Fejfáknak fejfa
| Virágot habzó zöld lovakon: |
| sírdombokon sírjelek, sírfák, |
| kengyelben álló hű lovasok, |
| fura bálványvitézek ügetnek. |
| Fejemben s pántja alatt az égnek |
| hova hajt s hova ér ez a sok |
| sisakos, fátylas, ékes alakzat? |
| Mintha az ember-cirkuszos gömböt |
| húznák e pisla sár-csillagot, |
| mintha csak volna valami remény |
| másutt, egy másik delej övében, |
| ott mintha volna, itt ami nincs. |
| Hóval meg lánggal bútoros minden |
| tér a világban s nincs ami kell. |
| Hol van, ha nem a hiedelemben, |
| temetők fejfás hadai, hol? |
| Hit s rege rongyban, kár érte, kár, |
| ügettek űrbeli forgás szerint |
| fegyvertelenül mind a sugárzás |
| kopogó sorozatába, a fagy |
| haderejébe roppanni, rogyni. |
| Koponyám hallja: rost ahogy rostot |
| elhagy s meghasad gömb-fejetek, |
| tulipán-fejetek, rózsa-, és csillag- |
| ormotok omlik el s kívül hordott |
| szívetek megreped, jaj, ti naívak! |
| Nem lobogtattok csillag-köpenyt, |
| úszályotok emlék s jó babona, |
| mennyi menyegzőt, szüretet, vért, |
| úr-derest, gúzsbeli kék daganást, |
| úr-köpödelmet, de sugaras csínt, |
| csodát és találmányt, mennyi fehér |
| s fekete gyászt is húztok az idő |
| zengésein át, siratók jaját, |
| hitvesek ájulatát, a halál |
| homályát hímző gyertyavilágot, |
| embert idéző konok és lelkes |
| pávaszem-lángot – s mennyi ajándék |
| ragyog és romlik el zöld lovatok |
| futtán, de éljen a jó babona! |
| Eleven hozza vélt elevennek, |
| ki amit kedvelt vala nagyon: |
| játék, cukorka, báb, tüköralma, |
| hús java, jó bor, ízlelni illik, |
| s hordani illik selyemszalagot, |
| hóban is nászinget, s bár odafagy: |
| nem rezdül meg a váll, se a vésett |
| zsinórszemöldök – szép babonába |
| tölgyfa-fiúnak bárd kifarag, |
| térdig széncsizmát süt rám a láng, |
| színt ad, sötétet, ecettel rámkent |
| vaspor, tüköri fényt bikamáj – |
| Fejfáknak fejfa, ügetek én is |
| jó hadatokkal, fejem ormába |
| fúrt lobogóval, gyolcsa havával, |
| s vörösbor önt el mellemen írást |
| ezüstlik halpénz lovam szügyén, |
| nyargalok érte, ami hiányzik, |
| hiedelemben, soha ijedten, |
| bár sebesülten, likacsosan, |
| lepke-kiköltő résekkel, hónak |
| hattyútojását hordva üregben, |
| hűen magamhoz, úgy is ha ellep |
| észak mohája s dél kifakít. |
| Savaim, sóim, szép fele-vállam |
| jussomért, legjobb részemért hajtok |
| csonkán e mindig hiánnyal síró, |
| szimmetriásra tervelt világban. |
|
Árvácska sírverse
| SZÉP LÁNY VOLTAM ÚGY MEGHOLTAM |
| SZÉP RUHÁT MÉG SOSE HORDTAM |
|
|
Nunuka sírverse
| Napvilágban, holdvilágban |
| varrógép volt kezem, lábam. |
| Míg a selymet ennek, annak, |
| varrtam a jajt enmagamnak |
| s jajos lettem, kicsit őrült: |
| rabló bánat velem nősült, |
| téli csillag jött be hozzám, |
| siriglan ült kontyom ormán, |
| s lettem nem fehér, de sárga, |
| markában vitt el a halál. |
| ne kérdezd hogy fáj-e fájva! |
| szíve vagyok én a földnek, |
|
Sírföliratok
| Szép volt baltám, szép a nyele, |
| Rútul széjjel vágtak vele. |
|
| öt percig ha boldog voltam. |
|
| tökfedőket sorra próbált, |
| mindig akadt, ami jól állt. |
| Most ártatlan baba vagyok, |
| adott a föld örök pólyát. |
|
| Nincs már slukkom, árva kukkom, |
| kölcsön spinkóm, lopott spermám – |
| hírem-nevem nem seper mán. |
|
| egy szem könny a kirakatban. |
|
|
A költő pohara
|
W. H. Auden emlékének
