Versben bujdosó

1967–1973

Új évszak jön

Új évszak jön, betűk vetése,

vesztése húsnak, forróságnak.

Vetkőzném inkább életemet

vadaknak valódi mezőben

vagy az ágyban sörényeseknek.

Mert hova jutottam – sehova,

színtelen seholba, semmibe,

halálosan puszta papírhoz.

Tegnapok vérpad-édességű

csöndje megrendül, más lesz a kín:

hátba löksz, teremtés, terrorizálsz,

ó, te szivárvány-szoknyás mozdony,

görgetsz lassúdan magad előtt

s bennem a bárányarcú világ

megszületik újra, s csak tudnám:

a Tejút amino-savai

mit akarnak, milyen új kölkök

lépnek ki a tenger bölcsőiből!

Jövendőnk háza

Jövendőnk háza a tartály, sugárzó,

hírvevő övezet, kabinokban

végezzük tárgyilagosan, még mindig

humanizmus tején a gyermek,

szennykéreg vastagodó és bura-hiány,

a tervrajz szerint is, ime, az ember:

méreg a hajzatában, zöld erdő érzi,

a játék komolyra fordult. Legördül.

Vakuló gömbök

Mi lesz az űrbeliek sorsa

mi loccsan szét a szűz világba

mintha a csillagok szemében

máris a kötőhártya fájna

fáj a Vénusz ágyéka álma

dögfolt alatt fordul homályba

odáig én se lássak – csókolj

kipusztult szemek éjszakája

Galambleves

Méregzöld lécek századával

körbe álmodják házukat,

rózsára vágynak, de előbb

cölöpöt kell ültetni, ásnak,

gödröt ásnak, sír lesz belőle,

egy-füst-alatt a galambász

macskának is készül, vaslapát

labdázik a nappal, de alul

meglapít egy eleven gömböt,

alul éj van a vas-tükörben,

mélyül a gödör, gazdaságos:

megtömik tövét a cölöpnek

macskával, földdel, már csak ők

ölik a tubát, kitálalva,

diadal, öklükre süt a dél,

fölturbékolnak porcelán-

tányérok sorba mint a téboly,

de süket a lelkük s vak is,

dél van s nem inog meg a fény,

dél van, de kibújik a földből

farka a cicának s meg-megüti

a cölöp tövét, fekete inga.

Az a kör, az a mérhetetlen

mért lett vadaskert, vasgyűrü?

Agancsom tükör fényszórók

figyelik s kényük szerint

kiteregetik árnyam

Kis kör, nagy veszély – hány vadász

sétál itt sárgacsizmásan?

lehetetlen, hogy élek még

megsütötték a véremet

s katlan hamuja a csontom

De ha nem élek, mi vagyok?

kisértet, igézet, álom

vesztett százszorszép koszorút

hófuvatban kutatok mégis

erei a Mérhetetlennek

működtetik absztrakcióm

Drótháló-zenit ha a réten

legelek rá habzó kaput

kiszökik, értetek visszajár

havatolvasztó oldalam

patakzó tavaszodásom

Tipegő liliomok

Mutáló libák

tarlók liliomai

húgocskáim

buta buricák

dombon lebegve lángban

szónokolhatok nektek

csillagokról

vad-hattyúi sorsról

felhőként fodros mozin

ámuldoztok ferde nyakkal

álmodtok hónotok alá

csillag helyett

vacak ridikült

liliom-gyalogosok

inogtok lábujjhegyen

mintha már sarkatok volna

a képzelt

a kicsi magasság

amott esik a hó

átszimatolnak a nyárba

hópihék mögül a kofák

s kitárják szálkás kapuikat:

micsoda liliomok

tipegő liliomok

Délsziget nincs

Fázott a lélek is, húztunk délnek,

akár a fecskék, ha elvillannak,

nikkel-palackunk tükör-kútja

forralt bort a kékülés ellen

lökött még torkunkba, de szemközt

lokomotívok jégcsaposan

zakatoltak délről, nem hihettük,

hogy álnok a holnap délszigete,

élcelődtünk vacogva, micsoda

mozdonyok, micsoda pálinka-főző

lehetne belőlük, mennyi vörösréz-

cső és karika, de végül is:

láttuk a pálmákat jég-bilincsben,

férfiak vénasszony-kendőt kötve

védték a fülüket, s a költők

madarai: az albatroszok

bakancsosan bóklásztak elénk –

és megfordult a lelkünk, csak vissza,

vissza az északi kard-élekbe,

ahol immár természetes a tél.

