Itt nappal is nagy a homály, mert kicsi az ablak mint a viharlámpáé. És a ház is kicsi. Bácsim pedig nagy, nem is férhet alája, ha a kalap a fején van. A csizmaszára is hosszú, hát még a keze! Áthajítja kővel a templomtornyot. Repegeti a levegőt ha vet, markából süvítnek a búzamagok, akkorát lendít. Bevetné a világot is, ha az övé volna. De Bácsimnál is nagyobb a baja. Mert ha rájön a roham, olyan mint a bibliai ember, akit gyötörnek. Ülhet akármilyen békén, de ha a görcs jön, csupa villámlás: magára rántja a virágládákat, a szegfűt, rozmaringot, golgotavirágot, esztikéket. És habzik a szája. De mesélni igazán csak ő tud a nagy képeskönyvből. Tegnap már a hóviharos branyiszkói csatát is befejeztük. Megszólalok újjal mutatva a karácsonyfára: az a kalácspipa olyan mint a Pajkos homlokán a cifraság. – Az angyalát! – lelkendezik Bácsim. – Az a vékony ezüstcsillangó meg olyan mint a csigabiga nyála a pincefalon, ha süti a nap. – A Krisztusát! üti a térdét a Bácsim. A kardra nem lelek hasonlatot (nincs is). Mérgemben félrelököm a vánkost, állok a fekete subán mezítlen. – Mit csinálsz te? – Fölálltam a hegytetőre! – Az most igen havas. – Nem baj! – Mit akarsz? – Kiáltok, adj katonát! – Milyen katonát? – Lovaskatonát! – Mennyit? – Milliomot! – Hol az ellenség? – Rátalálunk!

– Bácsim hangtalan vinnyog, mint a pupiteve a képen. De Nénim püpögése puha galambszárny: Virágom, te karácsonykor is csatázol, mikor békesség van? – Én akkor is. Akkor is!

 

 

 

Hószakadás a szívre

Verssorok verssoraim
ti lehetetlenbe kapaszkodók
ti is akár a katonák
Onnan jöttök ahol a zászló
a szentséges fehér selyem
letűzve az idegen hóba
köpedelem rajta sötét
a sötét zászlósuraké
Idegen fagyban a zászlótartó
keze is lefagyott miképpen
lefagyott a címertartó
szomorú angyaloké
Mária a haza pátronája
fagyosan a fagyos zászlón
végső álmában átváltozik
fülsapkás hölggyé partizán szűzzé
s megigézi a bús katonákat
S Mária Mária
átváltozik magas heggyé
palástja égbe kékült erdő
feje oromkő szája barlang
– fölkapaszkodunk négykézláb is
ne félj ne sírj ne mondj le róla
Mária szájában bölcső ring majd
ott a magasban lesz a hazánk
hóesés-függöny mögött a tűzhely
a dögcédulát dobd ki nyakadból
de tartsd meg a fegyvert – átváltoznak
bujdosókká a katonák
De N. L. N. F. M. K. T. I.
meg a többi
a kétszázötvenezer
már nem ábrándozik többé
hazáról tűzről tüzes levesről
még lelkük se bujdoshat elakadt
belefúlt az is a hóba
Zöld alapon piros parolit
pázsiton vért
visel a hazai Halál
csákóján tolla ha csak rezdül
borzong a fenyves – mi lesz ott
cipót ahol a kövek közé
titkolni kell – s mi lesz ott
ahol titok sincs ahol a Hegynél
nagyobb a butaság maszlagolás
ott méregzöld tömlöc a Hegy
a hajdani szabadlegények
édes palástolója
Verssorok verssoraim
ti lehetetlenbe kapaszkodók
ti is akár a katonák
A hazára szakad a hó
mert kevés hullt röpcédula
kevés az öngyilkos miniszterek
szivéből vér de sok fekete
hó a dögszagoló diplomatákból
még istenükből is fekete hó
és hó szakad a nyári gramafon
aranykürtjéből a ribancok
torkából a csalárd égből
most és mindörökre az új
temetőre akár a Donnál

 

 

 

Éljenek a fák!

