Műtét anyánk szemén

1973–1977

Föltárt idill

Lemerülve édenébe nem tekint föl az idegen –

pedig a sziklai szempár belereped, úgy figyeli.

Lám, e fekete gépkocsik, sorozatos méltóságok

rágördültek a rétre, szöcskefiak táborait

fröcsögtetve széjjel. Mit tehet a rét? Csak felnyög.

Harmatot ha nem idomít, nem harap át karosszériát.

Csak megrettent a virág, de továbbra is mézel,

nincs mód e zöld üzemekben kitűzni a gyászlobogót –

Hát megterítve a rét, világosság sugár-hasábban

áll és ölelnivaló, kikericsek csípnivalók.

De mindez hasztalan szép, nem elég a körmük alá se,

hát megterítve a rét a savaknak, beleknek is.

Barkafák tövében álltukban végzik a hölgyek

a habzó patakba, látói minthacsak ők volnának

ahogy combra sodort selyemabroncs felett az ölük

zsinórt vet ki jelképesen a rángó pisztrángokért.

Megindul-e dörögve a sziklai ember? Dehogy.

Csak ábránddal nősül, szégyenpír a sziklát kiüti.

Tilalom halra, tilalom vadra, tilalomkapu áll,

de ott is, akár a ragály besuhan a fekete szél.

Hát hússal terítve a rét, kelyhesen a pezsgő felforr,

test-szirmok egy központ körül, fentről ez micsoda virág?

Fentről is állkapcsosan őrlő, öntudattal evő, ivó,

viruló virág, de hervadása bízva az időre,

mert mészkősziklába: arkangyali ingbe az őrszem

nem öltözik s nem mutat ujjal a kapu iránt.

Arcéle, frontális válla vakítóan elképzelve –

ő csak ül a sziklán, szakállasítja baromi nyál.

Ház

Súly rajta az átok – rajta, csak rajta,

süllyedj el ház – egy hajdani asszony,

térdig haju asszony kiáltotta rá.

Betelik az átok, már homlokzatát is

gyász-szalag cseszegeti: kátrányos út.

Ajtaja se tárul ki, senki, senki.

Faláról a futórózsa hanyatt esik,

és udvarába látnak a kukoricák,

már tetőgerincét a napraforgók

veszik álluk alá és aranypofával

bámulnak engem, az idegent.

Csak ténfergek, tekergetem gyönge nyakamat,

csak állok, mert mit tegyek, mit is tehetek?

Egy kísérletet a bánat ellen, igen,

egy kísérletet a röhejre, fölkiáltok:

Jó napot, őrleni valójuk van-e?

Van-e drótozni, fótozni való?

Kisborjú, bárány van-e eladó?

Rossz gyerek elvinni való van-e?

Fehér edényt rossz vasért, rongyért, kócért!

Lopd ki gyerek anyád üngit, sípot adok!

Púdert pofádra, asszony, vegyél Ivántul!

Bugyiba, gatyába, mindakét ballábra

itt a gumi! Itt a kankofa, asszonyok, kapuba,

nápolyiszeletet, narancsot, rumkortyot adok!

Megmondom a jövőjét, csak akkorka túrót

adjon mint a jobbszeme! Tűzkárosult

szegény vagyok, egy tányér levest ha kapnék!

Mi a véleményük a kormányzatról?

Jó reggelt, jó napot, ma éjszaka ne aludjanak,

ássák el a vetőmagot, le a kútba a zsírt!

Jó reggelt, jó napot, jó éjszakát!

Jaj, betörték a fejemet, megmoshatom-e?

Jaj, kipusztult a ló alólam, hová dögöljek?

Csak állok, tekergetem gyönge nyakamat,

kiáltottam, kísérlet a bánat ellen,

kísérlet a röhejre, de nem sikerült.

Csak zagyva levélsusogás. Csak napraforgók

bámulnak arany-bután, mint Raffaelre

kölkök, midőn álmodta a legszebb anyát.

Szakítok szilvát, hideg mint a holt apa-száj.

Csak egyetlen éjre szállást, mert vándor vagyok,

bolondocska íródeák, mert a fácánok is

bejöttek, bóbiskol mind a diólombok oltalmában.

Tán ez a szétrepedt vályu legyen az ágy,

kibélelem szépen. Hát nincs itthon senki?

