Kezedben a rózsa lefejezve
Csönd van
| Csönd van, a láp se zizeg, szél ha járja, |
| fekszik a nádas: hóbafojtott cicomás ezred. |
| Fölötte tépett rucapihe tétova repked |
| s piheg, ha ráakad egy bóbitára. |
|
| Távol a bazalt-hegy is süket-néma, |
| minthacsak mára hűlt volna le benne a láva, |
| s letagadná, hogy kövein a bort danolászva |
| itta a jó katona, víg poéta. |
|
| Ráfeszült hidegen a csönd a tájra, |
| hitetlen lélek lehet ilyen búba alélva. |
| Vadmadár éles riogása fölveri néha, |
| szárnyával megpofozza, de hiába. |
|
| Baktat a tehervonat, tűz a csokra, |
| mint üvegfalnak, nekimegy a fagynak, a csöndnek, |
| s nézd: amik pengve, sisteregve ízekre törnek, |
| tüntével fölépülnek még nagyobbra. |
|
| Szoborrá alkot ez a téli szemle, |
| menj haza gyorsan, hivogatnak otthoni fények. |
| Asszonyod teste, mint a tavasz kivirul néked, |
| tájad lesz, tűz-eged a szív szerelme. |
|
| Gyönyörködj s dalaid is megerednek, |
| álmodd ki szépen magadat a fagyból, a csöndből, |
| lásd meg, hogy lázban tündököl az izgága Göncöl: |
| álma a hóbarekedt szekereknek. |
|
|
Tájkép magammal
| Tengerbe bukott napvilágtól |
|
búcsúzkodok, lépnék utána: |
| hideg tajtékon holtan táncol |
|
| Végső ez a stáció, végső, |
|
ne lessetek, nagy vízhez értem, |
| eddig elértem –, világ-sértő |
|
arcom ezt jelzi mészfehéren! |
|
| Legyek csak árva. Rám a mocsok |
|
tündökölhet, hogy megigézzen, |
| ellene fürdök, itt pancsolok |
|
rettegve a végzet vizében. |
|
| Visszaköpöm a halál ízét, |
|
amit a habok dobálnak számba, |
| dolgom: el ne moccanjak innét, |
|
legyek élet s halál határa. |
|
| Hátamnál dombok: néhány emlék |
|
búbosodik, ennyi a kincsem, |
| még nem hűltek le, – mint kemencék |
|
|
Az örök hiány köszörűjén
|
József Attila 50. születésnapjára
| tündökletesre élezett pengét |
|
csókolják meg a hűségesek. |
| Műben az embert megünnepeljék. |
|
|
Szép s veszedelmes igazságát |
| tudni kell egyre szerelmesebben, |
|
tövéből sír a csillagokig |
| árván a megcsalt szerelem s szellem. |
|
|
Jaj annak, aki gyönyörűt vár, |
| szabad levegőt őrülten áhít: |
|
szétdobálta a vonatkerék, |
| akár a gyöngyöt, szép csigolyáit. |
|
| nyurgán a semmi partjain állott |
|
s amit ott vágyva fölfedezett: |
| magába ölte az újabb világot. |
|
|
Cammog az idő, de a nemrég |
| halálba fekvő konok önkéntes |
|
apánk lett s kíván több szerencsét |
| borzas kölykei önérzetéhez. |
|
|
Azt üzeni hogy szeretni kell, |
| s bűvölő szája el sose halkul. |
|
Szíved köré a szeretetért |
| ő a végtelent köti jutalmul. |
|
|
Apám
| Ujjától nőtt a zöld palánta, |
| derékhajlásért dohány a bére, |
| dohánylevélből koszorúját |
|
| Görnyed a tűznél, hólé-marta, |
| vörös bakancsa kifűzve tágra, |
| fejénél táncos azúr-szálak |
| nullákat nyílnak, ez a virága. |
|
| Fölszáll a füst, de ő lehorgad, |
| vénül, hozzá a virtus is hűtlen, |
| galoppolnak a csillagos űrben. |
|
| Nem akar semmit, nem szól semmit. |