Krónika-töredék

Ilyen időről soha

nem csikorogtak atyák

a holnap kölkeinek

ilyen időről magam

vérhólyag-ajkú diák

dadoghatnék de kinek

Anyám és a madarak

Kezetlen bábák a tavasz gyöngyén,

anyánk földjén, hol annyi a pólya:

bókoltok varjak, ti, vasorruak,

rojtos toll-bugyogósak, büdösek.

Sors-küldte kapások minden renden,

apró, cukorédes csírák sorát

csőrrel kiszeditek, gyenge gyökök,

gyöngy-halántékok, íme, malomban.

Madarakkal küzdök – írja anyám.

Örvényetekben látom, sötétlő

agresszióban pirkadat óta,

forgolódik, jajgat, vérző kereszt.

Madarak, országot járó malmok,

mész-csőből ácsoltak, velőtlenek,

égszinkék gyomruak, gyors emésztők,

szívre és emlékre rondítatok.

Rikoltók, csiripelők, füttyögetők,

reped a virágos tál, mert hiába

érik a cseresznye, elvérzik a fán,

sebbel se tüntet, semmi ajándék.

Hamis tudattal állnak csak a fák,

mind azt hiszi, zöld még, pedig fehér.

Mész-guanóval tetőtől talpig

lepedős rémek a napvilágban.

Rózsa-vitéznek Rózsadombra

Rózsafa, platán, juhar-levelet,

mindent, ami halálra pirkadt

örvényébe fölkap aggodalmam

s akár a kemény szél, ott forog

s befonja mormolva házadat,

hol az ajtót magadra zártad

s gyertyák bábeli nyelvelése

alatt bakanótát fujsz az ágyon,

te éneklő ravatal, redőid

remegnek nagy pulzusodtól s tudom:

kezed megdagad lelógatva

s gyűrűdnek homálya van a gondtól.

Jó volna sírni, sírni, sírni.

Fejedben prímás a kín, vonója

elvonja a hajnalt, megőszült

Balzsam kutyád szivedet nyalja

s hiába. Hát hol a megoldás?

Világos van, de kékül a szám,

illetlen a remény hirdetése,

nem üzenem, hogy lesz még ünnep,

de tudjad, hogy halálra pirkadt

lombokkal, akár a kemény szél,

házadba mormol aggodalmam.

