Búcsúzik a lovacska

1963

 

 

 

 

Búcsúzik a lovacska

Jaj, a hó
gyönyörűen kavarog a hó
Vascső-karámban hó fátyolának
bókolok
bundásan, sárszeplős arccal
bennem nyihog, tipródva nyög
ménese a halálnak
horpasztott hasam: iszony
hó itt az oltalom, hó
te, havacska jó vagy nagyon
bársony-ajkam érted jár-kel
pata-pártámon, sár tetején
vascső-karámból fehér szügyem világol
ki látja meg?
zenélő fehér sörényem
ordast meghatna, embert soha
gazdátlanul itt üt a téboly
zabolám sirathatom
nyerítek a havazó égbe
félelmesen felröhögök
orrcimpámra a szellő mit ültet?
szédítő vérillatot
csimpaszkodó piros szirmot
a halál kisangyalát
Fölszántott égi parlagok
sürgetik halálomat
égen és földön
az ítélet betűit vetik elém
hideg a törvény ablaka
hiába leheli tüdőm
sok pára-bárányom dér-koloncként
ott függ a párkányokon
soha nem old el végzetemtől
szerelmem, irtózatom
emlék, se ábránd
óvásra szívem ereje kevés
a törvény kemény
e pörben
aludtvér-kokárda a szám
Fejemet szöggel televeritek
viselek vádkoronát
én, a kínok királya
kivigyorgom félelmetek
féregnek engem címeztetek
csillagok férgei, ti
fogaimtól féltek, mohók
féltitek a rétet, reményt
minden klorofilt
az élet leveles pilléreit
porontyaitok haját
magvatok sudaras fonalait
minden gyököt
ami véretek pírjában él
Riadalmatok engem
nagyra nevelt föl: pukkadozok
olyan esztelen vízió lettem
nem hittem volna soha
fiú-arcomból irtó
apokalipszis-pofát
bűvöltetek, arany mosolyomból
kolerás rongycafatot
láttok a magasban:
repegetik inaim a zöld levegőt
sarló-nyakam lesarabol minden
csillagba tartó fohászt
fogaim sárga bércein
laskaként ropog a nyári ég
bóbiskolva is hollókat
pillogat rátok szemem
délibábotok térdemen
zajtalan tündérkedik
dobbantok és alkonyi sáv lesz
a patám alatt
Mit képzeltek még rólam?
szaporítom nektek a nyomort
dörgölődznek dög nagy kancák
rugaszkodó heréim elé
nem hűti le hágó gerincemet
sark-övi fagy
ó, ahány csillag, annyi csikófej
nyeríti tele az űrt
már nem is életet: zászlót zabálok
nem marad torzsája sem
világosságot, eszmét emésztek
abba vakul bele az ég
s csak az ország abrosza világol
akár az aszály –
fölhazudtatok engem az égre
de ha volnék oly dobogó
valódi hatalom, úgy is:
irigységtek rontana le
lelketek sárga vihara
húsomat bomlasztaná
forgatná mélyre, akár
a szélvész a templomtetőt
Szomorúságra szorítva immár
nem etet senki, nem itat
porban kattogó csont vagyok, így igaz
már csak a lázam ragyog
Jaj, a ti édességtek,
jaj, a ti tenyeretek simasága,
szívetek történelmi udvara:
bekötöttetek engem oda
lényemet édesre kurvította
dödögéstek cukros zenéje
zokoghatott hazám, világom
a fű, a víz meg a szél
arcotok mágneses napom lett
mámorító dobotok a holdam
vakmerő lelketek rámült
meglovagolta gerincem a láng
szájtépő zabolátok
rogyasztotta tomporom a földre
röpitett üstökösök útján
sarkatok érctaraja
fényévek távola
inaimtól jajgat legyőzve
rohanók istene vagyok
ékes, eleven idol
barbárok csillaga
vértavak habverője a lábam