Lekaszálom a kamillaszérűt, abba fekszem

s hallgatom a vadkan-röfögést, fülelem

aranyórámban a tündéreket és megmérgeződöm

hajnalig a nikotintól – de előbb, Telehold,

kioltlak a rozsdás kaszával. Jó éjszakát.

Ég az erkély

Látomásba ott rögzül a látnok

s nemcsak látja gyilkos angyalát,

bőre érzi, láng-inda bekússza,

orrtövében pernye a bajúsz.

Tűz-hintódból ugorj ki te dőre,

gyolcs feszítve, puha lepedő –

Jobbkarjával jelt mutat a hulla,

hószín gyolcsra csak a korma hull.

pásztoRablók

Korniss piktor úr képei

világuk teteje vér-sáv

alatta világos hó-sáv

zöldül a sík de a nyájat

elvitte a kerge kórság

aj aj

sebaj

ihaj

a húr csak fagyos horizont

elásta magát a nap

csak a puli maradt

pici gyász-daganat

a csengetyüs aranyos bábos

tünemény-sorozatok

végire fekete pont

a kór meg a kár

meg a nincs

ugye sok

ajaj

sebaj

ihaj

ihászok juhászok

juhbőr-subások

jófejek süvegesek

üszökkel címeresek

ezek is csak voltak

de ékesen kísértenek

töményen tiszta jelek

e juhászok ihászok

íme csak suba-virágok

busa-feketék pirosak

csinosak szironyosak

nap nyugatától nap keletéig

igyekeznének ni csak

noszogatom őket no csak

de betonba beöntve térdig

a lábak a karmazsin szárak

a kis kezek fönn hadonásznak

egyikük ujján a jaj

másikuk ujján ihaj

de sehova se el

de sehova se át

mi vígan megyünk tönkre

a lebedeusát

a zebedeusát

ajaj

sebaj

ihaj

JAJ EZEK RABLÓK TUDJA A BABA IS

DE MUTATÓUJJÁT PÁLCÁVAL NE ÜSD

DE ÜSS KOBAKODRA TALÁN OTT BÉVÜL

MEGPENDÜLSZ ÚJRA ÁMOLYGVA ÁMULSZ

AJ EZEK SÖTÉTEK NEM HÚSVÉTIAK

HANDABANDÁZNAK A SZÉL-KANYARBAN

NEM CSEMPESZ NYULFÜLEK NEM KARAKÜL

BARIK AKIK ÉGRE FARUK LÖKÖDIK

EZEK ÁTKOK AZ AJÁNDÉK FONÁKJAI

EZEK FELMARKOLJÁK NYÍLTAN A MÁKOT

ÉS ÖSSZEROPPANTJÁK A PIROSTOJÁST

AJ BIZONY AJ BIZONY ABLAKOMBA

BESÜTÖTT A KÉN EZEK DOBHÁRTYÁMIG

SUSTOROGNAK EGYETLEN TŐRŐL FAKADT

A BANDA EGYETLEN TÖNKRŐL A KLÁN

VASKÖCSÖG DE CSIPŐRE NEM RAKJA KEZÉT

DE FÖNN KANYARGATJA HOL A HÉTPETTYES

KATICA A VÉR-BIBI REPKED GYANÚTLAN

MÁSSAL IS MEGESIK EZ BETERELIK

SUDÁRZÓ OSTOROK NYELVEK A VAS-ÓLBA

HÉ EZT A VASKAPUT NYISSÁTOK KI

CSAK NYUGALOM HAPSIKÁM NYUGALOM

TE NYAFOGÓ TE VÉR-BIBI A KULCSOT

ÉPPEN AZT KERESSÜK AJ ABLAKOMBA

DE ABLAKOMBA BESÜT A POKOL

Császármetszés

Vasbábák, vasbába-árnyak

ezek hasítják föl kifent

késsel a nyomorúlt jelent:

méhét az anyabáránynak.

Lészen a vak magzat bunda,

a majd-ból a lelet ilyen,

vasbába-mű, de milyen

selymes, ez mesteri munka.

De a hidegre hűlt belet,

jázmin-orroknak bűzletet

mi viseljük mint bűnjelet,

mind idevarrva nyakunkba.