| Kivasaltak, gyűröttek, ál-ragyogók |
| meg az igaziak csődületében |
| állt poharával a Pepitaruhás. |
|
| Kutyák ugattak benne, kutyák, a benső |
| földrengésre, a játszó vaksorsra, a szellem |
| hűséges ebei az elrendelésre |
| sírván a testért előre. Vígasz volt-e |
| poharából a korty az agyvelők |
| jövőt smacizó szeansza után, |
| mikor ingmelléről a gomb lepattant |
| sziklai mozdulatától s a hölgyek |
| papírszalagostul falták a tortát? |
|
| Jó volna hinni, hogy jó volt a pohár |
| mint lovasnak a ló, ahogy jó lehet |
| minden, amit a lavina előtt |
| magunkhoz ránthatunk még – egy virágszál |
| s párna, hol alúdva megfulladunk. |
|
|
Az elhúnyt várakoztatása
|
Szabó Istvánnak, halála tizenhatodik napján
| Hány fokos volt a láz, ama lármás |
| gép, ami elütött? – Kibírhatatlan – |
| Hány fok mínusz az a téli rekesz, |
| ahol még feküszöl? – Kibírhatatlan – |
|
| Te nyüszítesz, hurutos csillagok |
| ingnak a kékség hörgőiben, s hiába. |
| Élőknek szava ez a Kibírhatatlan, |
| türelmetlen halottat kicsoda látott? |
|
| Halálod óta barackfák fagytak el |
| s szőlőtőkék, számukat csak te tudod, |
| holtan is számadó, te elhanyagolt |
| halott. Ím, tavasz van s nincs temetés. |
|
| Cinke vagy tengelice zárna be inkább |
| tarka kis koporsójába, s bús harangot |
| húznának vadgalambok, ha már az ember |
| irodáiban ácsorgó akta vagy! |
|
| Hadd hogy kitöltsek országló űrlapot. |
| Kiféle, miféle? Kiváló kaszás. |
| Jó ivó. De ha egy házinyulat |
| leütnie kellett, a törkölyt kihányta. |
|
| Nem tudta kihányni soha Csehovot, |
| soha a Sorsot, hát ujjára a lélek |
| tollat forrasztott: húzza gyönyörűn, |
| gyöngyen a rendet a rendetlenségben. |
|
| Elásnak majd téged is, mint a többi |
| halott barátot, nem öltesz soha gyászt, |
| s gyászbanda ha kürtöl: már nem állsz külön, |
| jelezve, hogy soros te vagy az elbukásban. |
|
| Pályaudvari tátincs szendvicsekhez már |
| halál-kordon nem ereszt s nem párolunk |
| cefre-őszből szeszt már, – kiittad a szent |
| örökmécsest mint rubin rumospohárt! |
|
| Kínodban ittad ki s bársonyos a tűz, |
| istenkei gyerkőc, a nyelved hegyén. |
| Örök homály nem bír veled, irgalmatlan |
| tisztaság, világosság vagy te magad! |
|
| Képzelem: hazaér fekete kocsid, |
| feketéjén szürke közöny a kocsis, |
| s ládádban levegő csak, mert te kiszálltál |
| elvesztett koszorúkat válladra venni. |
|
| Lepkék bojkottálják, ím, a temetést, |
| dögönyözik hantok üres koporsódat, |
| nyelvek ráhöbögnek: Azt hitte, a város |
| vásár, bábos, tükrös – csúnyán bevásárolt… |
|
| Hold körül szivárvány, jössz te koszorúval, |
| s vállad aranybérce már süllyed alá… |
| Jó testvérünk megérkezett, virágozzunk! – |
| Harsognak a keserű mandulafák. |
|
|
Három nap, három éj
|
Simon István halálára
sötét a nap, az éj világos. |
neked virrasztok, hűtlen Drágalátos. |
tekintetemtől ne kanyarodj el végleg, |
ne sziklásítsd meg ajkad, véredényed, |
kihányom, amit bevettem s megettem, |
igézlek lágyan, vasból vetkezetten, |
magam megadva mindenem ajánlom, |
mint kisded szívd a vérem és a lángom, |
ha élek még, a torkomnak te essél, |
pacsirtás kézzel fojts meg engem, testvér! |
|
| Három nap, három éj – kiterítve a mérőszalagnak |
| s minden mércének átadva magadat: fekszel. |
| Méretezik a sírt, a koporsót, ácsolnak búcsúztatót is |
| méret szerint, mégis habozva, vagy húnyt szemmel is hűen. |