Egzakt aszály

Szép zöld porond füvén

én meg a kard miért

álmodtunk meseien,

irtható rém-tüzeket

fölébredve is miért

hittem hogy a rém

húsvéti kártya csupán

nyulas üzenet

papír-bandáin miért

sárga hártyáin miért

hahotáztam hülyeként

gurulva ütvén gyepet

íme, hahotás arcom

rém repesztette meg

kigyulladt pázsitra, íme

rászögezett

hittem, de miért

hittem a vér erejét

mén-tombolását a kvarc

koronái felett

más agyak üzenetét

miért vettem be, miért

hittem el mások hitét

útálom hitemet

íme, az egzakt aszály

hite sincs, mégis örök

itt meg csupa zsoltár a száj

szép tavasz jövel, jövel

aszu-ágon aszály-huszár

a pödrött levél zörög

hol vannak a hű lovasok

emlékük is por nyüvi el

bölcső, de benne homok

már a sípcsontomra döcög

űrlap jön, orcámra száll

kérdőjel nyűveivel

céda, ki mennyben delel

pepita képernyő-rombusz

zenitben örök abortusz

ád fokozatban halált

íme, tavaszi halálom

rámsugározva is látom

dolgozik rajtam a bárány

aki hóhérnak állt

e foggal-kedélyes ármány

akár a hó harap át

s meríti le farkas-vérbe

mű-havát mű-csillagát

üstökösként sárga sürgönyt

úsztat a szervetlen térbe

szöveg: AZ UTOLSÓ VÉRZŐ

ALAKNAK IS VÉGE

de él a szuper-anyag él a

szilikát kvarc dolomit

karszt és riolit rodonit

rekord-kőzet sivár moréna

Rossz álom, február 17

Város, ahol annyi a lángész

négykézláb ingó rossz kanok

dicsőségüket csikorogva

eszik a véres korpát, nőik is

kövön kecelnek, pántlika, kalap,

fejnél magasabban a far s pucér,

szakadéka nyüvesen vigyorog

s kivívja szűz arcom ájulatát.

Szememre ki ád egy zöld levelet,

kis pajzsot akár a babatenyér?

Volt egykor zöld, a moha volt utolsó,

minden gyökérlábú elmenekült.

Kőből és korpából csak a kiutat

áhítom, de kőfal kelet és nyugat,

dél pedig árvíz, daganata csönd.

Északra, László, vasbordás, magas,

duruzsol éles pléh-zsalukon át,

lépcsők neked a rések s meglehet:

úgy meggyalúlnak, torzsád se marad.

Miliméterenként vagyok boldogabb,

vagyok rojtosabb is. Mit hagytam el?

Frontális feszületté átfordulva

alátekintek, ó mennyi zsizsik!

De itt, a tűnődés mögött muzsika,

mi lenne, ha tűz – s már fujják is a rések,

elérte a láng a képzeletet,

engem is, nagyudvarú ünnep vagyok,

s foltosodom sötéten jövőmhöz –

agyő, ti fényes rekeszek ott lent,

pernye-bohócként integet személyem,

s illetlenül: feketén havazok.

Puskapor és mákszem

Puskapor közül mákszemet

válogatok megégett ujjal

hamupipőkés kategória

térdeplő haj s delelő fohász

Éneket a zsarnok futásáról

írni kell, írni, hatalmasat

gyalázatát nehogy feledje

nehogy reménye legyen

Dávid hite a mákszemekben

betű-kék vetésben lüktetek

szirom-özön feltör, nem rémíti

szétdurrogó fekete ostor

Párbaj

Dunában szél, szememben vér

rázza a csillagot,

árnyékodon állva: itt vagyok.

Én nem hátrálhatok.

Hívhatnak hőkölt fejek,

féreg-koszorús elevenek,

gyalázatban is boldogok,

én inkább kardot csókolok,

rajta, csak rajta,

szűz hangon ordítok magamra

árnyékodon állva: Babylon

te sem vagy más:

két lábon forgó őrült hófuvás

nagy éjszakámban ítéletfehér

asszony, halál hadüzenete.

Ó, gyullasztó hideg,

végzet, világos képletű,

jég-tükrös, gyutacs-gyöngysoros

orkán, de kislány-énekű,

de nagy parázna, bömbölni-való

tavaszra tél, a tüzemre mohó

tündöklő ártalom,

légy már a Dunán hab-tutaj,

omlásodért fohászkodom.

Árnyékodon állva itt vagyok,

elfehéredve el is hullhatok,

de kisarjadva

feljövök fényesen,

leszek örökké fiatalka,

szűz hangon ordítok magamra:

rajta, csak rajta!

Fenyegetések

Susogásodat hallom, Heródiás

és lányodat látom,

őt, a buta szűzet, irgalmatlant,

aki tálcára óhajtja fejem,

aki szoknyául veszi farára

selyemvérű alkonyatom,

őt látom, őt, aki cápabőrrel

orcáira dörzsöl rózsát

s nem érzi át micsoda gyász

pár nélkül töltenem az éjt.

Ne siess képzelet, még csak dél van,

törpék az árnyak, történhet más is,

még mozdulatlan delel a kard,

s nem a hajam: hőség gyűrüzik róla,

port se borzol árnya, és fönt a fekély

lüktet csupán, mert érctükre nincs,

mert alagsorba csukatta a tükröt,

idilli – de újra sásözön rajtam,

susogásod újra eloltja a fényt,

és lányodat látom, Heródiás.

