Himnusz minden időben

1956–1965

Himnusz minden időben

Te szivárvány-szemöldökű,

Napvilág lánya, lángölű,

Dárdának gyémánt-köszörű,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Te fülemülék pásztora,

Sugarak déli lantosa,

Legelső márvány-palota,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Siralomvölgyi datolya,

Festmények rejtett mosolya,

Templomon arany-kupola,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Díjra korbácsolt versenyló,

Lázadásokban lobogó,

Csillag, dutyiba pillantó,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Harctéri sebek doktora,

Hazátlanoknak otthona,

Mézes bor, édes babona,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Piaci csarnok álmosa,

Nyomorúságnak táncosa,

Szilveszter-éji harsona,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Béta-sugárban reszkető,

Sok-fejű kölyket elvető,

Tengerek habján csörtető,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Minden időben ismerős,

Mindig reménnyel viselős,

Bájokkal isteni erős,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Öröktől belémkaroló,

Vánkosra velem hajoló,

Varjakat döggé daloló,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Iszonyattól ha szédülök,

Ha a pimaszság rámdönög,

Önmagammal ha kűzködök,

Gyönyörűm, te segíts engem!

Jog hogyha van: az én jogom,

Enyém itt minden hatalom,

Fölveszem kardom, sisakom!

Gyönyörűm, te segíts engem!

Felragyog az én udvarom,

Megdicsőül a vér s korom,

Galambok búgnak vállamon,

Gyönyörűm, ha segítsz engem!

Tűz

te gyönyörű,

dobogó, csillag-erejű

te fűtsd be a mozdonyt halálra,

hajszold, hogy fekete magánya

ne legyen néki teher,

tűz

te gyönyörű,

ihlet, mindenség-gyökerű,

virágozz a vérző madárban,

égesd hogy a sorsot kimondja,

nem a hamuvá izzó csontja,

virrasztó igéje kell,

tűz

te gyönyörű,

jegeken győztes-örömű,

ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra

lélekben szakállasodva,

hűlve latoló józanságban,

ahol áru és árulás van,

öltöztess tündér-pirosba,

röptess az örök tilosba,

jéghegyek fölé piros bálba,

ifjúság királya,

tűz!

Egyedül

Jaj április, te április,

ló-lábak, tüzek, trombiták,

szalagok, buja tekervények,

virulnak taknyos kis remények,

a hóhérnak is nyit virág.

Jaj április, te április,

szívemen ez a marok hó,

mintha csöngetne valaki,

nyitom – üres a folyosó,

megcsaltad lélegzetemet,

nem vagy te test, csak képzelet,

csontod a fény, húsod az álom,

ó, halhatatlan rosszaságom!

Álomi beszédem

Zöldellve ez a föld hatalmas

meleg záporoktól szerencsés

mintha nem történt volna semmi

s nem is kellene egymást enni

szemed is óceán-derengés

nem igaz a fűzek bánata

ha zöld hát akaratos élet

gyümölcs a virágok távlata

az árva ág se tud pihenni

mintha nem történt volna semmi

se csoda se halál se szégyen

remény szopik a selymes fényben

millió arca buborékol

semmi katonás villogás

a végzet fűvel koronás

moha-labdává lett a téboly

hallgatom álomi beszédem

szívemnek bilincs-oldozás

szól a fejemnek: feledj szépen

szerveid siess rendbeszedni

mintha nem történt volna semmi.

Ábránd

Mint széttépett fehér madár

vakít a fenyvesben a hó

ragadozóm idesüvíts

te özvegységet oldozó

hóhérkodásnak gyönyörű

vadja te énrám légy mohó

mint széttépett fehér madár

vakít a fenyvesben a hó.

Szöktetés

Ahol ő fekszik: borzalom,

hajgyűrüit már nyújtja a halál,

oroszlánborzas napjaim

dühöngnek alvó lábszárainál.

Ez a részvétlen piszmogás,

e tudós vakság, tündér, teveled:

okom, hogy kórház s temető

nyüves köréből megszöktesselek.

Meggyógyítlak – majd a vér helyett

fújsz trombitát is, piros cicomát,

kivirágzol drága bohóc –

csiklandod álla alatt a halált!