Szólítlak, hattyú

Énekes Budai Ilonának

Ördög koholta, ő nyüstölte

fölénk ezt az éjt, hol az ármány

bullái fekete zsinóron

függnek, megannyi mérges lepény,

majálisra ólom-okádmány,

hogy gőzüktől elsorvad a fény

és lepusztul szánkról az ózon.

Ólom-ingák, ha mozdulsz, ütnek,

nem moccansz meg, úgyis pofoznak,

ítélete ádáz betüknek

lélekben, hasban új csikarás,

s kell álmodni tovább a rosszat.

Fekete zsinór-erdőn át is

látok azonos kínt: szivárvány

havasán az ostor virágzik,

s virágom hervad a hahota

hóhérpados nyújtó-csigáján.

Gúny bitangol akár a járvány,

beront a tűzhelyhez akárhol,

rendelkezik mint nyegle ficsúr,

utálattal mindent kirámol,

szabad keze bóvlit virágzik,

országutat ír nyála, kitúr,

kitaszít a házból, hazából.

Herceg, szabad-e énekelni,

égre kelni mint a pilóta,

vagy csak porszemen térdepelni,

úrhatalmad ahogy kirótta?

S mert rossz álmom nem szakad meg itt:

új gótika épül sebekből,

sóhaj aranyozza íveit,

harangsora: bók és bók és bársony,

s néma, nem szólít, nem serkent föl,

aki itt sujtva sohase kel föl.

Rémálmom temploma, s én alul

izzok, szavamat nem halkítom,

de sikoltom halhatatlanul:

Úristen, én nem vagyok itthon?

Szállj ide, hattyú, elfáradtam,

elfogyok, rongálnak rossz pörök,

félek, nyílik a föld alattam,

s hattyúm, ha éretted feltörök,

félek, hogy már csak fű-alakban.

Égek, csőrödben jó vizet hozz

onnan, hol a vadhattyak isznak,

kétségeimből is föloldozz,

gondozz, ahol fém ért a csonthoz,

tűzz elém zöld ágat, hogy bízzak.

Hol még a tavasz, ha fekete

havak pillognak földön, égen,

s bandába tömődnek? – de ha te

megsegítesz, biztos elérem.

Szólítlak, hattyúi hó-eke,

sátánpalástot széthasító,

te vagy a jó sugarasító,

jó hitem nyerge, rosszat irtó,

hogy jobb-magamhoz is jussak el –

emelj föl engem, hadd siessek,

vágj utat árva földieknek

szárnyaddal s torkod élivel!

Berzsenyi szólítása

Nagy fényü férfi, mármori kő meg vér

tömény csodája, égi hegy-élen állsz,

s már lábadnál a fuvatos hó is

gőböl-gulya, delel hidegében.

Hideg s hatalmas viola ott a csönd,

vele az orkán bús feje címeres:

legyőzted, bölcs, de boldogultál-e?

Ím, a dühök dög-kertje a mennyed!

Te halhatatlan, bírod-e még sivár

sugár-hazád, hol nincs soha változás?

Szemöldöködnek íve vonaglik,

érzem, a könny kitolúl szemedre.

A mába lépj le Dániel úr, dühöngj,

kutasd a kórság rút pete-halmazát,

s mert sárkányként a moly fia hemzseg,

Dániel úr, tusakodj molyokkal!

Sötét sugár üt nászi ruhádon át,

s vitézkötésként látszik a bordacsont,

üszökben látod liliomfádat,

Dániel úr, ma füst, hamu a lakzid.

Töredékek Dani Uraságnak

Cikázott rám sok démoni változat,

és homállyá váltak a tündériek.

Tán én vagyok gyönge, egy pávatollat,

zöld ágat nem tudok fölrezegtetni.

Nem vagyok Pygmalion erős király,

ki lányka-szobrot is életre ajz.

Fúdd csak, szorítsd a lángot szilajon

hazádba – e szózat hangzik pedig.

Hogy hízó ártánynak a mennybe lift

lehet még az óda, ettől remegek én.

Ma disznó meg rózsa egy anyag ugyan,

de más-más a kettő ha költő vagyok.

Ha mocsárból fényes hold-kalácsra

sárüstököst fröccsent a vastenyér:

kisded kezébe holdat hogy adunk?

Markoljon sarat az égiben is?