Sarkamból is arkangyal lángol,

tejetlen csecseibe rúg,

haragom virul a vasakon,

haragom és nem a remény,

mert megmértem én s megitéltem:

megváltáshoz igen kevés,

mert rácsot ugyan belevelez,

de rácsot soha nem harap el,

s mert minden nyugtalanoknak

szégyene a szelíd halál,

megadás, meggondolatlan,

bájjal noha bearanyoz –

fejet ajándékba nem adunk,

levágatod? égi orbita várja,

oltottmész-köpenyét leveti a törzs,

rendíti e döglött földet a váll,

halálunk vásárfia soha nem lesz,

soha ablakba-tehető halál.

Susogásodat hallom, Heródiás.

A nagy atlanti homályban

forogjon csak a szerelmes Város,

hozzá havon át, sivatagon át

ne szűnjetek meg utak, ti utak,

most vissza, hol dérré ijedt a hajam,

a só-evés őrjítő távlatával

most vissza, egy fintor a búcsuzás,

mosolyom repedez, akár a lakk

pofacsontján a mozdonynak, rugók,

megindult áttételek, csuklók fölött

már kezd a fogam is csikorogni

s fájdul szerelmes fejem, agyő,

most vissza a sorsba, Katalaunum

véres teknője iránt, hol örökké

dagasztódik a keserű kenyér

barbárok mohóságának – de én

elfordítom a képet fonákra,

napkeleti képzeletbe, a Tisza

rohadó-almás partjáig s tovább

hol gyémánt-éggel az örök Attila

patkolja önmagát, én pedig sírva

bámulom csak a vőlegény-hollót

mert indul a francia liliomért

s látom: a rémület ökrötök száját

szétnyitja mint a balta a tököt

s madame Albisetti teje megered

megelőzve a foganást, látom

kengyelnek tép föl hidat a harag

és vadruca-ajkú négerlányok

hápognak felém s a Notre Dame,

mert farát a katonaszakácsok

nyűvik röhögve, én pedig sírok,

mert a nagy atlanti homálynál

nagyobb sötét a Várost elérte –

széthasad szerelmes fejem, elég –

jobb lett volna ha nem kezdem el,

jobb lett volna ágyról se tudnom,

mezítlen karddal elhevernem,

jobb lett volna már akkor, a síkon,

hol a kerekek is így kattognak:

Katalaunum, csak Katalaunum –

szikrával tele szájjal most vissza.

Ordas mondja

Hóval a holdig én örvénylek

lavinát hajtok elibétek

sugár-cérnával gyors a körmöm

éggel a földet egybe-öltöm

tudok éhezni, jól torozni

csillagokkal is táborozni

soha árvákat összehozni

hóval a holdig én örvénylek

lavinát hajtok elibétek

előttetek e csillag robban

én ordítok a sarkatokban

Anteusz

Tölgy és csillag közt pólyámban

vert már a kékség hadarója.

Héjamból már kihántva sokszor

hajdina gyöngyeként mezítlen

pendülök följebb a hengerek

törvényeiből. Tűz, víz puhítna,

főzne kásává: Ess ide, gyöngy!

Lehullok én, de más irányban,

leszakadok, de nem oda, soha.

Örvendezhetnék, micsoda delej

térít el tőlük, de csak fájok.

Csömöröm sárgaréz-riadók

s páncélok emléke, csömöröm

az erőszak holnapja is, vérem

nem örök, hát örvendezésre

nincs ingerem a délutánban.

Örvendezzen a Harczok Ura,

hetvenhét lenyúzott bőrömet

űrbeli porral aki kitömte.

Vaskalapját a délutánban

vegye le az Úr és mosolyogjon,

orra higanyát szíva agyára

dünnyögjön az Úr és csak nézze:

tengelye körében miképpen

forog egy iszonyú szobor-tárlat,

hetvenhét körpályán alakom

régi vér kemény flitterében,

s higgye csak: ott forog lényegem.