Midőn a Hűtlen elfarolt előlem is, egy dér-mátkát, kicsi nyirfát leltem a hegytetőn, és nem feketült meg vérem. De a szűzi dérben megtanult duruzsolni a szám. Eljövök máskor is, te pántos derekú, te gyűrüs kezű. Ám hamar, mire harmadszor a Tejút felragyogott, asszony képiben sítalpon egy rózsaszál siklott elém. S már elvakultságom köréből nem léptem ki előbbi vigasztalómhoz. Várhatott rám. Mert nincs fogalma az ámori szédelgésről, nem ismer dühöt az ilyen menyasszony, nem fröccsent vitriolt. Húsz év multán is adná zöld-ezüst vérét, ha zörgő bőrömmel most, májusban fölkeresném. Zöld mennyezetű klinika kellene immár. Gyógyítsatok meg, nyírfadoktornők, ápolónők, ti patyolatosak! Áhítozom a fákra a füst kötelei közt. Korom-krampuszok tábort ütöttek ingem haván. Belül is a fekete impérium terjeszkedik szövetkezve sok más rossz hatalommal. Álmodok a fákról. Virág-tornyokról – mennyi menyegzőn rezgetem kölykösen a vállam! Mennyi virág-Eszter, mennyi Sára, Mária, Judit virágból! S virágból Salamon király, Berzsenyi Dániel. És esküsznek, akik hamar lefagynak: virág-Hölderlin, virág-Nizsinszkij. Engem a fák dajkáltak, szoktattak az éghez korán. Kormányzok eleven meggyfarepülőt, pirhólyag-lámpáit kigyújtva fölemelkedik a hegyoldalról. Szállok az üstökös kalászok fölött magasan, míg csavariratos ágcsöveiben dorombol a hajtóerő, míg működik szívemben a játék. Mert roskadok térdre is a fűz kupolája alatt, mikor égszakadásban az orkán kidönti a nyárost. És tébolygok a jó katonák közt, a törzsükön szívek s betűk. Még saját monogrammom is látom egy fekvő ezüstkatonán. Égnek fordult a gyökérzet, s mint nyúzott kócsag-nyakak közt, ott lüktet a torkom. Leheletem is ordit: Meghaltak a fák! Amott az örökzöld tengere agonizál. Fenyveserdőről fujkálom a közönyös cementport, s reményem is gyanúsan szürkül, Te szürke Úristen, aki tétlenül nézed, mondd, végzek-e munkámmal valaha is? Zöld csillagom, tente, tente, aludj el, aludj ki örökre. Kicsoda dúdolja e gonosz bölcsődalt a pirinyó földgolyónak? A beton-szívű. A vonalzós vak tervező. A pusztítás terroristája. Ő utasít fűrészt a fához, kozmikus testvéremhöz, akihez hűségem, imádatom láncol. Vicsorog ránk a vízszintes végzet. De a halálraítéltek fenségével ébren és álmomban is fölkiáltok: Éljenek a fák!

 

 

 

Jönnek a harangok értem

Harangok, harangok – ajkukhoz féreg nem érhet. Harangokat nem lehet megfertőzni. Agyvérzés foltjaival nem remegnek. Szívgörcs nem öli meg őket. Alvó csillagok s baglyok alatt szólnak a harangok, bongnak, rengve csikorognak tengelyükön. Nem a versek harangjai, nem a Schiller-i elaggott bronzkalapok. Világra jöttek, de nem vénülnek. Valódi harangok, Győrben születtek. Jácintos ökrök nyálának útján, koszorús kerekek lassúságán érkeztek a fehér toronyhoz. Hogy a toronynak legyen hangja. Kongnak a harangok, bongnak, tagolják az idő határtalan versét, nehogy megőrüljünk vad folyamától. Fölemelnek a sárból, házasítják a rongyos képzeletet azúr menyasszonyhoz, a végtelenséghez. Siratnak a harangok, vígasztalnak. Mennek a vihar elé, vitézien ütnek a jégverés fehér szivébe. Rokonai a márvány anyamelleknek, szoptatják a lelket hanggal. Hajnalban mária-kék ablakokból, délben forró tava közt a tálnak, Napnak, este lombon vagy hóingen át, ha kell a nyugodalom. Árva harangok nincsenek, csak árva költők. Átbeszélik a harangok a tengert. Megrendítik a tavakat Kanadában. Megrendülnek a távoli hazaiak a cethal-csontokkal megtámasztott alkonyi tűzfalaknál. Távoli havas táborokban karolják a harangok a tántorgókat. Sírnak a harangok a hóesésben, ahol a fagyott fiukat egymásra rakták, akár az ölfát. Harangok, harangok – számontartanak engem is. Jönnek a harangok értem.