A fölforrott lélek szózatával

már óhajtottam jutni közeledbe,

s elképzelt szárnyas énekemet a sors

ragadta torkon, ütötte bazalthoz.

Ormodnak az ének vérző hattyúi roncs

s már nyelve-gyökén az idő rovarai.

Ürmöt virágzik sáncom, Dani Uraság,

neked rossz fazékkal csörömpöl ez a kor.

Ha akkor élek, éjszakád ajtaját

én rádnyitom, szegődök testőrödül,

nehogy kiüsse pipádat a testvér

erdei gavallér, tunguz zsivány.

Röpítenélek rém-zöld vadonon át

barátnédhoz, mert mézes ami tiltva,

s máriás kancahabok illatától

tűnődnék én is: az élet egyetlen.

S hogy méh-házban mezei szorgalomról

s hellén aranyidőről békén hevülj:

kard vigyázna – ámulnám rejtekemből,

verset hogyan ír az én jó Uram.

Arany úr, az őszikék meg én

Arany úr, aki sárból nőtt fel nemzetes úrnak,

aki nemzetes, édes kozmopolita poéta,

aki a nyelv aranyát is kalapált érme gyanánt

gyömi époszi zsákba, de hála: ezt se viheti el.

Arany úr, arany Álmos vezér, aki korán

arany égen is észlel fátyolhomályt, borulást,

majd ibolyazománcos szemmel kémleli szelíden

jelenét, az őszikéset, nem pedig a kést,

mit az ifjú tolakvó köszörül törvény szerint.

Őszike: pici bogár, csak Mab királynőcske ő,

nem kifent pallos a szárnya, de fátyolka, lágy,

lecsatolt karórámon itt forog, ő hajtja már

bűbájjal a percmutatót is – hát jó Arany úr,

eljött a jelkép megint, most énrajtam a sor.

S lám, rövid az idő, egy lágy-arany éposz pedig

mint málé-lepény közelít hogy formába süssem,

ércesre, jó ropogósra – de jó Arany úr,

mert relativ a méret: világom egy violamag.

Ide sűrül a létem, körhintám itt sustorog,

a mennyei küllőket zöldarany fejű, szemű

üstökösök tolják csecsükkel, köldöki hassal.

Föltekintve látok topánt meg csizmát, pirosat,

körömcipőt, haláli lakkost, látom a taruk-faruk,

csipkéik alulnézetből, s beülnek váltva ölembe.

Ezek az én őszikéim – szemérmes, jó Arany úr.

Bolondul csak én száguldok s beteg vagyok, árva,

szédülten hányok epét, világos vért meg hazát,

whiskyt és vodkát. S jelenthetem, így se unalmas,

ha a sárkány habos már, megülök csengős csikót –

hintót csak holtan – ez époszom is, jó Arany úr.

Aranyujját ha adná nekem, esküszöm elveszteném

a drága ereklyét, mert röptömben kifordulnak

zsebeim is mint zsigereim. S mégis, bár mutatna rám:

Íme, a dombérozó, aki elveszejt vért meg aranyt,

de a mennyet megnyeri – Óhajtom-e én a mennyet?

Halhatatlanság? A Semmiből por, majd porból a Semmi.

Pihennem illene csak. Bár tarkómon, hajam alól is

puli-szem ügyel, s szimatom, e szűz vad jelez:

Nem ijeszt a Hó. E violamagban kerengő

jégvirágos üveghintóban te bús Arany úr,

a szememre csúszott fekete kalap alatt

hahotázik a hús és vigyorog a csont.

Búskomor Vajda János

Nyaramtól megözvegyültem

csak sírok sötétre szivülten

bár vőlegénye se voltam

ő se volt arám se párom

csak titkos jelölt csak álom

Kihúnyt a szép aranyasszony

a szép lehetőség

nem lesz mi besugarazzon

ha férgeké a boldog család

a meg nem született bőség

Nyaramtól megözvegyültem

csak sírok sötétre szivülten

s majd szótlanná ölel végleg

a hozzám némberedő

üresség a fegyverhideg

a dér-inges mínusz-idő

Ady Endre andezitből

Szervátiusz Tibornak ajánlom

Sóvár s repedezett szájjal immár sohase várni

történelmi manna-esést, mert nem lágyul meg a zenit,

soha édelgő álmot, soha házasodásra a négy

csapodár égtáj valamelyikét, ha nem jön az összes!