Hadd térdeljek a délutánban,

hátamon e cirkuszt viselve,

anyám kertjében húr-soványan,

rázkódva a láztól megint.

Édesanyám, a kertedben újra

szőlődet csipegetem. Élek.

Föltámadt piros csizma

Petőfi Sándor születésnapjára

Lélekzendítő asszonylábon

sólyomideg-varrottasan

föltámadt piros csizma kísért

megostorozott délibáb

orra vasának újhold a minta

szögeinek csillagmező

úgy szikrázik egyetemes télben

hogy tébolyog itt legalul

ahol mi fekszünk behavazva

sebzetten, csonkán éktelenül

üres a bölcső, a harctér teljes:

balsors-csinálta babákkal néma

s föltámadt piros csizma a síkon

szívünk dombjának dúvadja már

végzet-igézte agyunkon táncol

sarkantyúzza a dögöket is

mit akar, mit akar, azt akarja

szeresse ez a nagy havú ország

kövesse holt és eleven

föltámadt piros csizma kísért

aki hordja ki az a barna?

könyökölj fel a hóban és látod

nem Júlia a síkon, de más

a Géniusz keresi Sándort, sarka

rúgja a tölgyet, dől róla a dér

s ahol a dárdák és lángok állnak

medvebundás győzők kezében

világos vérrel meging a pohár

föltámadt piros csizma a síkon

eszelős látomás volna csak?

hát nem szebb az ujjászületés

hó-alatti kárhozatunknál?

lélekzem a télben, fohászkodom

föltámadt piros csizma, csak zaklass

te irgalmatlan édes, te fényes

csikorogd széjjel a szívünk havát!

Versben bujdosó

Versben bujdosó haramia vagy,

fohászból, gondból, rádszabott sorsból

hirhedett erdőt meg iszalagos

bozótot teremtesz magad köré,

vele fekete éjt, hol fehér

inged is rebegő selyemlidérc,

alkohol szélverte lángja csak,

versben bujdosó haramia vagy,

szemed, a szemed is tünedező,

levelek rése ahogy tágul,

ahogy szűkül, de mindig másutt,

szüntelen célzó, de célozhatatlan,

kintről ordasi tűz s fegyelem,

belül piros őzike-csillag –

belül véredtől, véred vasától

hártyáid azúr ablakai közt

káprázatos világ a vemhed

s vétked, mert ott ragyog igazi nap,

versben bujdosó haramia vagy,

megáldott szakállas anyaság,

partizán-anyaság, lomb-koronás,

hogy az éterben cirkáló öklök

ünnepén eleven dob ne lehess,

hogy léted értelmét el ne vetéld

a halál dögönyöző bábáitól

és csipesz-kezek nehogy kiszedjék

érzékeid tündéri villámait

s kötözzék csokorba tükör elé,

megfagyna minden, ha lélegező

ingedbe kő-cölöp öltözne föl,

koszorúzd lombbal és tartsd meg magad,

versben bujdosó haramia vagy,

az vagy: mert égi és földi körök

lángolnak s hamuként lehull a madár,

mert gyászban megtébolyodva forog

aki a kereket hozta világra

és sír a propelleres juharfa-mag,

mi lett a róla-vett ős-ideából,

s mert nem éden az ég, ahol ejtőernyők

nyílnak: a halál margarétái

s bezárul a lét – mert az áldás is zagyva

ha manna és puskapor keveredik,

mert fénykaszáknak fordítva hátat

megrémült kisded az anyai kaput

üti ököllel, s döbbenetükben

futnának a fehérje-láncolatok

óriás hegygerinc-csordái vissza

elbújni a bátor, pici ős-sejtbe,

vissza a fölgyujtott holdak alatt –

versben bujdosó haramia vagy,

moha-csizma rajtad és hangya-telep

és izzasz a nyugtalanság mérgeitől

és ítélsz a hűség tövisei közt

és holtig a hűségtől nem menekülsz,

versben bujdosó haramia vagy,

kesztyűdet: ötujjú liliomodat

kidobod a szimatoló ebek elé,

vallatják, szivárog belőle a vér.