Liliom-dal

Télen sírtál te vékony liliom,

torkodig felért a hó.

Aranyfoltos pázsiton, liliom,

hajladozni ugye jó!

Tünemények előtted játszanak:

fény s levelek sűrüi,

sárgarigó szárnya ha föllebeg,

delelő nap átsüti.

Alkonyatkor öldöklő angyalok

táncolnak a tűzfalon.

Alkonyatkor bújj hozzám, liliom:

vállam árnya: oltalom.

Gyógyulj meg

Tücskök daltűje szétbomolt

kedvedet bűvölje egybe,

lássalak újra villogó

selyemben kitüzesedve.

Zöld alkonyatba fülelek,

tárt kapum felszalagozva,

megérkezésed boromat,

ágyamat bearanyozza.

Ahogy paripák lábai

átzúgnak rónán, bozóton,

oly dobogással közelíts,

hajfodor, ing lobogózzon!

Cinóber fényben

földek pirulnak,

rózsákat villog

fara a nyúlnak,

ablakok kigyúlnak.

Sombokor táncol,

csillaggal gombos,

kezed a nappal

kínjától oldoz,

asztalomra bort hoz.

Amikor nincs kegyelem

Feküdtél sujtó fény alá:

a virág térdedre dől,

szerelmem súlyos zászlaja

tűzve van fejed felől.

Lecsukott zsalu-levelek

homályán, itt ülök én,

varasodnak a zöld lapok,

repednek, dőzsöl a fény.

Üvegben málna-alkonyat.

Lenyesett rózsa zihál,

illata fölszáll, fönn bolyong

új nyaram ormainál.

Újra remeg a levegő,

hol kezed integetett.

Ágyadra szakadt óriás

lepke az emlékezet.

Kereng a nyárban köszörű,

szívemből szikraesés.

Feküdtél sujtó fény alá,

keltsen a fölismerés.

Ifjúság, szentség szétomol,

gyere be, birkózz velem.

Fönségesebb az ölelés,

amikor nincs kegyelem.

Vállamon bárányos éggel

Nyár csak azért süt, hogy majd egyszer

leszüreteljen vész vagy fegyver.

Ki így, ki úgy, földön vagy égen,

mindent megtud rettenetében,

amikor nincs már mi megóvná,

rejtelmek válnak foghatóvá,

nagy fény mennydörög s ama kürtöt

sikárolják fölborzadt fürtök,

nyakak, ha nem hajlottak másnak,

megbicsaklanak a halálnak,

tüdőre a hegy kősziklája,

harckocsi ront harmonikára,

tündérszemek, énekes nyelvek

megfagynak, földben megerjednek,

s rázkódhat a siratók háta,

a Mindenség nem borul gyászba!

Mi vagyok én, ha e planéta

csak egy bevérzett margaréta!

Így is ember, se bölcs, se büszke,

égi, földi virágzás tükre,

rügytől gyümölcs-rogyásig látó,

enyészeten is átvilágló –

csonthártya-dobja minden kínnak,

vagyok a legkomolyabb csillag.

Sorsom egy merengés kitárja,

iktatja az elme magába.

Én az ítélettel beteltem,

akarom hogy ne is feledjem,

tudjam hogy végülis kinyújtnak,

igy vágtass, szív, az iszonyúnak.

Vállamon a bárányos éggel,

s a nemvalósuló reménnyel

legyen a koloncom tömérdek!

Kik elmúlnak: szörnyen szegények!

Testőröm, déli sugaram

Babéros érc-bálványait

szétdarabolta szavam,

szegénynek szeretni-valót

nem hagytam mást, csak magam.

Testőröm, déli sugaram,

akkor is mellettem áll,

ha az ég puffadt tüdeje

kireped s hamut zihál.

Kék hegyek hidege

Kék hegyek hidege ez az alkony,

odvak, völgyek homállyal tömöttek,

lelkem hallja, ahogy a kövekkel

vasalt paták s kerekek pörölnek.