 

Menjünk, menjünk a harangszóval, ballagjunk haza a levegőben. Liliomra esküdött hajjal, korbácsolt arccal a füstön át. Jegenyék csúcsain lépegetve, vigyázva, hogy a madárfészek vért ne csöpögjön sarkunk után. Lépkedek haza, hazának. Torony iránt és anya iránt. Bátorkodom újra megszületni. Éveimet magasról széjjel szórom. Harang szavában, fuvóka szélben leveti László a bőrmellényét, vetkezi az inget, a húst is. Őrült, repedező Lear-orcámat, akár egy háborús patrontáskát akasztom a tölgyre. Bölcsőnek a döngő vadméheknek. Likacsos léppel teleépítsék, hordják meg telisded mézzel, mézzel. Mert elfogyott minden édessége. Nem félek a rohamos kicsinyedéstől, nem félek a semmisüléstől. Mert fény vagyok immár, ózon, a villám szaga a kövön. Egy csillag távoli tekintete, a Hold babonája, dagálya. Ragyogok apám borában, lakom az anyai kenyérben. Sav meg só vagyok immár, az élet akaratos fehérkéje. Egy sejtecske megindul a csóktól ezüstsisakú ostoros Attilaként, élén a halálraítélt, barkaillatú tejúthordának. De én a célomba érek, győzök. Megrendül a föld és mennydörög a világ a húsban. Már minden az enyém ott bent. Épülök s készülök hússá, csonttá, ököllé. Kitörök vérrel a gyolcsok hegyláncaira. Te csúnya, te csúnya, te csúnya – megköpdösnek, akár a csikót. Ime, kiontva ott vagyok én, az Irgalmatlan, a Szép. Csuklómon piros fonál a rontás ellen, s nehogy elragadjon a Némber, aki csörömpöl a kukoricában, és öblös pipában pólyásbabákat pipál. Bábának a búza kimérve, süthessen tüzes kalácsot sokat, rángassa a kemencéből, akár a gyerekeket. Markolok én a lámpavilágba, a Napba, a Holdba, lerántom apám kalapját, szaggatom anyám haját. Még álmomban is űzöm őket, pólyából föltartott öklöm láthatatlan gyeplőt szorít. Pengnek inaik, s kattog a csontjuk. Megrokkannak. Térdük remeg az időben. Elégnek a Napban, esnek hamurajznak a Holdba.

 