| Könnyezhetek a pogány apámon. |
| Levegő is csak úgy kell neki, |
| ha átszívhatja dohány-parázson. |
|
| Nem oxigén az: forró számum, |
| belső világát járja sikongva, |
| nikotin hullik szerveire: |
| sivatag sárga pora a lombra. |
|
| Nikotin-ember, sóhajt, füstöl, |
| így emésztődik esztendők óta |
| s hamvadva néz a néma földre, |
| erre az öblös hamutartóra. |
|
|
Születésnapra
| Játék és édes tej nem volt elég, |
| mohónak születtél, követelőnek – |
| így vagy a sorsodnak jó eleség, |
| fejed és szerveid elemésztődnek. |
|
| Hirdetted te is, hogy félni tilos, |
| ember vagy végre, de élsz dideregve, |
| mint hentes-kötények, csurompiros |
| fellegek szakadtak képzeletedre. |
|
| Nem látsz a tündöklő végtelenbe, |
| nem vettél fegyvert, hogy magadért vívhass, |
| kezedben a rózsa lefejezve, |
| tövises szára az, amit szorítasz. |
|
|
Tündér-arcokkal dőzsölő
| növekvő vér-csillag sustorog |
|
| nyugodni egyetlen hely maradt, |
|
| sziklához csapni a keserű |
|
| s körötte puszta, csak szíve van |
|
| Tejútnál hidegebb, ragyogóbb |
|
| Ez vált meg, így vagy te ember, |
| akiből vezér, se kapitány |
| nem lesz és nem lesz zsivány. |
|
| Takaród, gunyád leszakad, |
| legendás izmaid elfogynak, |
|
| Gyarmatod nincs, hát önmagad |
| fogyaszd el, csontig föléld, |
|
| Dalolva szakadj meg, – dolgozz |
| akár a haszonra lefogott, |
|
|
Virágtalan fejem
| Őszi nap, óriás krizantém, |
|
elhajolsz árván nyugatnak, |
|
szaglásznak, szét is szaggatnak. |
|
|
nincs már lomb, amit zúgatna, |
| avar se csördül: elhullt lélek, |
|
| A gyöngyöző pezsgés, az áldott |
|
nedvek dagálya veszve már, |
| horpaszt és rothaszt a november, |
|
| Komor enyészet kémlel engem, |
|
térképet szerkeszt, úgy ront rám, |
| s földig rombol – szíve ha volna, |
|
érzem, most megszólítanám. |
|
|
Virágok térdelnek
| Virágok térdelnek, a dérrel |
| meggyötört kis-kedveseim, |
|
| Szemeim előtt aranysárgán |
|
elrohan sikoltva a nyár – |
| s már emlőd forró hegységére |
|
fázva se vágyhatnék, anyám. |
|
| Téllel örvényes agyam csúcsán |
| hallom a zúgást: meg kell adnod |
|
csontodat, pompás húsodat. |
|
| Csúffá csak így tehet a sorsom, |
|
csak ott csúfol meg majd alul, |
|
s féreggé, fűvé boldogul. |
|
| Szerelemre, dalra erősnek |
| szült meg az Édes, jól van így: |
|
pusztulok, de szép hogy vagyok. |
| Szívem nem tunyul, tündér-szépet |
|
s rettenetest még mondhatok. |
|
| Veszélyes új mezőn én küzdök, |
|
s nem kérem senki könnyeit |
| fehér ingbe ha bebújtatnak |
|
s elakadt karom tördelik. |
|
| Most még üthet a dér is, bírom, |
|
nem ront meg bú-baj, rágalom, |
| vérharmatos fejjel is izzó |
|
|
Lássatok csodát
| a szép vadat, aki én vagyok, |
|
| figyelem ahogy a pirkadat |
|
| Tarara, drumm – és elbukom. |
| Lássatok csodát: az életre |
|
|
Elrontott szívem
| Július hava, sujtó éjszaka, |
| habfelhők, megbontott ágyak úsznak, |
| széthömpölyög a violák szaga |
| s tovatűnt feketék, láng-hajúak |
