A Zöld Angyal
| Nem züllenek el a fák, a füvek, a gyomok, |
| nem züllenek el a mohák, a nyirok zöld erei, |
| zúdulva jött a Zöld Angyal a házra, ahol születtem, |
| megjelölte a házat s világát az ítélet jeleivel, |
| jött a Zöld Angyal tomboló zöld paripákkal, |
| szügyük a palánkon betör az elárvult jászol elé, |
| óriás zöld bikákkal döfeti a falakat, hullik |
| laskásan a mész, a malter, az Angyal vihog, |
| röfögő zöld kocái telemalacozzák a kertet, |
| violát, rózsát eszik a konda, az Angyal röhög, |
| pirinyó zöld seregei, talpasak és kacsosak, |
| bevesznek minden zugot, mert a vízözönelőtti |
| fölszerelést lerakta eléjük fehéren |
| apám, aki volt a kemény szerszámok csillaga! |
|
| Tompítja már eleven vakota az éleket, |
| ragyogó nyeleket bársonymarkában korhaszt a moha, |
| gomba-kupicákkal zöldarany bár-pult az iga, |
| hajdan ikerablaka a kínnak, tinószemek |
| dudorodtak ki rajta légykoszorúsan, ámen, |
| és ámen az eke tükrére, tüskés boronára, |
| bongó vaskarikákat gyűrünek húz ujjára a romlás, |
| és lerohad kereke agyáig a földbe a szekér, |
| s a dögtemetőből, harmatban járva hasig, |
| patákat gyüjt a kutya a küllők elé – |
| összeáll a fura fogat, fele valóság, fele álom, |
| zöld árnyak bókolása, paripás mozdulatok, |
| holdfény-ostorral kezében ott ül a dérfejű ember, |
| hintázva egyhelyben vágtat, borosan, fogatlanul |
| vigad e zöld lakodalomban: ihaha! |
| gebéi helyett nyeríti: nyihaha, a Krisztustokat! |
| s nem veszi észre, hogy ingét megeszi a harmat |
| s bakancsa csupa penész-bulla, csiganyál-cirkalom, |
| nem hiszi el, hogy repülő sózza a mezőket, |
| a jegenyesor-széles vetőgépek ontják a magot, |
| csak hajt galoppban őrjöngve, rajongva a gőzök |
| smaragd lobogói között hajlongva, hajrá, apám! |
| üvöltök neki kétszáz kilométerről cinikusan, |
| de villany-koronás fejemet hirtelen eloltja a bánat, |
| s mert e romlásba nem avatkozik erős kezem: |
| a zöld éj mindent bekerít, kerepelve kormot |
| a tűzvész biblikus malmai nem jöttek el! |
|
| Már a szoba tükrében nézi magát a dzsungel, |
| zöld hiuság, buja hit, levelenként előbbre |
| tolakvó bizonyosság – hátrálna tőle a tükör, |
| a rámába tűzött fácántollat iszonyat rezgeti |
| madarász-lelkem címere leszédül onnan hamar, |
| s a kíntól recsegő feszület már álma a puha mohának, |
| már csupa-zöld reflex a fal, a nyers és vad levegő |
| hidrogén magjai dörögve, akár a startpisztolyok, |
| indítják szakadatlan a nyirkot, a mindent puhító |
| nedveket előre, zöld agyvelők sugallata |
| sejtláncolatok millióit feszíti haragosra |
| s betör a lüktetés a házba, a robusztus |
| növényi szabadság idevezényli gyökereit, |
| gyökeret a fundamentumba, a falba, a döngölt agyagba |
| dobszó-ritmusban, mikro-csillék gyöngysorai |
| özönlenek a sókért, a mészért, vasért, |
| kivonják a tartóerőket a négyszögekből, |
| rombusszá rogynak keretei ablakaidnak, anyám, |
| sírj a huzatban, repedjenek arccsontjaid, |
| ablakot becsukni nem lehet, anyám, soha, |
| sírnak veled nimfái a mésznek, meszelő-vonta |
| sáv-ingben siratják a száritó derűt, diadalt, |
| sír veled a menyasszony a képen, hajdani fátyol-torony, |
| zöld fejü apró üstökösök betörik szemeit, |
| hasítják szűzen virrasztó arcát, mosolyát, |
| hozzád vénítik, anyám, zsugorítják, |
| adnak neki kínon-túli távlatot immár, |
| ki voltál: én is feledem, mi leszel: mutatja a kép – |
| zöld szárnyak zuhognak az ágyra, ahol születtem! |
| Jön a Zöld Angyal, elfoglal engem orcátlanul, |
| pedig már lecsillapodva borozok, bilincsügyeimre |
| fújom a kósza füstöt, e nyomorúlt időt is |