Föld: ez a föld. A földről nézem, vagy ámulom az égről? Előbb a porból, aztán a fáról, toronyból. Majd ágaskodó csikó-felhőről, délben, zenitből, ami esőt jelent. Elég csak a porszemre ülnöm, tövébe egy szagos kapor-szálnak, s fám van már, földem, kis lovam, kis ekém, kis vetésem. De felnövök, föld! Vas-szárnyat viszek a kovácshoz, ekevasat. Pirkad kohóban, élesedik üllőn. Egy dögnehéz, kerekes vasmadár nyomában járok, a barázdában. Fejjel bukik alá, sajnos, a tarlóvirág. S feljönnek a rozsdás karikák, pannon vacakok, elrohadt küllők meg ujjak gyűrücskéi. Föld, kiokádod a megevett kanalakat. Hajtok a güzü-fészkeken, hangyák várain át. Ping-pong-labdák: ruganyos gyíktojások verődnek bokacsontomhoz. Iramul tőlem a vadnyul hugyos bugyijában – sót a fülibe, paprikát a szemibe – kiáltok. De szembe néz velem a hörcsög árpa-arany hintajából, akár egy földesúr. És megkondul bennem a harang. Föld, te húmusz, te szürke agyag, szülöd és tolod magadból az áldást, ha művelnek, bevetnek férfiasan. Bükköny- lóhere- lucernarendek hemperegnek rajtad kövéren. Boglyáktól vagy kontyos, óriás arany gabonakeresztek melleden. Ontod a kukoricát, a krumplit, répát és tököt rogyásig. Ülök a híd alá, hogy halljam: kerekeken, patkós patákon átdübörög az áldás fölöttem. De föld, te sivár, te kőpadja a napozó viznek, te kavicsmező, te homokmagaslat, hídfője az aszálynak, onnan indulnak sárga kalapban s gatyában a halálok: learatni a maradék zöldet. Föld, akit művelnek a felszín alatt is láthatatlan kis lények, meg csúnya, de szent giliszták, e lágyezüst-ajku imázók, talajmorzsálók. Meg a hangyák, akik örökkön építkeznek s hányszor hiába. Felülve a Vörös Dombra csipesz-ujjal nyúlok a völgybe, a nyüzsgésbe, a hangyák közé: hát ez itt a Miklós bácsi, a Juli néni, Gizella néni, ez a hangyánál sürgőbb Imrus, a kicsi Mariska, Iluska! Hát ezek a fehér bábok? A pólyásbabák, akikért a nyüzsgés, a munka. Hányszor kényszerülnek imára, esedezésre! Amikor a harangok is hiába tusakodnak a jégfelhőkkel. Kapkodom a jeget a földről, benne Mária-kép van a mondás szerint, mint a vásári cukorban a kék nefelejcs. De én Zápolyát, Haynaut látom, a koronás királyt meg a többit. Nefelejcsek. Még a kigyó is úgy mozog a kertben, alig mozdul a virág. De láttatok-e kovácsolt láncot végighúzni a violákon? Én láttam, nincs feledés! Én haragommal keretezem szörnyű kertészeid képét, Magyarország. Majd megnövök én is, belövök ablakukon, nyíratlan hajam úszik a holddal s patanyoma nincs a lovamnak. Szimatol a spion pedig, s kutya zsandár de régóta keres már. Virrasztok a bazalthegyen. Csillagot iszom a borral, a forrás fölött, ahol a szerelmes komlók összeborulnak. Virrasztván hajnalban is, nézem a zöld vetést, ahol a banyák után, beavatott, mezítelen szűzek húzzák a gyolcslepedőt s fölitatják a harmatot orvosságnak. Ó, ha a babonák lovai, e nyers-zöld illatu nők, csak ők vonszolnának engem: sírhatnék tisztát, mint a megfacsart, szenvedő gyolcs a völgyben! Itt három kápolna: Margit, Ilona, Anna, elfödik a zsiványt fehérségükkel. Rágalom, irigység, árulás ha el nem veszejt, építek a többi neveknek is, templomokat körül a hegyen, a vulkán arany borai fölé. Micsoda ábránd ez föld, te föld! Simogatom és ütöm a földet.

 

