Romantika nyolc versben

1955

Viola-homály

Kis cigányom lobogtass kendőt,

fejed körül hajnali felhőt,

ne less a világra,

seregei az enyészetnek

a nagy műszakra most öltöztek

viola-homályba.

Téged a fények bujdosása

ne keserítsen,

engem a táncod segítsen,

omlás ellen babonás körrel

most bekerítsen.

Kettőnk sorsa:

titkokat őrző súlyos rózsa,

cipeltük vállon,

megvékonyodtunk, édes párom,

rokonunk lett a szikla éle,

szakadék pereme,

szüreti hegyen, szökevények,

mulassunk, itt az ideje!

Sír a sas

Életem, amit elhagyott,

mintha most újra elérné,

most lényegül a valóság

emlékezéssé.

De a deres évek sűrüje

nem altat, nem andalít,

robogó szívem szimatolja

önmaga ős nyomait.

Megnyílt a hegyen a homály,

sír a sas, bogár muzsikál,

borpince ütődött képe,

kápolna isten-fehérsége

rámkiabál.

Sugarak déli zuhanása,

kukoricaszárak lázadása

letördelt kincseikért,

lankában a mocorgó csorda,

pásztorgyerekek ringye-rongya

s minden, ami sorsomat fonta

itt van, a szívemig ért.

Ó, miért is kellett kiválnod,

e földből messzire kilátnod!

Bajod a világ, mondhatod.

Hova igazítod léptedet,

ha sorsok, kényszerképzetek,

ha dögvész-szárnyú istenek

zsúfolják híres otthonod!

Ami áldott nevelőd nemrég,

félig már az is idegenség,

vendég vagy itt s elitélt,

félálom kell, hogy kinyujtózz

vigaszért, játékokért.

A vérbükkök és a hold

Látod-e, a vérbükkök

dőzsölő régi urak,

vastagok, vas-nyakuak,

vér-arany-ruhájuak,

bársony-gubancok,

guta-lila arcok,

részegen rengenek,

bongnak a serlegek,

jaj, nagy a lárma:

lány kell a lakomába,

urak udvarába!

Bánatos

kiskatonák

lovagolnak

lóhalálban érte,

nádon, éren,

ezüst-szekéren

hozzák a tüzes arcot

uraknak ölébe:

a piros telihold

válik fehérre,

dér-koszorúsan

furakodik égbe.

Kékeres halántéka

havas rét, haláltiszta,

tüze sose lobban,

jaj, a szerelem

gyújthatatlan

jégkazal a holdban.

Tűzciterák

Vadak idege rezzen,

gímek bőgnek,

zokognak a karcsú

selyem-gubó-ajkú

ünőknek,

akik habozva

lesnek a holdba

ó, alig bírnak megállni,

inognak szélben a testek,

kikericsek összenevetnek,

október óriás

ibolyái.

Csipkefák pengenek,

piros-arany hangszerek,

citerák, tűzciterák –

mézzel gyöngyözött faodvak,

bombardon-kürtök bufognak,

skarlátvörösen zúgva,

szél ölén kitárúlva

sombokrok harmonikáinak,

magasan ágak hegedülnek,

süvítnek a vadak örömére,

ünnep van, ünnep.

Deres majális

Vadmeggy virágzik álmomban.

Hol a sör, a bor meg a szóda?

Dobol a szívem majálist –

varjak jönnek a hívó szóra.

Borzong a szagos meggylevél,

nehéz ökörvér-színnel alvad,

elpityergi magát az ég,

táncolnak a fűben a varjak.

Hát a víg fiúk hol vannak?

Logarléccel az első számol,

csúcsos nullái ujszülött

fejek, rínak rácsozott ágyból.

Sisakban, vörös kocsival

szirénázva robog a másik,

hajón zsákol a harmadik,

hallom ropogó csigolyáit.

Láger-hidegben lebegett

a negyedik, ott lett halála,

hóba temették, letörött

füleit úgy dobták utána.

Hol van a régi majális?

Társak, mit látok szemeimmel!

Fehérek leszünk mint a csont,

poharunk más kézben csilingel.

Bakony

Hold remeg babonásan,

fátyolát rezgeti,

rézlombos rengetegen

úsznak a fürtjei.

Édesem, hallod-e,

leesik a vadalma

hóharmatot esdeni

puha-selyem avarra.

Illata, illata

világgá kerekedik,

göndörödik csillagokra,

tengerre heveredik.

Ez az erdő régieknek

édes szabadság,

rengetege tömlöc ellen

lélegző vadság!

Én a Bakonyt eltemettem

s itt van a kisértet,

megveri az idegeket,

ereimben éget,

itt benn a mellben

hirtelenül mint a drága

tündérek vára,

tornyosodik életem

nosztalgiája.

Ballada

Únom a rabkenyeret,

urat és agarat,

leveles ágnak

lehajtom nyakamat.

Szarvasok birodalma

suhogó palotám,

fülemile tojása

itató kupicám!

Puskások sebesítnek,

harmadnap fölkelek,

húsvéti harangjaim:

asszonyok, zengjetek!

Asszonyok, sirassatok,

járjatok szótlanul,

szerencse a szívemen

kipirkad, elborul.

Deres füvön paripázok,

ázok, fázok,

istennel se parolázok,

cimborákkal cimborálok,

jaj nekem, jaj,

csillagos a kocsma-ablak,

nagy a csönd odakint,

kilenc pisztoly betekint,

jaj nekem, jaj,

szeretőm a tüzes páva

rikoltoz értem,

kocsmaföldről fehér tálba

fölszedi a vérem.

Zordabb szerelem

Ó, csillagos ég!

Verméből az ember kiénekel –

ahogy a zordabb szerelmet,

az eget is úgy fedezi fel.

Ez az ég nem a régi,

mást mond nekem a millió

fényrózsa – e nyúzott földhöz

megszűnt a dekoráció.

Ez a csillagos ég

félelmesíti a gondolatot:

gyatra itt minden, elhagyatott,

rend van ott, zajtalan egység,

lenn büszke a fejetlenség,

lenn ami volna végtelen,

megeszik a mezsgyék.

Hitem, szigorú elveim

hirdeti fénnyel az ég,

terveim rám letüzelnek,

hogy e mákszem szívet a szép

lehetetlentől elijesszék –

de nekem

a föld még verem

s lesz is míg beiszapolhat

vér s veriték,

addig a félelmes ég: menedék.