Süvít a világba kitárt ablak,

suhog az égbe a sudár nyárfa,

zöld ruhájú kozmikus menyasszony,

szélverte kondenzcsíkból a fátyla.

Süt a mindenség, szemembe úsznak

csillagok, vérdíjak, tünemények.

Hullt világokkal felcicomázva

állok, a megváltóm: csak az ének.

Szárnyak zenéje

Dobognak, tündöklenek,

érnek a teremtmények.

Ősz fele fordult arccal

pirulnak tudatlan lázban,

még nyár van.

Idesodródtam,

aranyba, hőbe,

ide az áldott mezőbe.

Semmi bajom,

csak más a tekintetem,

s néha a szívem fölé

téved kezem.

Nem érdekes.

Tüzes a föld, levegő,

éden s pokol az ingem.

Idegeimben

zeneszó jár.

Tudom, hogy törvény szerint

betölti sorsát minden.

Gyötrelmes és gyönyörű

ez a nyár.

Csupa sujtás az ég,

dicsőség-sugarat hány

özönnel a nap,

szurony-él minden irány,

madár is belevakul.

De alul

állkapcsát szörnyen kitárva

nyeli a homokbánya a hőt.

Nyelve: a csillámos út

szélesedik,

tüzesen a fűre tolúlt.

Eperfa bódul,

szemereg barna vére,

elvarasul.

Árva fa, árva bokor

ön-árnyékába bújna,

gyötrődik zajtalanul.

Dolgozik minden,

nincs kegyelem.

Fény zaklatja a földet,

szűköl a táj,

de terem.

Rozs, búza, árpa,

levágva megindul,

kukorica izgul,

sajog a tarló virága,

millió méh fuvaroz,

az ég, meg a méz arany-háza

zajos.

Almafa piros koloncot

nevel, a szilvafa kéket,

páncélosodnak a magvak,

ha nedvek apadnak.

A gének találnak fészket.

Megőrzi magát az élet.

Ropogás, bongás,

küllők kerepelése –

nem a lemondás érik,

lerogyni nem szabad élve.

Gép tüzesül,

forrón futnak a szijjak –

a ló homlokán eresen

lüktet a csillag.

Szakad az ember veséje,

de az űrt álma belengi,

muszáj dicsőnek lenni,

nincs kegyelem.

Ez itt a szárnyak zenéje,

ne feledd.

Soha nem feledem.

Rokonaink arca

Hófoltos földeken

szédelgő lelkek,

árvák, szegények,

újra kiteleltek,

izgalommal hirtelenül

iszonyún betelnek.

Szélcsend, szívdobogás,

hajuk alig mozdul,

kiköszörült szárnnyal

hír köröz orvul,

verőfényben irgalmatlan

toronyóra bondul.

Nem látod őket,

ők vesédbe látnak,

karjukon bárány, balta,

süt a nap, de fáznak,

mész pattogzik, vicsorognak

csontfehér házak.

Vicsorít vágó-

hídra a kanca.

Égen és földön

rokonaink arca,

holtak és elevenek

néznek a tavaszra.

Arcukat gyötrelem

széjjel ne szedje,

mikor a földek

forradnak egybe,

ha a csillag foga között

őrlődik a mesgye!

Virágok, veszélyek

Széllel, fűvel haragos napvilág,

izgalmak szilaj nevelője,

medve-álmom gyilkosa, gyere már,

hadd öltözök fel ünneplőbe.

Szívjak szerelem-fertős levegőt

zajban, viharzó fényben állva –

valami lázas zenebona kell

s lezuhan szívem dérszakálla.

Csak jókedvem fagyott el, nem a hit,

még fordítom sorsomat jóra,

kesely orcámon pirinyó sugár,

nekem viharkeltő ciróka.

Jőjj rám, te boldog rázkódás hamar!

Ha élek, hát legszebben éljek.

Gyönyörű, ha féktelen szól a szám:

nyílnak a virágok, veszélyek.

Asszony-fejű felleg

Fölébredésem, didergésem

áhítozás nagy tüzü szeszre,

az ég is szedres remegésben

lángcirkuszt vár májusi naptól.