| tünődöm aranykorrá, égszínű ablakomat már |
| pergetett méz veri, akár a májusi zápor, |
| s jön a Zöld Angyal, ideviharzik, levegőm is |
| megzöldül mint a rézlemez, meghasad s hallom |
| a vadság mell-dohogását, a legősibb önzés |
| kozmoszi dörgéseit, rámcsap a vadság szaga, |
| a csírázásé, avaré, zöld rohamé, a nagyormú |
| diadal szaga elönt, mert itt a Zöld Angyal, zöld martalóc |
| s primitív maskara egyben, röhögtet, búsultat is, |
| bazári szarkafészek-süvege, üres szemüveg-kerete, |
| szemodvában a kancsalul forgó rovarok |
| kör-körös zafir-izzása, a durva szederinda-sörény, |
| a városon áthúzott parlag-palást, a taplótarajos váll, |
| hónalja fűseprüje, fagyöngy-csecse, pufók bokor-fara, |
| borostyán-ingén a legyezővé lett madárka-szárny, |
| a bundás bagolyökrendék s csillaga egy korhadt lókantárnak, |
| a fej bevert cicák csontja, a névtelen babák haja, |
| a kórságok csont-emléke, a hulló akácfavirággá |
| lényegült háborús kötszer, mézzé válva a vér, |
| a var meg a genny, itt a gombaként kibukkanó |
| combcsontok gömbje, s a csatárláncra iszonyú példa: |
| indakuszaság, hol íme, levélrések a hurrázó szájak |
| s vitézi medáliákat hullat a vércse, van itt kalászos |
| díszoklevél, plakát, visszaküldött kérvény, idézés, |
| csekkszámla, megtépett zsoltár, egy érvényét vesztett világ |
| beleveszve e lomb-lavinába, már zöld pofonok |
| puhítnak a nagy vallomásra, már nyers gyökerek |
| börtönében a test, már gyomrom egy kosár gyökér, |
| csupa görcs, már zöld epét, zöld bort izzad a bőröm, |
| s hirtelen kiüt a borosta, karmosan, nagy-hajasan |
| én vagyok immár a töretni-való atya, |
| mert igazán most érzem ízét a földnek, |
| igazán a harmat hatalmát, a fű-gyökerek |
| fúróit elegáns ruhámon át a velőmben, |
| szétfeszített állkapcsomban tuskóstul, koronástul |
| a felnőtt akácfát: fenn suhogó zöld versemet, |
| de ez már nem a tiétek, ezt méginkább nem értitek, |
| ez már a záporoké, a csillagoké, a Zöld Angyalé, |
| aki orcátlanul eljött, példákkal fölcicomázva, |
| leverni arany tünődést, megrontani jelenemet! |
|
| Végeladás, nincs maradástok, emlékeim, |
| lelkem csordái a kitárt csontkapun át |
| a kaszabolt világosságban repüljetek vissza oda, |
| zuhogjatok vissza oda, ahol fölvettelek, |
| menjetek, én nem megyek vissza, helyettem pusztuljatok, |
| a pokoli lombzengésbe bukjatok le eleven képek: |
| nyeríts te legelői arabs kanca, azúrhajú rubintszemű, |
| aki a játszó gyereket átugorva átvitted fejem fölött |
| hasad érrendszerét, a tubarózsánál jobb illatú |
| feszes kis tőgyedet, istenasszonyként szállj legelől, |
| a levegőben utat hasítva, megszentelve édes tejeddel, |
| te fényes mesebeli pár, kihánylak, szőke hajaddal, |
| koronásan, aranying-lobogással parabolát írj a |
| borulatos égre, selyemcérnán, sivító húron |
| magad után húzd a legyőzött gonoszok tumultusát, |
| fekete banyákat, kohó-torkú sárkányokat, sátánt, |
| vérkorpás malmokat, gyilkosokat, gyerek-evő disznót, |
| távozz csoda-időm tolla, te varázslatos, |
| te bánatomkor számra olyan mosolyt csiklandozó, |
| hogy előttem a nagy hegy széjjelrepedt szörnyű grimasszal, |
| jaj, hogy a gyászra szivárványt fölemelni nincs már erőd, |
| koloncod lesz a harmat, pezsegnek rajtad a férgek, |
| rege se lesz rajtatok, regőseim, láncos csapat, |
| agancsos bikával, sokgyertyás oltárral, csodamívü ritmikával |
| csörtess vissza, zúzd magad össze, királyokat perzselő lángod |
| örökre kioltom, pusztuljatok belőlem ünnepeim, |
| kalácsosak, abroszosak, húsvétok zászlósak, harangosak, |
| őrülten tüzes pünkösdök, megváltós boldog indulatok, |