Bú-bú-bugyogó – brummog a bőgő. Még a böjt előtt menni kell a menyasszonyért. Kásás hóban, farsangi fánkos pofával siklanak szánon Zalába. Sáros lesz a menyasszony lába, sárral fröccsös a csipkenadrágja. Mert, uramisten, a hó kiolvad a szánka alól. Gyalogol a násznép a pocsétában. Lógó paripa-fejekről foszlik a sallang. Csak a kiöltött lónyelvek lengnek cicomaként. Bú-bú-bugyogó – brummog a bőgő, mikor a kulcsvirág ideje eljön. Eldobott holdvérkötőt a kiskutya fűben hurcol. Duplán repül a légy, s nagy a zöld ketyegés a világban. Öltve békanyálmellényt, zöldet: földagad a tó, zsebeiben aranyzománcos mennyi zsebóra – zsebóra hátán zsebóra zeng. Húr feszül tetőtől talpig a fában, húr a madárban, húr a tojásban. Húr a fiuban, aki lövi magját kicsi üvegbe, ássa a meggyfa tövébe, hátha egy vércsöpp alakulna benne, hátha kikelne! Kikelnek majd a csibék a rozoga ágyak alatt. Kosarában ott ül a kotló, álmában a kontyát elhajtja félre: csikorog az ágy, mert rozmaring a lába, a lába. Kimeszelik a lányok fehér palotának az ólat, súrolnak, mosnak pici kezükkel, függöny is leng a hajdani-majdani malacok ablakain. Büröklevelekből a divány, csupazöld csipke – ott heverészünk, de az édenből kiűznek a vének, hely kell a jorksirieknek! Lányok, lányok, tenyerükben az édesen trampli krumpli-madonna. De odakapnak a gyűrüs kezek s letörik a gyerek fejét. Minek, mi a rossebnek az a sok rossz gyerek! Csak a borsó legyen sok, a mák meg a gabona. Számolhatatlan a csibe, liba, réce, malac. Lófia, tehénfia. Csak arra, csak arra – csak akkor szaporodhat az emberfia. Ó, elámulnak a harangok is erre, ó. S bú-bú-bugyogó – brummog a bőgő. Éljenek a mének, bikák, a bakok, a kosok, a kokasok! Éljenek a tehenek, üszők, a kancák, a kocák, a tyúkok, az anyajuhok! Éljen a búgatás, hágatás, fedeztetés! Éljen az Ellés! Éljen a Termés! Föllázítva a kölykök hasalnak a házinyulakra, a búzaszem kisded szeméremtestét puszilják. S karcolnak ábrát az óriás takarmánytökre s löködik, tolják, mint egy villendorfi vénuszt, ó! Bú-bú-bugyogó – meddően brummog a bőgő. Szétvágtam dühömben a bölcsőt, de hamvából is életre keltem. Vasárnapi harangszóban árvalányhajas hegyen párommal forradok egybe, s lehengeredve a völgybe: jajgatunk, reszketünk, nyüszítünk nyilvánosan. Bú-bú-bugyogó – döbbenten brummog a bőgő. Húzzák a bobai cigányok hervadó sátor alatt. Éppen a temető mellett borzongja a port a bőgő. Mintha egy ferde sírkövet felhúroztak volna mára. Lassú a tánc a porban, öreges, de azért nem keserű. Langyos a sör és pocsék a bor, de azért be lehet rúgni. Csücsörít, sóhajt s töpreng – iramodik mégis a szólam: Lacikám, édes úri barátom, hogy teccik a fels- a felsőiszkázi búcsú?

 