Áldott nap, süss ki – levél tapsol,

fölvisít a virágok szája,

zöld levű szárak édes kínban,

évgyűrükön át szakadásig

rostot feszít egy inger csigája.

Kisüt a nap arany világa.

Im, a teremtés álma dőzsöl,

szerelem int a fatetőről,

babonázó harangja bondul,

besüt a szívbe, szédít, megráz

mágneses viharnál vadabbul.

Igazért, szépért űző május,

az emberfia gyönyöréül

kijelölsz annyi lehetetlent,

hogy a képe belefehérül.

Mohóság áldott ideje, május,

törvényeden muszáj merengnem:

Az a győztes, ki mindig éhes,

éhem és szomjam ezeréves,

nagy szenvedélyben fölvirágzó.

Soha engem sors ne tarts jól – a

jóllakottak dögvészes partján

megfeketedik minden zászló,

ott fertőzést lehel a rózsa.

Nem gondolhatok a halálra.

Selymek és hajfürtök zenéje,

fülemüleszó, viráglárma,

engedem, hogy lelkem kisértse

izzadásra, dalra, gyönyörre.

S mindig hiába győzve, belátom,

új szükség minden aratásom.

Mégis, emberi sors ez, s szép is.

Megfogyva ifjuságban, húsban,

rajongok, szép jelü május van.

Erősödök a fénytől, a hangtól,

fönn a kék hazában és bennem

olajfavirágtól szagosan

asszony-fejű felleg barangol.

A versmondó

Egy varázslat emlékére

Zsána Nikolova ablaka tárva

ingatag jegenyékre, eleven tüllök

poklaira, fényre, pára-örvényre,

de ő a tavasznak hátat fordít,

hiába a tünemény, levegőt-kavaró

sárga és fekete madarak csatája,

csőrök vércseppje, tollak esése,

mert ő a hegynek is hátat fordít,

ezüst-erű magas homlokának,

hóvíz-függönynek, miatta a medvék

bokszolhatnak ferde szivárvány-ringben

és beborúlhat a zöld övezet,

falait robbantva pillanatonként

udvaros csillagokat röföghet a vadkan,

ormánya feltúrt pici lila szoknyát:

emelhet ibolyát a nappali holdba,

mert ő a holdnak is hátat fordít,

hátat fordít a végtelenségnek,

csillag-bölcsőkkel forgó erőknek,

más ritmust átverő űri királynak,

az űr kigyulladt hulláinak, úszó

üstökösöknek s nyüveiknek, a vad

elemi részek zivatarának –

mert a mi tragédiánk érdekesebb,

mert a mi tragédiánk vérem és véred,

lélek és lélek karambolához

minden űrbeli katasztrófa törpe –

ragyogva itt ember tündérkedik,

s mennyei cirkuszokat semmibe siklat,

háta síkjától tavasz és madarak,

mámor-szakállú vadak, a világ

tornyai letűnnek, csak ő létezik

selyme éjjelében, mégse gyászban,

költők öngyilkos tüzétől virúl,

torkából megszüli nékem az angyalt,

a végzetes szenvedély angyalát, íme

ropog a test árva kis kápolnája,

jön ama bizánci szárnyas kifelé,

a fogak küszöbén ágaskodva

növekedik szárnyasan, sörényesen,

delelő ajándék, álma a vérnek

betölti a lázzá vált levegőt,

repeszti ketté, feje rámcéloz:

