A forró szél imádata

1963

Margitnak

A forró szél imádata

Szél, te véremre támadó forró szél,

nőstényoroszlán sóhaja, délövi

lárma, te sárgaréz-mellű ragyogás,

nekimész a szemnek, táncolsz, a csókod: ragály,

ifjuságom zöldfüvü halma örökre tiéd,

visszanézve látom: tüzedtől csupa sömör,

lázító szél, te vízszintesen húzó sikoly,

selyemszalag-fűrész a vállamon, ereimet

riszáló, csonthártyáimon játszó vonó,

téged micsoda csillag vezényelt énellenem,

hogy lázzal elárassz, nyugtalansággal betölts,

hogy szemem csak villám-csipkéket lásson, micsoda

haragos csillag parancsa hangod, hogy irgalom nincs,

és irgalom nem lesz? – de így kell, de így kell nekem,

ha jól esett babonád mérgén kezdeni életemet!

Itt forogsz nyakam körül, kerekülsz uszályosan,

cián és arzén dühével világolsz, örökre bezársz,

íme, a torkom a tengelyed, te izzó korong,

óriás aszály-gallérom, lázálmok-pörgette tál –

tele vagy áldozatokkal, letépett kincseimet

sejtetve süvítesz körbe, éretlen szerelem, csók

vad-ízű fürtjeit hordod, sír benned pirkadatom,

ártatlanságom báránya, szűz versem, aranyhajam,

pénzt érő tajtékom, édes vétkeim láncolata

s középen bolond fejem is, mert neked énekelek

örvények örvénye, babiloni fojtó koszorú

te forró, te sárga, te cigány szél, – te cigány!

Állj le, vagy lassúlj, kincseimet akarom látni!

Hályog-bugyorba bekötve háborog boldog korom,

szám erejével kibontom, szimatolom idegesen –

kölykeit a fáradt állat: bámulom emlékeim.

Vérem és szemem emléke, mesebeli fény

s gyötretés udvara, ott él a kicsi király,

a világ közepén, a meggyfa tetején, s fujja a szél,

a szenvedély zöld piros tornyában élő harang –

én vagyok az a harang, szerelem s riadalom

bongása bennem, nem hallja senki, senki se lát –

nézz ide fekete lány! Csak a nyaklánca dobál

arcomba rézpénz-napokat, szemeit a búzavirágról

nem emeli rám, pedig durmol a vérmes banda,

a kolomp-kalapálók, réz-üsttel rémlők álma sugárzik,

szakálluk, hajuk a fűben, fekete körmük a fűben,

hanyattfekve álmodnak a nők is, kitárva a mellük,

ruganyos halom, hol tejben és cukros nyálban

csuszkálnak a göndör babák – ó, van-e isten!

Nézz ide fekete lány! Csak a sisakos mellei néznek,

búzavirág-koszorúba, azúr bilincsbe köti magát,

pedig horkol a kordéban ülve a vajda biblia-sötéten,

ferdén az itélet tornya, kifogott szamarai:

patkós nyulai méláznak az árpakalász aranyában,

de áldassék a mózesi nyakszirt a kordé farán,

hordó-feje csüngjön, horkoló száját süsse a nap,

ezer fogát cirógassa, fűre leomló

haját és boros nyálát lengesse a szél sokáig!

Gyere ide, fekete lány! Föláll és fordul felém,

kicsi rézkohó-csípeje megfeszül s combja közül

mint aranyírás a szentek avatott ajkairól

fényes csoda-szalag ível. Ne félj, a szemem lehúnytam.

Szép koszorúd van. Szép vagy. S forró akár a szél.

Mirigyeim égve-égnek, pengenek érted fogaim,

letérdelek érted, káromkodok érted – ó cicomás

kárhozat ez a délután, halálfejen tollas kalap!

Hallod ezt a lármát? Litániáznak Máriához,

banyák s tudatlan szűzek selyemhavu zászló-ligetben.

Megizzaszt ez a lárma, a gabonatáblákon át

lobogók, zsibogó csengők, rémes harangok jönnek,

meghalsz, te gyalázatos, kiált a plébános úr, a kardok

óriásira nőnek s dagadozva a magyar királyok

rámlovagolnak – ó átkok, megrontjátok álmomat is!

Itthagytál, fekete lány. Koszorúd alvó karomon

drága kékpikkelyü kígyó, kinyúlva borzong,

országút fehér porában vonul a sörényes banda,

dalodat bánatomra hullatja a forró szél.

Ülve a sárga sáncon kívánlak nyugtalanul,

dúdolok érted, magamat kábultra bagózom érted,

s mire ujjaim, ajkaim arannyá érnek, megérkezel,

ríkató-nevettető móka jön, árva kis feje kopasz,

a kévébe kötött haját a lábamhoz ejti vonítva.