iramodó sóhaj, nyíl sziszegése
fésüli rémült sörényem
s kövéren kereng faromnál
mese és dögkeselyű
Anyatej muzsikál s tenger
füleimben örökös lárma
vadak dadogása
pergése a csere-bere gyöngynek
harangok szakadnak
tőrrel hasogatott selymek sikoltnak
ordibál a zsarnok
jajveszékel a gúzsbakötött
téli dala fogvacogás
tavasza a titkok susogása
hallom: a tücskös nyárban
gyújtózsinór kúszik a puskaporra
zászló sóhajt az égig
sírbontó ebek csaholnak
nyakamon a rablott
vekkeróra csüngve ketyeg
Templomok homorú boltozatán
kifakul a freskó
él az én lila szemem
dudorodó almájára írva
palástom a hab
ha az ég ágyékát erezi a villám
mint ágbogas vérfa
vértanuk hátát a homályban
élet-irtó hideg ragyog
megfagy a rezesbanda állva
üvegerdő térdel szügyig érő hóra
ó, mennyi dzsidás
rokokóvá a csatagőz dermed
fölvágott hasam az éden
furakvó férgeim ti vagytok
szívjátok édes nedveimet, hőmet
gyilkolva egymást engem is öltök
újrateremt mindig az érdek
villámoljon tovább a küllő
fehér mező szántatlan ne sírjon
vetés virítson, aranyasztag gyomrát
koncolhassa újra a tűz
Füstben, üszökben
szépségem a zsarnok nosztalgiája
selyemszalag-gyeplőn ágaskodó himnusz
én oldom fel érgörcseit
s poklát suhogó havam csitítja
rémálmai ha gyötrik
ábrándja eleven dárdám
hölgyeire ha májust nyerítek
búgnak, duzzognak
fátyolba-csavarodva a földet
hengerezik és követelőzve
ököllel a földet ütik
Királyok, hercegek, grófok
rózsateste nagy darabokban
lerohad rólam
glóriátok patkó a patámon
ezüstözött, pelikános
miseruha hátamon a csótár
új győztesek térdei közt
járom a táncot profánul
a remény makogásával
ágyúk szavazata közben járom
vér fölött is tréfás tavaszban
zenitig vont szemöldökök
íveiben a táncot
a számba ütött gyöngytyúk-tojások
nyers aranyóráit lenyelem
vedelem a bort is palackból
járom
a repülők jelenéseitől
nem esem térdre
forgódó tankok röhögve
csóválják cső-nyakukat e tánctól
járom
az ég alá kicipelt dunyhák
tollzivatarában
kastély tövén hol závárzatával
ragyog mint a szentség
a burzsuj-fohásztól szalagos
davaj-gitár
Mámor vagy orromnak hajdina virága
nyár szaga, mézes dombhát
de rozmaring-erdőn át is
a prémes dúvadat megérzem
jószagú asszonysörényben
a vérbuborékos Krisztust
május függönyein át
szagát az ecetté rontott mustnak
patyolaton címerét a gennynek
az undor lobogójával
ti üttök engemet orrba
az égig hiába ágaskodok
Szomjamra tiszta vizet
éhemre tiszta eledelt
ha adtok
megköszönöm szépen:
csigázzatok ronggyá az időben
de szutykost kiköpök
véres edényt a világból kilökök
nem kell
bánom is én ha sorvaszt e mánia
s elhagy az élet íze
ártatlanok sírkövén
kiütő vérsó
fűszerem nem volt soha
Simogatás és korbács
emlékei járnak idegeimre
szellő meg szélvész
fegyverdörejjel repedésig
megtelik csontom
kardokkal izmom
jön a ragály
göthömben ugrál a csillag
irhám füvét irtja a rüh
és rámrakja kék köveit
fáj a beléütött bélyeg
oklevelek betűi szúrnak
rajokban a nyári pimaszok
pirosra dagadnak rajtam