A zsolozsmák malmait hamuvá roskasztani jobb,

és döglött bagolyként a Bibliát csapni sarokba,

ahogy végül Ady cselekedte. Már csitt, panaszok,

ha süket a panaszfal, ha e falra a gúnyos idő

fölkarcolt rég egy illetlen ábrát, oltári sugarasat,

kardélnél ami hódítóbb, keresztnél mágikusabb,

– győzöl e jelben, te csöndes tolakodó, de hadakozónak

vagyok gyászteli címere – igy szól, s már szégyenletünkben

szemünk lesütődik s kívül a csillag rohadoz. Hova most?

Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat, inas kezünket,

faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!

Hányszor az öldöklö angyal – nemcsak a képzeleti –

elszállt a halántékodnál, mig te a vídia-csákányt

ütögetted a kőhöz! Évtizedig mennyi csapás,

s mennyi visszaütésed a sorsnak a vérrel jelölt

szemöldökfa alján! Nehéz volt? Ez is kevés volt,

mert aki áldva: kétszeresen verve. Kétfelől verve.

Kiontva eléd a lét, – a múlt, jelen végighasítva,

s hossza a völgynek nem fenyves, de borda-szilánkos,

s nem a bodzavirág, de a lép, a máj és epe szagosul,

s kifacsarható sorra mind, ami ember jonha. Mi történt?

Emeled bajos szemedet föntre, de üres az égbolt,

havasok lépkedve völgyben vásznasan, bűntetlenül

fölszedik beleidet húrnak. Hányszor kell meghalni még?

Zene szól magasan s lám, a rókák is kiondolálva

bagzanak, veres koszorúk, de a magvaszakadt

Ady Endre kőben hallgat, nem dalol, nem levelez,

másodszor nem nyújt kezet, ha a hajdani parola is

legyalázva ég, ha igéje akár a nemzetközi gyors

kisiklatva e naplementében. De izzik fekete arca,

a hő és hűség tornácán a láztól csupa virág.

Vitézi isten, a legkeményebb kőből bűvölve figyel,

míg meg nem lágyul, míg szóba nem áll velünk a végzet.

A havazás árnyéka

Majd hó szakad ágyékodba,

torkodba is öregem, hó,

és lepkéivel aortádat

hó csempézi márványosan.

Megdermed a tituszi vér

a hó ottománja ha jő,

ha koponyádat hó sujtása

zászlózza föl, míg fogaid

hóba üti hó, míg habod is

hegyen-völgyön ellepi a hó.

Te hó gyarmata, hó-cicomás

maskara lész, azzá avat

pillésen e kijátszhatatlan

ármány – még tisztséget is ád,

növeszti a fület és rangot,

áldást osztasz, nem tudod mire,

mosolyogsz, de ártatlanul is

rágalma a létnek, a május

fonákja és gyalázata lész.

Micsoda tévhit az, micsoda

ámítás az, hogy a te karod,

akár a nagy hal ha felszökik,

úgy üt a nászágy hullámaiba!

Pirulva csak álmod babirkál

más égboltok lágy hasa-alján,

s hajacskás csillag hány fordul el

kárba, mert mennyei gyötretést

harmatáért nem kap, mert álmodsz!

Ébredj föl, te cukorpofájú:

Nem hanyatlás, csak átváltozás! –

kiáltsd, hogy hallhass visszhangot is,

röhejt a röhej hegyeiről,

hol havadban mint krónikákban

aránytalan-nagy fickók a vért

karcolják magukból penge-éllel,

nagy-bátran másokat biztatva így:

Öljétek meg ezt a mikulást!

Föl hát búcsúzásra, a végső

ajándékozásra – havadban

vár egy aranyfa téged, kitépd,

gyökereiből a havazás

házában, te jó ezermester

emléket faragj: a paplanok

habjaiba sok kis aranyhalat,

faragj a kérődzők ablakába

izgalomnak sárga kis halálokat!

Kesztyűddel ne törődj, tünemény.

Műtét Anyánk szemén

A ránkhullámzó lágy idő

már poshadás, ragály, s míg parola

és csók hatványra kórt emel,

én tűnődésem útján szemedig

akarok eljutni, a sómezőre.