Föld, hol a szülőket fölszerszámozta a sors egyetlen halálos iramra. Hátukon elolvad a hó és bőrük is zörög nyáron. Nem tud a lepke rájuk ülni, nem szólhat nekik madár, csak a rovarzenéket hallják, csikorgását baljós csillagaiknak. Forgó szunyog-boglyáknak fejjel rohannak, szemük vizébe bogár csapódik, fagy rombolja homlokukat. Kőbe ütik a lábuk ujját, lépnek tövisbe, kígyócsontba. Féllábon is ugrálnak tovább nevetségesen, siralmasan. Négykézláb másznak s térden krumpliszedéskor, versenyesen. Futnak a zsákkal, kosárral, viharlámpával, orvossággal. Fogni kell a kalapot a szélben, a kirepedt haskéreg hattyútojását ököllel visszanyomni. Tapossák a kazlat zihálva – s a háztapasztó hideg agyagot, s fölszedi lábuk a görcs ragyogó vaskapcsait. Szüleink sárosak, polyvásak, mustosak, moslékosak. Kötözve a zöld venyigéket bókolnak, jaj, de dobognak! Rafia-kötegük földig zizeg: lófarok a tomporukon. Gálictól kék a göncük, zöld a lábuk a májusi trágyalétől. Jönnek a hímporos mezőkről térdig arany-csizmában. Könyékig véresek disznóöléskor. Mésztől fehérek mészoltáskor, akár az Úrnak angyalai Szodoma-Gomorra mellett, elfordítván szemüket a fortyogástól. Szederlila fátyolban járnak, ha az orbánc ragálya tombol. Vörösek a dűhtől. Feketék az adósságtól. Milyen a mennyország? Ott kamillateát főznek, pörkölik az árpát malátának, hogy kávé legyen. Ott hercegovina-cigarettát apám szityakol, egyiket a másik után. Úszunk a márvány-kanyarodású füstben. Jár karon fogva a szülői pár. A tepsiben kukoricalisztből tábla, arany ikonlap, s mutat egy arcot, anyámét, a cukor ezüstjével, a szőlőszemek rubintkövével. Mennyország a fenyőillat, a marharépatalpu karácsonyfa. Függenek a bábok, a kalács-bubák, ehető zsebóra, csizma, irókahímes kakas meg cifra huszár. Kigyúl a színpadon a villany, s mennyből a húgom fehér harisnyásan ugrik alá, nem segítik a krepp-papírszárnyak, elcsetlik a lába, de nem baj, kimászik a színről, kilátszik pézmás, nagyon evilági bugyogója. Éden, ha rózsában furakodik arcom, bódulok a végtelenbe. Viola-ágyás közé ledőlök ebéd után, amikor a vér leszáll a fejből s fölvirágoznak zsigereim. Van egy virág: mozgó bibéi szögek, s billeg rajtuk egy kis kalapács, ez a golgotavirág. És borzalom a Virágvasárnap: vérem konok csacsiján vonulok az ablakok közt s látom tükörben összevert arcom, jelenem, jövőm. Így jársz – mondja egy szózat –, ha kiválni akarsz, ha ízlelésed emberfölötti. Véraláfutásban, ott a te ibolyameződ. – Emlék a pokolból, emlék – kiáltja az ördög, s fonálon a szívem, a szörnyűségekkel cifra. Lefordítom a jeleket hogy megtudjátok: mit élek át: jászolban fekszem, kényesen alvó számon patkányok csiszonkáznak, függőzik magukat fülembe, mert a ló fölvetett orrán is függnek, rémesebben mint a takonykór. S mérlegen a lóbőr, csak farka lóg a kamra porába, fölötte keserű öt seb a kenyértartó keresztjein. S mondom hogy megtudjátok, anyám a mennykövek közt rohan mezítlen a fegyver elől, fel a toronyba, felöltözik a harangba, a máriás harangba rémületében. Én pedig hajszálait szedem a harangszóban, a pallók, meg a lécek szálkáiról. És anyám a harang betegágyamnál, dunyhám fölött a házban, kánikulában, az eb havában, – de éjfélkor elzuhan ő is, csak Spielman úr traktorai játszanak pokolian dobhártyámmal. Fejtem tovább az ördög pokoli cifrázatát, mert olyan fodrokban turkál apám-anyám, amilyen a pestises disznó jonha: a kármin szalonna, a lázforrázta tüdő, a belek fekete-lila hurkázata, a löbögő, a bűzhödt recefice krinolin-szoknya! Rezeg a levegőben délibábja a vésznek, mert minden szérün egy bábszinpad áll, mert öltözve a kezek, a kezek a pestis fodraiba. És nagy a tánc és rikogatás: csendőrök verik a Kultúrházban a cigányokat, mint a ragály apostolait, – akik csak enni akartak. Büdösek vagyunk, dögzsírosak, főzzük a szappant. Pokoli szappan, rücskei fölsértik arcunk s kezünk, rózsás a víz a nyír-medencében, lavórban. Csillagom, itt a pokol a földön, de a menny, az sehol – mondja egy hajcsárrá züllött herceg, aki pengőt is megadna ostoromért. Hát kik főnek-forrnak akár a dűh az ördög vagy isten vasfazekában? Csak mink, az egész pereputty! Kezeink fönt, a legmagasabban a szülői kezek: a kérgesek, repecskesek, földtől vakotás kezek, a hamulúgosak, lugkövesek, sas-karmuak és bárányosak, tüskétől evesek, lüktetőek, dombosak, árkosak, folyamosak, holdasak, csillagosak, – nyomorult világtérképű kezek.