| templomot pofozó düheim, piros ingeim elússzatok, |
| ifjúság hattyúi Dosztojevszkij sötét hajával |
| borzongva szálljatok vissza, mint villanydrót-ütötte ludak |
| zuhanjatok a zöldbe, szerelmeim ott zavarodjatok össze, |
| ti fehér ruhásak, Mária lovai a körmenetben, |
| kiket liliommal, szalag-gyeplővel hajt a szobor, |
| ti géppisztolyos katonalányok, akiket anyám teknőjében |
| fürdettem a világháború szennyétől szerelemre, |
| páncélozott melltartót levetve teknőben repüljetek |
| vissza az akácosba, kifújlak te nagy rózsa-szoknya |
| virág virága: cigánylány, combjaid már a tüske között, |
| hangya-udvarú emlék-szemeddel ne nézz már a levél mögül, |
| már mindent hazaadtam – ez volt az emlék halála, |
| vándor, ha ott jársz elefántfül-méretű lapuk között |
| bürökfátylak bódulatában, ordító lombtenger mélyén, |
| megrágott napfény-függönyben, ha nem félsz s képzeleted ha bírja |
| lásd meg a rothadó mesét, a mitoszt, húszévem gyönyörű |
| alakjait hasonfekve, avarba furakvó arccal, |
| tárt szárnyakkal, karokkal, lásd meg a földbe szúrt orrú |
| aranycipőt, az eljegyzett kezet, az elmúlt időket, |
| már síppal, dobbal, csillagdörejjel nem lehet őket fölkelteni, |
| nem akarom őket fölkelteni, nem búsulok értük soha! |
|
| Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, |
| de könnyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek, |
| vért akar az ábránd, kiderült, a tündéri párna helyett |
| fekete tőkén a fej s már skarlátban a balsors fölötte áll, |
| még nem sikerült néki, pillanatig még szabad vagyok, |
| s jaj fénylek, mert fényes veszedelem virraszt fejemnél, |
| mint a legvégső hajnalt e sugár-virágot úgy viselem, |
| arcvonás nem mozdul el, bár tudom, a villámló bárdot |
| hányszor rughatta vissza Hunyadi László nyaka, |
| de két sujtás közé képzelt életem ezért szeretlek, |
| etetlek jó gyönyörökkel, a méltó gond is a miénk, |
| hogy útján a hű lovasoknak hirtelen tovább rohanjunk |
| ármánnyal aranyozott éjben, rebbentve a lámpák ölyv-seregét, |
| letiporva az örök dilemmát, hogy a vesztünkre-törőket |
| üdvözölni is tudjuk, tovább, a húsevő tüzeken át, |
| a csipkék fegyházán, öntöttvas-melleken át, |
| az alkohol szentjein s disznain át, a játék révültjein, |
| a pálya szaturnusz-karéján, hol a fáslis telivér |
| hordágyon nyöszörög, s a húllt-lelkeket úgy söprik össze, |
| tovább, de mint a lágy szél, a vérző gerincű hidakon, |
| csonthártya-érzékeny szomorúakon, gyászolókon át |
| s megőrült asszonyokon, akik a megbontott ágyról |
| idegen hajakat csípnek föl a mennydörgésben, |
| tovább a pudvás szolgákon, jutalom-szüreteken, |
| a zsákmányvitézek bástyáit rúgva, súrolva kicsit a prémet, |
| hogy rémülne smirglivé rajtuk, hogy virradatig |
| viselnék a láng-inget, amit én kaptam hozományul, |
| tovább az otthonok morzsalékán, az árva kerteken át, |
| hol a kipirult cseresznyefákról vénemberek esnek az éjbe, |
| tovább a bárok holdjai közt, a dob-dobogásban, |
| a kürt-röfögésben, hova a lárma falain át is |
| beszivárog az anyai sírás, tovább az aszállyal bélelt |
| műértő termeken, a szentséges tanácskozások |
| fejbúbjain át, hogy ügyemet hagynák békén, |
| tovább a kert gyanánt öntözött betonon át, |
| a hazán, csillagok hajtószíján, kolóniák tüzes zenéjén, |
| tovább e jelen-világon, villámló karokon át, |
| tovább a reményben, ha a Lehetetlenért is, tovább, |
| hogy verejték-uszályom a Tejúthoz legyen hasonló, |
| hogy a végső sujtás után a föloldozást a Zöld Angyal hozza, |
| s magasan játsszon szívem: a fényből kitéphetetlen levél! |
|
|
|