Szemedig s nem a hajhináros tóba,

halál mustjába, láp levébe,

hol bugyborék-kalappal elköszön

sok jófej, nem, szemedig jutok el.

Világ s világa onnan kirekesztve,

csalárd nagy fénytől húsban zsarolódsz,

egy szent igéret galambdúc-gigásza

alatt keringsz, léleknek tervezed

magad csurom-hab szérüdön, ahol hajad

fonott virgács lett hátadon. Keringj csak

te Isten vaklova, ki fujtatsz és kehölsz,

galamb leszel, mert csontod őrlöd lisztnek,

s fölhajt a szél, s majd álmom tűzfaláról,

turbékolsz engem döggé. Addig is

a balsorsoddal büntetsz, történelmed

seregély-tatárjárás, mongol-sárga

aszály, tarack, labancos kuszadék,

bogáncs-gombozta gönc – a kút is megvakult,

ott fúlt meg minden katica, merítesz vért.

Rossz álmod volt hogy szültél millió

vitézt, aki csak nyál-nyújtásban vakmerő,

e dancs pofák közt vaksin tébolyogsz.

S a vaksors disznai, a stempli-orruak

föltúrják inged, égbe-kékülő

pecsétet ütnek rád, hogy átiktassanak

a mínuszba, mint bürokrácia hazát.

Az mit jelent, ha gyémánt vagy könyékig?

Ha lakkos ünnep vagy térdkalácsodig?

Te vércsizmás, könyékig könnykesztyűs vagy,

szörnyü apokrif móka, s nem tudod.

Ki sújtott vakhitet beléd az édenért,

hogy vastöményen vakogd el vas-igédet:

én vas vagyok, az Úrnak fegyvere,

az én testem vas, az én orcám acél,

s pehely leszek – De én a zsarnokodnak

pökök a galambvári tenyerébe,

arany haját, szakállát szigorúan

nyüvöm, farán a nemtelen patyolatot

lerongyolom s magát lerombolom.

Teremtő mancsom drótja rajta már,

galambka-ijesztővé tákolom,

a szellőben hogy tárva nyikorogjon,

a föld és víz fölött avas

tömjén-sziklán csak álljon és csak várjon.

Ha Jób javaiért, ha hontalan honáért,

és mindenemért perlek és tusakszom,

s vak bolygó, vak mamám, amíg keringtet

krokodil-idea, eljutok szemedig,

sötétjét körbejárva fölszedi a sót

beszédes szám és rádparancsol: állj!

Fehér, kerekes ágyon én hurcollak

az ég kövén, zenitben álló kés alá.

Te fáradtság nagyasszonya, pihenj,

kislány vagy új mesében, most ne sírj,

csuklód, bokád kap csipke-gúzst, ne félj,

itt szárnyasan tüköri hó-bikák

vigyáznak rád, a szárnyuk alabárd.

A fegyelem kristályos húrjai

áthúzva hó-termünkön mintha versen,

és fertőtlen zenél a tél, a nikkel-

torony-fecskendő próbaképpen még kilő

egy éteri liliomot, lebegnek

hóember-fehér alakok, fehér

álarcuk mögött mackó-dörmögés

meg szirén-zümmögés, amíg elalszol:

elvesztvén magadat, hogy más minőség

jegyese légy, amikor hangtalan

a kesztyüs kézfejek tubicaként

csipesz-csőrrel szemed partjához ülnek.

Alúdj, az érző ujjak csillaga,

a fejben pontos eszme én vagyok,

a szűk szemből a célzó én vagyok,

merénylő kés vagyok szemed sötétje ellen,

legyen világosság, az én szavam –

s amíg a hó-határt a részvét némasága

tombolja át s a csönd-halleluja:

szemed jegén a kés nyomán

elvérzik lassan a homály, kisüt a nap.

Világosságnak istene. Hát énekeld,

hogy, isten jónap, isten jónap, látlak.

Már fénybe öltözötten új Erzsébet

asszonyka vagy, s én holtfáradt vagyok.

Mi dolgom volna még? A pocsolyát

a lápot elkerülve eljutottam

szemedig, nem, szemedbe értem el.

Menekvés? Diadal? Már édesmindegy.

Szemednek iriszében sík arany

székecskén üldögélek. Nincs szavam.