| Szerettelek én is. De sohase féltem ha féltettelek. |
| Több voltál nekem mint hitted, több mint hitették veled. |
| Hervadt kezeddel ezért a gyászosaktól válassz el engem, |
| föl ha már nem támadsz, tedd meg: búsúlhassak érted külön, |
| ordasan félre vonulva, világos vackomban éjjel, |
| a vak nap csikorgó kanyaraiban ingva, lehajtva fejet, |
| s hagyd, hogy dühöngjek a gyászban kétféle kórság miatt, |
| kétféle rágó ráksúlyt leszorítsak átok alá, |
| mert mind megölődünk, s hervadva elhal az idea is, |
| ha túlteng a méreg, ha e létben megromol a Máj. |
| Most mit tehetünk visszafele? Hüppögve a rosszból a jó |
| felfűzhető gyöngynek a gyászban, három nap, három éj – |
| Szakad lágyan az ég, szereti a hazát az eső, |
| nyúlfül-puha ütése alól elfordult a költő örökre, |
| el a meggyfák vértükreitől, borulattól, az égalji sáv |
| sármánytollától, vékony derűtől, elfordult zöld erdeitől, |
| a köd-pávaasszony fölhúzott inge elől, napraforgóktól, |
| szölleje szűzlány-csecseitől, Országházától, ügyeitől, |
| panaszosoktól, portalan úttól, szélvészek poraitól, |
| el a sebektől, sebeitől, el a szerelmeitől, |
| a szajha-szagu Luxor délelőtti villanya alól, |
| hol márványon írta a verset, elfordult verseitől, |
| emléktől, jövőtől, a stressztől, a boldog pohártól, |
| el a mosolyától, a hazától – szakad lágyan az ég, |
| dagad repedésig a domb s dagadtan rohan a Duna |
| zöld ággal, koporsóval, koporsók az ázott mezőn is: |
| gőzölgő aranyládákat kombájnokkal tojat a nyár, |
| mert nem mozdulsz többé, rozsda üt ki szürke meg sárga, |
| szakad lágyan s keni magát sárral az ég. Kicsoda |
| sír ott? A halál. Megsirat az erős halál is. |
| Meghalt kalapod is, Pista, mert meghalt szemedben a kék. |
| Három nap, három éj – kitárva lényednek élek, halok, |
| beszélek árván, magasan ácsorgó kézzel dohányzom |
| s mentegetem arcod magamnak, régi rajzon véglegesen |
| törlök, javítok, rossz bogot oldok, s világos a kép, |
| érce, hamva helyén van, s noha grafitban: él a madárszáj, |
| néz a kökényszem rám, csak nézel, csak nézlek, ennyit elértem. |
| Csak ennyit, mert két jobbkéz férfiügyét, az oldást, kötést |
| elnapolta sorsunk, áthúzta végleg a halál. A kötést, |
| amire képes a sértett zsivány is, ha zsandár meg dögvész |
| paripázza az erdőt. Marad az állókép immár örökre. |
| Nézel csak, nézlek, míg Pest-Buda meg a Bakony fölött |
| falvédőjét a Sátán kivarrja, két galamb: levágott kézfej, |
| nem érhet össze, s röhög a zöld levegő, marad a vétek, |
| hamu pereg rám és rád is egy zsákból három nap három éj. |
|
| |
| – Zöld oromra áll a gyász, a ravatal. |
| – Helye majd zeng, ha ő a mélybe tért is. |
| – Áll az őrség, néma síp-sor, feketén. |
| – Torok a sír, a kürtnél harsogósabb. |
| – Sóvirágos hőség ma a sisakunk. |
| – Harangjai is megizzadnak érte. |
| – Hó-redősen szűzek melle közelít. |
| – Majd látogatják hattyúi a télnek. |
| – Mellek tolnak lábfejéhez koszorút. |
| – Pályázik ő a végtelen körökre. |
| – Édes földje, íme, fürjes, gabonás. |
| – Kiárad szőkesége minden évben. |
| – Lát a szem körökkel hímes levegőt. |
| – Madárfiaknak osztja már a telket. |
| – Zárva láda-éjszakába – iszonyú. |
| – Kölykök szeméből néz a szemfedőre. |
| – Vésve, festve végzetének betűi. |
| – Ha bátor vagy, kapard le körmeiddel. |
| – Mélyen, mélyen zord vegyészet muzsikál. |
| – Emeld kezed a romlás angyalára. |