gyöngyfüggöny-szárnya jégverés rajtam,

hajsátra hatalmas éjszakám,

külön világom, itt kuksolok

a Hang teremtményei közt megigézve,

térden a valóság hamujában

hol sült béka a jelent jelentő

aranyóra s palaréteg a májusos naptár,

mert csak az igéző Hangot hallom,

szélként a gondolat gondja borong

s fényesedő láncok hullámain

rebeg már az örök és sötét vitorla,

itt országot-érő csípő mosolyog

s forgat bolygókat maga körül,

hóhérolt fejeket, balladák

vörös labodáit koszorúban,

hogy a szív nyögjön, pióca-szemöldök

rándul a szivárvány helyébe, harcos

hét-tükrű sisak az ég üvegét

csikorogva végighasítja,

hogy utána a könnyek vonuljanak

feltolakodva, hogy lent a sasok

ekévé váljanak ráúnva a dögre,

de a dühök azok nem csitulnak,

de a zászlók, a zászlók nem békülnek,

öltözik menyasszony-ruhába a kard,

hogy a zsarnokkal háljon, zúzmara-

kastélyok közt is zöldel egy olajfa,

idehordja a rongyos szabadság

rubintjait: lószügy-nagy sebeit,

mert ez a mítosz örök, a hit is örök,

Lázár, aki sétál s rohadó ingét

zöld erdővel tépeti magáról –

de bárány-koponyás halmokon át

elfeketülve jegenyék jönnek,

siratóasszonyok, téged siratnak

édes szabadság, érted lerogynak,

s az esküszegő már nem virágzik,

véres havakban nyüvi már hetedik

lepedőjét, csak az átok virágzik,

magam is cserepes számra veszem,

átkozódni tanulok a Hangtól,

éltető szerelem, érdekünkben

kiáltok: aki egymástól eltép,

tépje ki fekete pestis a lelkét!

Esküszöm, hogy ő is örök

Esküszöm, hogy ő is örök,

sose lesz a hemzsegő árnyé.

Fejbúbján málnás kosarával

alászáll rubint-koronával

mereven akár egy királyné.

Medveszagot ont már a hegy

s az életet irtó körökből

alkonyati láng-kereszt: sas függ,

magas vizek fröcskölik gyöngyük,

s lenn emberpár bőg a gyönyörtől.

Örök visszhang s tűz az idő,

a nő arca ég ragyogóan,

balzsamszagu gőzt vet a gönce,

lenn gyötri a rétet gerince,

sarka fönn a meredek holdban.

Szentségtörő Madonna

Csikót szül nekem, démoni

bársonyt a zöldbe,

nyihogó csillag-robogást

a fű-özönbe.

Virrasztja lelkesen a vért

szeme meleg lámpáinál,

s föláll a burok-palástos

négy lábu kicsi király.

Míg fogak satuját tűri

kánaáni duzzadt kebel,

nagy haja éjszakájában

fejhangon fölénekel.

A szentségtörő madonna

háttere arany vihar,

illog és villog a lepkék

lemezes táncaival.

Duruzsol mirígy-telepe,

tejjé hol vér alakul,

pokolpiros érrendszere

tündököl példátlanul.

Im, fölvirágzott a Játék,

él is örökké,

a szent lelkek kongresszusa

ítélheti tündéri döggé.

A kínpadot szülő világ

ebből már nem csikar fintort,

csont-orsókra ezt a szivárványt

nem csavarja soha a sírbolt.

Dzsongolszka

Gőzölgő kosfej, balkáni bika-szív borral

hold-udvarú tálcán vonul a vörös szalonba,

a Fekete-tenger izomzata az ágyra,

tömörül, tárul, s tépi, dobálja magáról

szemérme igáit, mert északi láng a párja,

mén-lelkü csillag, tilalomfákat letördelő,

aki úgy halhatatlan, hogy ünnepe mindig halálos,

nagy fehér gyászt, havazást von most is a földre,

magát sirattatja hattyú-ezredével magasan,

extázis az űrből, ó virrasztó havazás,

beboríts mindent, a siető kerekek örökre

ássák el magukat, pilóta, stewardess, reptér

paplan alá ájulj, ne szűnj meg szárnyak csődje,

állkapcsa a kereskedőknek rágjon hasztalan álmot

távol az árvák vetéseitől e márvány-hotelben,

ebben a hatalmas éjben csak a lift járjon úntalan

eszményi utasával: egy árván is szóló gitárral

zenélve Dzsongolszkának, veszejtő sötétségnek,

rengjen mesésen, ha gyászából fölkel a csillag

s szomjas a pohárra, ami kiihatatlan örökké!

Tenger, pokoli tündöklésed

hasogatta a hegyeket,

a jegenyéket lekaszálta,

sirályt és reményt megevett,

halak robbantak, pikkelyük

az égből hullva ragyogott,

és lett a világ zajtalan,

s én megvakulva álltam ott.