idegesen állom
de csiszár-kezek közt megőrülök
Nem szivárványra, de énrám
csatoltatok nyerget és hámot
szivárvány értetek nem vérzik
tajték nem üti ki
hasam alá tüzet ki gyújt?
a hűség szentségét ki töri föl?
Jaj, a ti édességtek,
jaj, a ti tenyeretek símasága
Sírodba tűnj, tünemény
acélsziréna visítja rám
tetőn és tornyon
a világ minden taraján
sziréna szól
szirének, drága sziréneim
nem hagyják abba, vadak
szúrnak és fúrnak
dobhártyáimon drótjaikat
áthúzva belémzenélik
legnagyobb döbbenetem:
mert idomom, szervezetem
mérnöki ábra már
hasznosra torzult vetületemből
csoda jött a világra, csoda
fém-gyomor, benzint, áramot
atomot evő és bontó gyomor
az űr selyem-szénáján élő
napelem-zabáló gyomor
fém-tüdő, fáradhatatlan
átnyerít világokat
fém-csövek a beleim, ereim
forgóm és csuklóm a csapágy
violaszín zsírban
ütemre lökődnek combcsontjaim
szálltok lemásolt
mesebeli szárnyaimon
ki tudja hová
Én ember akartam lenni
az lesz hirtelen a gép
titeket másol,
hasznosabbra torzít
a csodák csodájaként
elrabolva agyatokat, szíveteket
ezerszer mohóbb
micsoda ruganyos, micsoda halk
csak duruzsol s ketyeg
elfujja a lámpavilágot
kioltja a virágzó cseresznyefát
szemet vet a majálisra
szikla lett a zene
a tánc és ital
szívja magához a zászlókat
bárányfelhőket, összekavar
telet és nyarat a fejetekben
hasznost meg haszontalant
ketyeg a tengerben, sivatagban
ketyeg a csillagokon
és ti vigyázzban, tehetetlen álltok
íme, az igézetes,
íme a bénító himnusz
a földön mindenki vigyázzba állt
és esznek a tetvek
jönnek nagy gomolyogban a lég
piranhái: szárnyas bogarak
billió fog és karom
fölkapva a sudár férfit
elemésztik hirtelenül
dara lesz a csupa-csipke nő
és porrá eszik a jövőt
bábként viszik a pólyásbabát
sikolyánál is előbb hal el
Ó, én háborodott lelkem
ítéletes rút szemeim
siralomházi próféta vagyok
ne féljetek
rámköpni szabad
Vascső-karámból nyihogás
fenyegetés is hiábavaló
ha a kerékreszerelt mészárosok
pléh-szárnyaikat összeütik
s már darabolnák életemet így:
itt a bőr, itt a hús, itt a csont
ne hagyj el engem erőm
nehogy orraessek idő előtt
befutom a zöld mezőket
margaréták, verjetek sziven
jó az nekem
nyárfák virág-cicái
hátamon, sörényemen
édes kis karmaitokkal
kapaszkodjatok jól, mert futunk
szememnél nem a bárdok suhognak
óriás lepkék, lángpirosak
sárgák lilák
ereim országát üdvözli
minden levél
nedv-özön a vérem örömét
a tücskök gyémántzenéje tüzem
s zenévé töreti magát
a sugár meg a szél
a térdeimen
kiterülve a víz dörejére
szárnyam és hajam is pihenni tud
s míg ballagva szelíden járok
a két hegy közt kifeszült sas
becsukja szárnyait
s lehajtott fejemet követi gyalog
pillantásomtól a gyilkos beléndek
megretten s méreg helyett
szívesen termelne cukrot –
meglep az éjszaka, opált ködöl
álmodni, hallgatni
belépek a virágzó jázmin közé
virágpor, fessed aranycsizmává
e boldog fejet
Jaj, a hó
feketedve kavarog a hó
még a fogaimat is
megőrlitek!

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]