| – Napban napfolt, gyász a vérben feketül. |
| – Három nap, három éj kevés a gyászra. |
|
|
Aki szerelmes lett a halálba
Búcsú Szilágyi Domokostól Búsúlva a gyászban, a sujtás alatt is: illik tartani a maradék erőt, nehogy félrebeszéljen, nehogy hamukázzon a száj. Illik a haragot félre lökni, nem más miatt, nem is magunkért, de tapintatból a fényesen kényes szellem iránt. Aki lebegve is embermérték, báj, okosság, fölismerés, aki a szenvedés csöndje. Nehogy elriasszuk magunktól a tündért, nehogy ő sirasson el minket. Gyász és becsület indított e koporsóhoz – vigyázzunk, ne bántsuk meg szólván: föltámad a test, mert szerinte a föltámadás eleve szadizmus. Már vízszintes a gerinc, a lábszár, már pihennek a likacsos csontok. Érette arannyá álmodtam magam, átcsempésztettem a határon magam: íme, itt az arany, tömködjétek a csontjaiba! Emlékezzetek, óhajtozott élni, játszott az életért madár-kecsesen, szeretősen. Táncolt neki vitézmihályos verslábakon, ál-marcsás dib-dábul, atavisztikus bájritmusokban, fából faragott királyfi-tagokkal. Táncolt és labdázott úgy, hogy fátyolba göngyölte a sziklát, mert a pucér erőmutatványt rühellte. Ő az, aki szemérmes szerelmesleveleket írt a szabadsághoz. Ő az, aki megsebesült a testvériségért. Ő az aki szerelmes lett a halálba. Fölment a halálért a hegyre. Ki látta, ugyan ki láthatta randevúját? Ama szelíden is rettenetes
képet, ahogy ültön az ősz blonder-keretéből kilóg a lábszár, ahogy a két boka közt üveg áll a bírhatatlan szomjúság ellen? Ahogy fönt, mint arany szemöldökfán átsisteregnek a szárnyak? S ki látta, ahogy oldalt kinyúlik a kéz, ahogy a város fölé, a kérdőjeles Európa fölé ragyog a pohár? Egyetlen édes halálom. Ime, hát meglelte ő is. Tündér előttünk, tündér utánunk, vigyázva lépjünk, ne könyököljük orrba még véletlenül se, mert fényesen kényes. Te glóriás, elherdált Szilágyi Domokos, vélted fényűzésnek a megváltókat. Halálod a pazarlás teteje már. A megtartók jöjjenek, igen. Már halálod rémlő csúcsív a megkavart, meghabart, siralmas talaj fölött. Érzed-e a földet, költő? Ne legyen néked nehéz ez a föld. |
Glossza, bocsánatért
|
Szilágyi Domokosnak
| Megbocsáss költő te selyemhajú |
| te kemény akin hajszálrepedést |
| mikrohasadást sem okozhatott |
| a hó a hő az erkölcsi erózió |
| megbocsáss költő hogy méltatlanul |
| bánt veled hogy elbánt veled |
| a rotációs hogy nagy haláloddal |
| a lap aljára kellett leszállnod |
| mint második sírba s még örülhetünk |
| hogy rotációson máig sincs bevallottan |
| szemetes csak szerkesztői levelesláda |
| de kisbetűs halál a nagynak is kijut |
| zsugorítva tér kalodánál sírnál rosszabb |
| pedig magasztaltalak érdem szerint |
| nyargaltam érted ezer kilométert |
| jól tudva hogy nem bugylibicskát |
| kell eltemetnem – én az ilyen fanyelüért |
| letyegőért eleve gerinctelenért |
| a dicső Kerepesi temetőig se |
| tántorgok el – de te éles gyöngyház-kés |
| becsukódtál s villámot csattant az ég |
| tüneménye máig is megfagyva áll |
| s mert vállaltalak vállamon vagy te |
| vegye tudomásul a rotációs |
| vállamon vagy végleg csak selyemhajad |
| hullhat alá szivem arcán a könnyet |
| letörülni de képemet árnyas kezeddel |
| ne takard el mert pironkodom nyilvánosan |
| mert kénytelen a szégyent is vállalom |
|
Gyászom a Színészkirályért
| kik halálodtól hízva gurulnak, |
| lerakom mind a gyalázatosat |