 

Orágna fíga taxafa marína gamínafa – Mozart itt nem muzsikál, de értem jön, mint a Többiek, mert összesusogtak, hogy elvigyenek a barbárok füveiről. Mozart itt nem muzsikál, csak gyermeki képét fogom ki a szélből, a berregő sáskák közül. Mert lebeg előttem, leszáll, emelkedik ujra s lendülne tovább, akár egy csalóka madár – madárka az a papír. Kisujjal kivasalom gyürekeit, íme, egy hajasbaba, mögötte áll a halál, forgatja a kottát neki. De ő csak engem figyel. Bámulom én is a kisborjakkal. Olvassuk édes, tejgyöngyös szerzeményét, a legelsőt: o-rágna fíga taxafa ma-rína ga-mínafa. Már nem viheti el a szél, összehajtom mint egy szárnyat, rejtem a tarisznyámba. Gyüjtöm a szárnyakat s nem tudom hogy szárnyakat gyüjtök. Fehérek, feketék, angyaliak, démoniak. Szárnya a pacsirtának, aki céltalan parittyakövemmel ütközik össze, hogy megríkasson, hogy a gyász meg a bánat is adjon szárnyat. Miért is gázolok a rozsban államig harmatosan? Miért is kutatom a kalászbölcsőket hízó üszökgyerekekért? Miért is gyüjtöm a zölden-gyémántos kőrisbogarat – üvegbe a hemzsegő büdös pokolt? Hogy festéket vegyek rajtuk, hogy a színek szárnya is enyém legyen. Festhessek Pávát magamnak s Rákóczi Ferencet, zászlósat, sörényeset. Hogy diák lehessek én is. Mögöttem a harangok, bíztatnak ők is, támogatnak mint magzatukat a bölények homlokukkal. Előre, csak előre bátran. S miért is kellett látnom a halott leányt? Akit a bábák eltettek babástul, el a halálba. Akit a szakértő fehér csoport fölboncol a bezárt kocsiszínben. Megtébolyodnak a harangok is, míg nézem a padlás résein át, míg öltöztetik végre menyasszonynak a mérgezett vérű testet, s megkapja a mirtuszt a megrontott drága homlok. Majd visznek a Magdolnai fekete szárnyak. Mert én, csak én vállalom el menyasszonyomnak. Repülünk, de a föld alatt, alvilágban, fekete méhű, erezetü párom, hazám. Magdolna, Magdolna. Magdolna élni akart. Bérc, egy oroszlán-füvü bérc, ahol szerelmes haragommal forgok, forgatok egy karikásostort sírva, lefogyva, étlen, szomjan, éjjel és nappal szüntelenül. Mennydörgésből alkotom glóriámat, míg megsiketednek füleim, s meghasadnak az erdő zöld fülei, megrepednek a madártojások, míg megreped előttem a Sághegy, s kilép Dániel, a költő, kinyitja könyvét, fehér az, akár a tél, s havából nekem adja a szárnyat: Lollija barna szemöldökét.

 

Megmossa anyám hajamat – utoljára mossa – nyárfahamuból készült lúgban, hogy majd ezüstben zengjen az én fejem is, mint bozontja az ezüstnyárfának. Kivasalja ingemet is utoljára, és búcsúzom immár. Agyő, ti őszi legyekkel bundás legbelső részek, ti istálló- és konyhafalak. Megyek már az iskolák boltívein is túlra, országútnál is hosszabb kova-szagu útra… ma-rína ga-mínafa… Elejtem a verset. Majd jöjjetek el értem, harangok.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]