| vetkőzve az időt rámhajolnak. |
|
| Vaserkélyemen verejtékezem, |
| áldott emlékek aggódnak értem, |
| bársonyfülecskék itt a mellemen |
| lapulnak mint a műszerek, érzem: |
| hallgatják rendetlen szívverésem. |
|
|
Halállal élek, nem kenyérrel
| Ríkattalak, lelked megaláztam, |
| remegek a bűnök lugasában. |
|
| Ólom a veriték, fáj a fejnek, |
| gömbjei a csontban gyökereznek. |
|
| Mentségem mint a homok, elszéledt, |
| én vagyok a bűnös, nem az élet. |
|
| Most jön el megváltó büntetésem, |
| mert én az örömet összetéptem, |
|
| elfújtam mint a selymet, de mintha |
|
| Rákóczi kis úrfi, vér bolondja, |
| Bodor Katalina hurcolója! |
|
| Köti a lóhoz a két kis lábat – |
| Pegazus-paripa téged rángat! |
|
| Nap keletétől nap nyugtáig |
| vérben az aranykoszorú ázik… |
|
| Futok magamtól és a magánytól, |
| a négy fehér fal kihányt magából. |
|
| Ődöng a lélek, a test kifárad, |
| a kávéházak siralomházak. |
|
| Gőzt ont, sikolt az eszpresszó-gép, |
| félek, a szerelem meghalt végkép. |
|
| Káprázataim gyászos álmok, |
| gyász-szalagosak a pincérlányok. |
|
| Könyököm alatt nyekeg az asztal, |
| bűnös fejemnél két arany-angyal |
|
| égve tartja a villanykörtéket, |
| süt a fény, rámsüt, mint az itélet. |
|
| Ügyemet az élet megitéli, |
| most kezdek a virágoktól félni. |
|
| A hanyattfekvő kisdedek ökle |
| megüt, mennykő a méhed gyümölcse. |
|
| Márványra, hóra rettegve látok, |
| hattyúid szárnyai hóhérbárdok. |
|
| Lakásom tárva, szeles érchegység, |
| fekete bárányfelleg a vendég: |
|
| beleiszik a csorba pohárba, |
| lerogyik piros cipőd nyomába, |
|
| ez a gond, ez az én bodros társam, |
| ott hempereg a kibontott ágyban. |
|
| Rozsdával szeplős lett a borotva, |
| zápulnak a villany-búrák sorba, |
|
| és a vízcsapok sírvafakadnak, |
| nem maradok meg én se magamnak. |
|
| Ó, a szivárvány mennyei bálvány, |
| kaszabolhatom, megáll a lábán. |
|
| Jaj, a szerelem vér-elevenség, |
| elvérzik, nincs rá orvosi mentség! |
|
| Mi vidít, ha a világ telével |
| kell veszekednem vas-hidegével! |
|
| Nem lehet, nem lehet, hogy a végső |
| oltalom oly rideg mint a sírkő. |
|
| Löknél ki ujjal az emeletről, |
| zuhanni iszonyú a szivedből. |
|
| Győztél, kitűnt, hogy ki az erősebb, |
| te vagy a szenvedésben is hősebb. |
|
| Tied volt, most az enyém a dallam, |
| amit villamos sír a kanyarban. |
|
| Halállal élek, nem a kenyérrel, |
| fejbelőtt mének szédületével! |
|
|
Kinek fáj, emberek
| mint a jegenyék csupa-jég, |
| csupa-lánc lakzis menete. |
|
| Ordas csillagok virrasztanak. |
|
| hogy átfagy a pille bábja, |
| s hogy az ólban szörnyed lerágva |
| az egyetlen kecske gerince, |
| s feltűzve a tél szuronyára |
|
| hogy fenn függ a csontkráteres |
| csupa-könny, csupa-gyöngy kincse! |
|
| a két pólus közé kiterpedt |
| szárnya e martalóc frontnak. |
|
| ha az élet ér-fala átfagy |
| ha a végzet önnemző szavai |
| s nem fut ki a végső mondat? – |
| A hó-mezőre, hol ír a halál, |
|
|
|