| küszöbére a gyalázat urának. |
|
| Mi történt megint, mi történt? |
| valami vérző eskű szerint |
| szétdúlva a köznapi törvényt? |
|
| Eb voltál, vagy nagyranőtt Krisztus? |
| Csak jó ripacs, vagy színészkirály? |
| Szépség, vagy hetven kilógram színhús? – |
| a színfalak mögött az irigység, |
| közöny és középszer még hezitál. |
|
| De színfalak mögött a vakotás, |
| rozsda-sálas ócska lokomotívok |
| toborozódnak a szokás szerint, |
| párátlan prüsszögnek én amig sírok, |
| torlasztják homlokuk egyként a gondnak |
| s mázukat is pattogva egyként bongnak: |
| ez a rebellis nem az enyém, |
| de halottam rend és szokás szerint, |
| sorsa írva volt a tenyerén, |
| onnan eredt meg az öngyilkos gesztus, |
| neki is jobb már nemet ha nem int. |
|
| Neked jobb már, de szemem vizével |
| elfolynak a csillagok – mégis látom: |
| a végállomási vakvágányon |
| korongon lassúdan megforgatva, |
| már tetőtől talpig megmosdatva |
| s mégis bűntudattal s véred ízével: |
| magányosan reszket az ártatlan Diesel, |
| ő, aki a végső szerepből kiölt – |
| s lám nem dőlt össze a szinház, az lett |
| megint ami volt, noha nincs már Hamlet, |
| de van ki egy életet pitizve kitölt |
| operett-kutyaként s bosszút nem áll. |
| Aranyos meg édes nyár van s béke, |
| minek ide tébolyult Színészkirály? |
|
| Szemüregem árván retten a kékbe |
| s fázom – egy elfáradt szárazvillám |
| vérszegfű-csokorral mászik elémbe, |
| ráismerek, íme, az Elektro-sokk, |
| csokra: agyadról a sok kis vérfolt – |
| Látjátok-e vicsorgó vad krisztusok? |
| Ostor, ige-habzás immár elég volt, |
| béke van, nyár van, ti elléphettek, |
| vagy vázába kerültök csendéletnek |
| a tévé-azurral bélelt hazában. |
| – Én ártatlan – reszket az Elektro-sokk |
| s elfoszlik hirtelen a nyári lázban. |
|
| Nyár van, illene hogy én se fázzam, |
| csak búgjak fehéren, turbékoljak |
| e hét emelet vasbeton-galambházban. |
| Hát persze, hogy nem történt semmi, |
| sör habzik, folyik az ulti-parti, |
| kockázatnak elég is ennyi, |
| minek a sebeket fölvakarni, |
| fényesen hasítani bizonytalanba! |
| Bizony, az élet nem hagyja abba, |
| a síron a bogarak összeragadva |
| sürgenek, apró piros vonatok, |
| pirosul a dinnye, mosolyt von a tök, |
| együtt vidulnak a vevők s kofák, |
| rogyásig telve az uborkafák. |
| De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? |
| Hogy ekkora alázat már gyalázat? |
|
| Latinovits Zoltán, gyere el hozzám |
| nyári ruhádban, a gyöngyfehérben, |
| hozzám, vagy értem, hozzám, vagy értem, |
| te kísértetnek is őrült Király! |
| Vicsorogd rám a reményt, miképpen |
| élve is, magadnak sereget csinálj, |
| mondd, jön a Vízöntő-korszak, s jóra |
| fordul még Mohács is, megfoganhat |
| mind aki elhúllt – kerengj föl a porból, |
| szállj föl versmondó nagyharangnak! |
| Gyere el hozzám, vagy értem, mindegy, |
| pohár az asztalon, hűen várlak |
| akár utrakészen is, mint egy |
| mosoly, hogy rád, a csillagra szálljak. |
|
| Csönd vagy te, csönd vagy te, Színészkirály, |
| te jajtalan immár, de bennem baj van: |
| belémtestáltad Mohácsod, érzem, |
| te holtomiglan átvérzel rajtam. |
| Légy forgószél, őrült Színészkirály, |
| az legalább, ki a nagyranőtt sírból |
| szél-Krisztusként ragyogva kiszáll – |
| bömbölj magadra, hogy vivát, vivát, |
| hahotázd meg a Gyászbaborúltat – |
| a mozdonykerék-nagy koszorúkat |
|
|
|