Ki nyírta meg a tündért? A halál – azs a vén halál,

egy talpas kis tükör miatt a halál, – azs a rohadt halál,

ebe elfogta, fia lefogta, úgy nyírta meg a halál.

Meghalok, ha sírsz, idesüss, ez a báránykafelhő

könnyeidet issza, e puszitól hajad lesz hamar,

a vénembert pedig fiastul, ebestül kiherélem,

besózom, bepaprikázom, ne nyírja meg a tündért soha.

Holt hajadat ontom a szélbe, minden szálára jut egy madár,

fölviszik a kék levegőbe, ott rebegnek édesdeden

s madárfészkek menyországa örvend a te fényes hajadnak.

Oroszlánfejű tündér, zengeted vérem szobáit,

mikor a város zöld öve sorvadni kezd a hőben,

mikor sóhajtva kifakul minden torony,

a vityiló kátránypapír-födele pörge levél,

s kehes lovak zihálnak begyémántozva legyekkel,

a szél idején, mikor a zománc pattog

fűbedobált rossz fazekakról, palánkról a léc,

a szél és láng idején, mikor egy tévedt sugár is

szívendöfi a hegedűt, s parázsló beggyel jajongnak

föl-alá szállva a pacsirták: isten jojói,

ha már hanyattestem s rínak a tücskök hajamban,

s fogaim közt füstölve kigyullad a fűszál,

mert várja a tűz a tüzet, s nehogy hiába várja:

sárgaszoknyásan fejem fölött átlépsz, te gyönyör, te gyász!

A Grand Hotel B-ben a vén pincérnek bevallom:

a balcsiki szél, papa, a balcsiki szél,

az eszi a vérem, szárítja csontom, de irgalom nincs,

nem óv meg tőle se jégszekrény, se északi csillag,

íme, a forró levél: ha bátor vagy, várlak újra! –

besötétített szobámban üzenete sárgán lángol,

zsaroló vízióval harcol a szemem, de hiába:

ég a homokbánya fölött a végső zöld korona,

kettőnkből rakott máglya, szerelem emészti el,

ikonokat elönt a láz, a fákról izzó uszály

s Dobrudzsa száz perzsa ménje rohan ordítva

hűlni a Fekete-tengerbe – jaj nekem, jaj!

A reptéri vámos pisztolycső-szemeinek bevallom:

Igen, a rózsát kivittem, de csak üszkét hoztam haza.

Megérkeztem, de hová! Katonás kő-emberekhez,

kő-fejükbe fúrt lukon át kisüvít a hideg:

kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vál-tozz, kő-vé-vá-

Nem! Nem változom kővé, kő-emberek, jaj, ti kövek,

a forró szelet imádom, kiabálok érte sírva,

hidegetek ellen, kő-urak, forgatom tüzes késem.

A te mosolyod éget, gyere velem Sávos Hajú,

majd ráénekeljük a kőre a vér sikolyát,

szenvedni nagyon tudok – a sors az idillt megölte,

de az iszonyat vizein, s a borotvák élein is

átvisz a forró szél, mert magának rég kijelölt.

Csoda, hogy elfér ide, albérleti pici szobába,

fogaid villáma, táncoló sávos hajad,

fullasztó gyönyöröm! Forró vagy, akár a szél!

De kővé váltak a kiszemelt násznagyok idő előtt,

koszorús-lányaidon csupa mészkő a csipke,

esküszünk rózsás blúzban, egyetlen ingben szelíden,

kilencszázötvenkettő, a lagzi egy tányér fekete meggy,

s Csuri nagysága kredencéről pattogó kenyérhajak.

Hányingeresen fehér ingemben vonaglik szád és szemöldököd

s aranyharsonák szavára érik a te méhed gyümölcse!

Szél, te síromat vigyázó forró szél,

te hű ebem – inkább hű ordasom,

ki az a csillag, ki ide-ültet fölém,

ki küld ide téged, hogy itt se nyugodjak soha?

Pedig húsom nincs már, csak a csont, csak az árva csont,

csak dús hajam s őrölhetetlen koronám!

Szél, te csoda-kisütő szél, te prófécia,

súgod – mormolod – süvíted: eljött a föltámadás!

Legelőbb te állsz lábra, a nyirkot, a sötét hideget

megölöd s a földnek esel, te tüzes,

te cigány szél, a dögöt is kikaparod,

szél: szilaj angyal, a lelkedet fújod belém,

rámrakod koronám, s beűzöl az Édenbe, kardragyogás,

föl a zöldfüvü dombra, randevúra a nagy hold alá

minden éjszaka hozzá, kit kiszemeltél nekem,

hogy minden hajnalban ámuljon el a világ,

fekete foltokat látva a domboldalon:

odanézzetek, oda, a Szerelem újra odahevert!